Pindroch: Ha egyedül vagyok, velem bármit meg lehet tenni

A házaspár egy darabban szerepel, egy házban lakik, és közös gyerekük van. Iszonyatosan féltek attól, ha együtt játszanak, tönkremegy a házasságuk, de úgy tűnik, megússzák. A kapcsolatuk egy felsőbb szintre lépett, és Pindroch megtanulta azt is, hogy védje meg a családját.

Egyszer egy interjúalanyom azt mondta: a hosszú házasság titka az, ha a felek külön hálószobában alszanak. Mert így nem szokják meg egymás érintését, és nem is unnak rá a másikra. A ti életetek most több fronton is érintkezik, vagyis szinte alig marad olyan halmaz, ami nem metszené egymást. Közös darabra próbáltok, aztán minden nap együtt mentek haza. Ez mennyire viseli meg a kapcsolatotokat? Nem tartottatok attól, hogy akár a házasságotok is rámehet a Mr és Mrs... -re?

Pindroch Csaba: Nagyon féltem az elején.

Verebes Linda: Mindketten nagyon féltünk.

P. Cs.: Azt gondoltuk, nagy választóvíz lesz. Magamon azt vettem észre, hogy felül tud emelkedni mindenféle érzékenységen, szerelmen ez az úgynevezett színészi hiúság, a gőg, az önzőség, a játék lendülete. Improvizálva képes vagyok letarolni mindent, amit Linda felépít. Ez nagyon gyilkos tud lenni. Féltem, hogy hogyan fogunk tudni együtt dolgozni, annyira féltem, hogy be se vallottam egy darabig, hogy ebből az egészből legszívesebben kicsúsznék, nehogy rosszul süljön el. Most viszont úgy érzem, jól sült el a dolog, és a kapcsolatunk is egy szinttel feljebb jutott. Úgy gondolom, ez életem - beleérte az összes filmes munkámat - legkomolyabb, legösszeszedettebb munkája.

Linda, te is ezt érzed?

V.L.: Két olyan dolog van, ami miatt egy ilyen történet rossz felé tud menni. Két színész között - hiába játszanak ezer éve együtt - mindig van udvariaskodás. Vagyis nem mondja meg az ember a másiknak, ha valamiről azt gondolja, hogy nagyon rossz. Itt meg nyilván segíteni akarjuk a másikat abban, hogy jó felé menjenek a dolgok. És nyilván nem voltam felkészülve arra, hogy Csaba mond valami olyasmit, amivel a lelkembe tapos. Ehhez nincs hozzászokva az ember. Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy a rendező aláz, mert neki az a dolga, hogy tiporjon, dicsérjen, szétszedjen darabokra. A másik pedig, hogy annyira ismerjük egymást, hogy elég egy pici hamiskás dolog, műhang, és rögtön lebukunk egymás előtt. Látjuk, ha a másik nem őszinte. Ez is nehezíti a közös munkát.

Hogy tudjátok megoldani, hogy a színpadon kapott pofont ne otthon adjátok vissza egymásnak?

V.L.: Ezt szét tudjuk választani, pláne a gyerek miatt. Ha kilépünk a kapun, befejeződik ez az életünk- nyilván nem -, de muszáj meghúznunk a határt. Volt olyan, hogy az érzékenységemet nem tudtam tolerálni, sírva kimentem a próbáról, de ez megtörténhet a rendezővel szemben is. De ez a tüske nem marad bent, mert ő színészként és partnerként mond valamit, amire színészként reagálok. Nem érzem, hogy nekem, mint Pindroch Csabánénak szólna a beszólás.

Rengeteg energiát öltök bele ebbe a darabba, mi van, ha nem jön vissza? Vagy esetleg ez nem is kérdés, egyszerűen szeretnétek ezzel megalapozni valami mást?

P.Cs.: Magántőkét vontunk be ehhez a darabhoz, és kiszolgáljuk a közönséget, de nem gatyaletolósan. A rendezőket, akiket felkértünk – 5 embert - elsősorban játékvezetői feladattal bíztunk meg. Azt mondtuk nekik: békítőbírók vagytok, az a legfontosabb, ne menjen tönkre a házasságunk. Kockáztattunk egy nagyon nagyot, és továbbléptünk. Linda második kiborulásakor, 11 év házasság után tudtam meg, hogy kell az ilyennel bánni. Ilyet is kaptam ettől a történettől. Mi most nagyon közel vagyunk ahhoz a ponthoz, hogy ne érdekeljen minket, mi lesz a reakció a darabra, úgy hogy alapvetően az érdekel, hogy az embereket szórakoztassuk, elgondolkodtassuk, és azt az időt, amit elveszünk tőlük, azt alapvetően hozzáadjuk az életükhöz, nem pedig a miénkből vonják majd le, mert elraboltuk tőlük.

