Életem első fish&chipsét 2008. május 11-én fogyasztottam el. Így zajlott: tudományosan álltam a kérdéshez, de az internet nem könnyítette meg a dolgomat, ugyanis legalább nyolc olyan listát találtam, ami ismerni vélte a tíz legjobb londoni fish and chips helyet. Végül a „tíz londoni fish and chipsező, amiért érdemes meghalni” – című listát választottam, arról is azt, ami közel esik a Regents Parkhoz, hogy lehessen kajálás közben döglődni a fűben, a Sea Shell nevű régit. A parkbeli döglődésen igen nagy a hangsúly, ugyanis észben kellett tartanom, hogy az autentikus fish and chipsező nem eszik a vásárlás helyszínén, hanem mindenképpen valahova elindul. Kézben tartva eszeget, vagy hazavimegy és a krumplira ráüt egy tojást (ez meglehetősen bizarr, úgyhogy simán lehet, hogy forrásaim szívattak a történet ezen részénél), vagy leül vele a buszmegállóban, amíg várja a buszt, vagy bármi. A lényeg, hogy take away legyen és nem eat in.
Úgyhogy a parkban megettük az omlós halat, meg az úton kissé szikkadványossá vált krumplit. Kétféle halat kértünk, az egyik a haddock volt, ami tőkehal, a másik pedig a cod nevű, ami a szótár szerint tőkehalat, herezacskót, növényi héjat, tengelycsapágyat, hüvelyt, selyemhernyó gubót, valamint pénzes zacskót is jelent. Továbbra sem tudom, mi köztük a különbség, őszintén remélem, hogy esetemben nem rántott herezacskóról van szó.
De hol egyem a következőt? És egyáltalán, mit egyek Londonban legközelebb? Irányítson a kedves olvasó és beszámolok a Tejben-vajban blogon.
