halál kórház

Több mint 1 hónapja vitték be a kórházba, noha – amíg a tudatánál volt – mindig azt mondta, mindegy, hogyan lesz vége az életnek, csak ne kórházban történjen. Tegnap mégis ott érte a halál. Mindenki egyedül lép át a mezsgyén, de a hozzátartozók felelőssége is, hogy hogyan jut el szerettünk az utolsó lélegzetvételig.

Ennyire félünk a haláltól?

Megoszlanak a vélemények a témában, és hatalmas tabu övezi az elmúlást. Az idősebb korosztály körében – tisztelet a kivételnek – még mindig tartja magát az a nézet, hogy a magatehetetlen, öntudatlan beteget nincs értelme gyakran vagy egyáltalán látogatni, hiszen bizonyára nem tesz különbséget már az ápolók és a rokonok gondoskodása között. Egyvalamire valóban jó ez az álláspont: arra, hogy megnyugtassa a lelkiismeretet. Megerősítse azt a meggyőződést, miszerint „neki már mindegy, ott vagyok-e mellette, nekem viszont a haldoklás retinába beégett, borzasztó emlékképével kell tovább élnem.” 

Ez a haldoklóról szól

Nem így akarunk rá emlékezni, ami érthető, csakhogy közben elfeledkezünk a legfontosabbról: mindez elsősorban nem rólunk szól, hanem a haldoklóról. Számára kell könnyebbé tenni az utolsó napokat. És ne feledkezzünk meg a búcsú fontosságáról sem, ami valamilyen formában, ha hagyjuk, mindig megadatik – néha csak egy kisimult, békés arc adja a megnyugvást, máskor egy alig észrevehető, de azért mégiscsak megtörténő kézszorítás, és ha nagyon szerencsések vagyunk, akkor még utoljára egészen csodaszerű pillanatokat is átélhetünk a szerettünkkel.

90 éves, demens nagynéném már senkit sem ismert meg, amikor kórházba került. Akkor 2 napot jósoltak neki, amiből végül valamivel több mint egy hónap lett a krónikus belgyógyászaton. Igyekeztek lebeszélni arról, hogy meglátogassam, hiszen heti kétszer fél-1 órára így is bemegy hozzá két testvére, és úgysincs már magánál; én meg túl érzékeny vagyok, biztos nem bírnám a látványt. És persze elhangzott az idevágó mondat is: „Ne így emlékezz rá!”

Ne csak a szép pillanatokon osztozzunk

Nem hallgattam rájuk, hiszen egyrészt ez az én döntésem kell, hogy legyen, másrészt hiszek abban, hogy akkor is eljut a szeretetteljes érintés és gondoskodás a beteghez, ha épp nincs magánál – és talán minél többször kapja meg ezt a figyelmet, annál békésebb az elmúlás. Gyerekkorom óta velünk élt, ő olyan nekem, mintha egyszerre a nagyszülőm és a pótanyukám lenne, számtalan titkomat bíztam rá az évek során. Épp őt hagynám magára csak azért, mert esetleg megvisel, ami a kórházban fogad? Egy ilyen szoros rokoni kapcsolat nem csak a boldog és szép pillanatokról szól; jól tudjuk, mennyire fontos, hogy az embert próbáló helyzetekben is a másik mellett álljunk. 

Ilyenkor az ad többet szeretetből, figyelemből, aki többet tud; nem lehetünk önzők, akármilyen nehéz is szembesülni az elmúlással.

Valóban megviselt az első látogatás. Nem elsősorban a látvány, ahogy magatehetetlenül fekszik, hanem az a tehetetlenségérzés, hogy nincs semmi, amivel segíthetnék rajta. Csak az járt a fejemben, hogy ő ezt nem akarta. Pontosan ezt a helyzetet akarta elkerülni, és nem sikerült. Végigsírtam a látogatási időt, aztán a hazafelé vezető utat is. Másnap mégis bementem újra.

A gyerekkori emlékek ereje

Egyedül voltam vele a háromágyas kórteremben. Mint kiderült, az előző nap még a szomszédos ágyon fekvő nénihez a rokonok nem sima látogatásra jöttek, hanem elbúcsúzni. Időben érkeztek. Eleinte nyomasztó volt a csönd, csak simogattam a nagynéném arcát, haját. Nem olyan volt ez, mint amit a filmekben látunk, hogy csak úgy jönnek a szavak, a vicces, megható anekdoták. Nem nagyon tudtam, mihez is kezdjek. 

Aztán elkezdtem halkan dúdolni azt a dalt, amit kiskoromban nekem énekelt, neki pedig az ő nagymamája. 

Azonnal reagált rá, holott a hallásával már nagyon régóta baj volt: kisimult arcán megjelent egy halvány mosoly, majd kinyitotta a szemét, és rám nézett. Pár másodpercnél nem volt ez több, vissza is süllyedt az öntudatlanságba. Akkor éreztem először, mennyire jó, hogy mégis eljöttem. A következő nap azzal a hírrel hívott anyukám, hogy magánál van, és pár kanál ételt is elfogadott. Nem akarom túlmisztifikálni, ami a látogatásomkor történt, hiszen az infúzió is végezte a dolgát, de mégis jobb elhinni, hogy egy régi nóta is lehet ennyire hatásos.

Az utolsó látogatás

Többször is meglátogattam az elmúlt egy hónap során, néha jobb, néha rosszabb állapotban találtam. Azt kívántuk, bárcsak vége lenne, mert senki sem ezt érdemli, ő pedig főleg nem. Minden egyes alkalom után kiborultam, de egy percig sem bánom, hogy így döntöttem. Tíz napja voltam nála utoljára, két napra rá lezárták az osztályt az influenzajárvány miatt. 

A nővér felébresztette, amikor megérkeztem. Azonnal rám mosolygott, és ölelésre nyújtotta a karját. Hosszú hónapok után először megismert engem. Megkérdezte, „hogy vannak azok a drága szép gyerekek”. Megetettem az anyukámféle húslevessel, megmasszíroztam a kezét a kedvenc kézkrémével, odaadtam neki a kedvenc angyalkás szobrát, amit elhoztam, hogy vigyázzon rá. Megdicsérte a szép kék szemeit, majd az én szemeimet is. Nem volt elég az egy óra, amit ott tölthettem. Hosszasan öleltük, pusziltuk egymást a látogatási idő végén; nem akarta, hogy otthagyjam. 

Mondtam neki, mennyire nagyon szeretem. Azt mondta ő is engem, mindennél jobban, amióta csak megszülettem.

A nagynéném a születésnapom utáni napon hunyt el. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a búcsút; felülírt mindent, amit az elmúlt egy hónapban láttam vagy tapasztaltam. Ha nem lett volna ennyire felemelő az utolsó együtt töltött óra, akkor sem kérdés számomra, hogy a szerettünk mellett a helyünk. Mert nemcsak a haldoklás gyakran valóban szörnyű képeit viszem magammal, hanem azt a 43 évnyi megszámlálhatatlanul sok csodálatos emléket, amíg az életem része volt, én pedig az övé.