Több, korábbi interjúdban azt mondtad, az a legfontosabb, hogy adj a közönségnek, a szakmai elismerés kevésbé érdekes. Most már mindkettő fontos számodra, egyszerre?

P.Cs.: Az elismerés tovább lendíti az embert, de arra inkább akkor vágyunk, amikor nem érdemeljük meg. Amikor megérdemeljük, akkor nem kérjük, akkor már nem is annyira érdekel minket.

Hogyhogy öt rendezője lett ennek a darabnak?

V. L.: Hosszú kálváriája van a rendezői szereposztásnak. Azért van öt rendezője ennek a darabnak – holott a világon mindenhol csak egy van -, mert mi nem tudtunk egymással megállapodni, hogy ki legyen az az egy. Annyit tudtunk, színészt szeretnénk, nem rendezőt. Nagyon sokat birkóztunk otthon, de voltak olyanok, akikben mindketten egyet értettünk. Végül Csabi ötlete volt, hogy mindegyiket rendezze más. Az volt a fontos, hogy a szeretet meglegyen a rendezők és közöttünk. Fel is állt egy jó ötös fogat, de szépen, lassan kiestek belőle az emberek.

Szerinted a darab után melyik jelző lesz az, ami a neved mellett a reneszánszát fogja élni: legszexisebb férfi, őszinte ember, allűrmentes, dekadensen sármos?

P.Cs.: Nagyon remélem egy valami nem kerül a nevem mellé, amivel jogosan bántottak eddig, az a beszédtechnika. És milyen érdekes, itt volt annyi eszünk, hogy a szakma egyik legnagyobbját hívjuk el segítségül: Fehérné Kovács Zsuzsa docensnőt az ELTE Logopédia tanszékéről, akivel minden nap próbálunk. Ő elmondta mi a problémám, és nagyon komolyan dolgozom rajta, hogy ezt ne írják le: beszédhibás vagyok. A többi nem érdekel.

Megtapasztaltad már, hogy az ismertség mulandó. A Kontroll című film sikere utáni szituációt egyszer így írtad le: amíg a lányok Csányitól kérték az autogramot, addig úgy érezted magad mellette, mint egy szatyros fiú, aki kifliről álmodik. Szeretnél még szatyros fiúként kifliről álmodni?

P.Cs.: Így koppintva a negyvenet, azt szeretném, hogy férfi legyek mások szemében, ne egy nagyra nőt gyerek. Azt hiszem, a színházi szerepeimet tekintve már mások is észrevették ezt, de a filmnél még várok egy áttörést. A vidéket járva kipróbáltam magam olyan szerepekben, amik messze többek, mint a korábbi filmes karaktereim voltak. Megerősödtem, az önbizalmam is megerősödött.

Azt is tudod már, milyen karakter nem áll jól neked?

P.Cs.: Ami nagyon nem megy, az a nagy volumenű mély gondolkodó. A penge agy, nagyagy patológiailag bekódoltan nem megy. Amik jól állnak: filmben a nagy barna szemek, az aranyos kedves valamik, színházban a rövid mondatok, és igazából ha valahol tánc van, az nekem mindig tuti. Ha táncolok, az olyan mintha kutya vagy kisgyerek lenne a színpadon. Annak van valami bája, ami nem általam, hanem belőlem jön. Nem tudok rendesen táncolni, és úgy sem, hogy az emberek nevessenek.

Egy kapcsolatodra egyszer azt mondtad, annyira vigyázol rá, mint egy kis gyöngyszemre. A házasságodra is igaz ez?

P.Cs.: Nem vigyázok rá úgy, mint egy kis gyöngyre. Nagyon féltem mindig attól, ha megyek az utcán azzal a nővel, akivel éppen járok, vagy a feleségemmel, uram bocsá a gyerekemmel, és jön szembe az agresszió, a fékezhetetlen, a megmagyarázhatatlan, a mindent letaroló agresszió, akkor ledermedek. Az álmaimban ez történik, és le is lehet lőni. A gyereket is kivehetik a kezemből. Ettől mindig rettegtem. Hál isten, mikor betörtek hozzánk a pesti lakásunkba, akkor megéreztem, hogy a férfiban van az az úgynevezett területvédő ösztön. Ha egyedül vagyok, velem bármit meg lehet tenni. Még nem tartok ott, hogy fontosnak tartsam magam. Viszont itt a színházban egyszer segélykérően nézett rám Linda, én pedig ránéztem a illetőre, tényleg úgy, mint egy gyilkos vadállat: takarodjál innen, mert megöllek. Így mentettem meg a szituációtól. Valójában nem a kapcsolatra vigyázok, hanem marha önző módon arra, hogy Linda velem lehessen.

Fotó: Bakró-Nagy Ferenc

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek