Elkezdődött a szezon, amikor is 2010-es év könnyűzenei díjait kiosztják. Melyek azok a díjak, amelyek fontosak lennének ahhoz, hogy egzisztenciálisan is megérje magyar könnyűzenésznek lenni?
Bizton állíthatom, nem a díjaktól függ a megélhetés. Egyszerűen nincs még kultúrája itthon, hogy a díjaknak presztízsértéke legyen. Jó esetben, ha díjat kapsz, a bankszámládon azonnal látod az ugrást. Ez az, ami sajnos itthon nem történik meg.
Ez azt jelenti, hogy nem sokat jelent, ha egy zenész nyer itthon egy díjat?
Ezt nem mondanám, de anyagiakban minimális jelentőségű. Hallottam, hogy a díjazott zenekarok koncertszáma megnő, de ez még mindig nem jelenti azt, hogy ebből össze lehet gyűjteni annyit, hogy vegyél egy lakást.
Nem első generációs zenész vagy a családodban, bátyád, illetve édesapád Fehér András is énekes. A Sunset című dalotokban énekel. Magától értetődő volt a számodra, hogy legyen közös munkátok?
Igazából Titusz találta ki, hogy legyen a dalban egy operabetét, és attól fogva adott volt, hogy a papám énekelje, mert ő operákat ír és rendez. Én is megpróbáltam felénekelni, de nekem nincs képzett hangom erre. Édesapám szívesen vállalta, én pedig írtam rá egy olasz szöveget meg egy dallamot.
A zenéről sokat tudtok beszélgetni és vitatkozni édesapáddal?
Apám nagyon kedves és szerény ember. Mindig is büszke volt rá, szakmázni viszont nem tudunk, mert annyit nem tudok a zenéről, mint ő. Nem jöhetek ahhoz semmilyen szinten, hogy apámmal zenéről vitatkozzunk. És a könnyűzene pedig apámnak új.
Fehér Balázs
A Fehér családban több énekes is van, az édesapa, Fehér András operaénekes, idősebbik fia, Fehér Gábor pedig a Cotton Club Singersben énekelt. A fiatalabbik fiú, Fehér Balázs eleinte nem tekintette a saját pályájának a zenélést. A húszas évei elejétől kezdve modellkedett, négy évig aktívan. Saját elmondása szerint 13 országban járt, köztük a legemlékezetesebb állomások Thaiföld, Milánó, és Japán voltak, de a modellkedést idővel unni kezdte, mondván semmi olyat nem tehetett, amellyel sajátmagát kifejezhette volna.
2007-ben csatlakozott a The Carbonfoolshoz, és lett a zenekar frontembere. A zenekart 2000-ben DJ Titusz és Tóth Szabolcs szitárművész alapította. A 2001-es Sziget Fesztiválon debütáltak és azóta folyamatosan koncerteznek. Az első nagylemezük Poisoned Goulasch (Mérgezett gulyás) címmel 2004-ben jelent meg. A hangzásvilágot az elektronikus alapok és az élő hangszeres zene közösen határozza meg.
Az énekes tavaly óta egy másik formáció, a The Rocket Sience énekese is. A zenekart a Magashegyi Underground két tagjával, Fodor Máriusszal és Toldi Miklóssal közösen alapították.
Melyiket tekinted a fő szakmádnak: a Carbonfools frontemberének lenni, vagy modellkedni?
Egyre kevesebbet modellkedek. A mostani megkeresések 90 százaléka – még akkor is, ha engem, mint arcot akarnak használni – a zenén keresztül jön. Azért sem vállalok már nagyon modellmunkákat. Ma már egy zenekarnak az énekese vagyok. Ennek a reklámértéke jóval több, mintha pusztán a 93. modell lennék.
Mióta érzékeled, hogy inkább zenészként és nem modellként tekintenek rád?
Mostanában történik ez a változás. Mikor megjelent a második lemez, akkor előtte kijött róla egy kislemez, és azóta. Talán.
Férfiként hogyan tudtad meghatározni magad egy olyan szakmában, ahol az elmúlt években a metroszexuálitás volt a trend, most pedig androgünnek lenni divat?
Nem igazán vettem soha komolyan a modellkedést. Nem volt kockás hasam, de ettől függetlenül voltam Milánóban a nagy divatházak kifutóin. Nem kerestem belőle milliókat, de fiatalon azok a pénzek óriásinak tűntek. Gyakorlatilag egy fillér nincs meg az akkori keresetemből.
Szeretek élni, egyáltalán nem érdekel a pénz, nem is tudok vele bánni. Ahogy egyik művészember sem a családomban. Szeretném megőrizni ezt a jó szokásomat. Mit is mondtál: androgünnek lenni divat? Androgün vagyok én, hiszen férfi vagyok. Szeretem a női ruhákat, de kényelmetlenek néha.
Amikor a fő tevékenységed a modellkedés volt, szinte lehetetlen küldetésnek tűnt veled interjút egyeztetni, most, hogy zenész vagy, már könnyebb.
Olyankor akár egy hónapig is külföldön voltam. Legutóbb Spanyolországban voltam egy hónapot, ahol bejártam az El Camino felét.
Miért csak a felét?
Mert ennyi időm volt. 17 nap a 450 km-re.
Miért volt rá szükséged?
Kalandvágyból, és azért is, mert még nem voltam Spanyolországban, és el akartam menni.
A Camino azért nem egy üdülőövezet, oda ritkán mennek nyaralni.
Voltam egy hónapig buddhista kolostorban, arról már inkább el lehet mondani, hogy a valódi magányt éltem át. A Caminóra szociális célokból mennek az emberek. Folyamatosan együtt vándorol egy csapatnyi ember, akik mindig ugyanazokon az állomáshelyeken alszanak. Ahogy mész Santiago de Compostela felé, egyre nő a zarándokok száma. Az utolsó száz kilométer zarándokútlevelet jelent. Mindenki ott megy: féllábú emberek, kacsák, tehenek.
A lényegét tekintve azért mentem el, hogy inspirálódjak, felfrissítsem az elmémet. És azért, mert nagyon szeretek egyedül lenni, és ezt itthon nagyon nehezen tudom megoldani - mert hála istennek nagyon sok barátom van, és sok programom. Minden évben szeretek elmenni egy olyan helyre, ami spirituálisan több, mint egy nagyváros.
Így jutottál el egy buddhista kolostorba is? Hol jártál?
Chiang Maiban, Bangkoktól kilencórás buszútra. Vipassana meditációt folytattunk, nem beszéltem egy hónapig. A mesteremmel napi félórás tréningem volt, ami alatt megoszthattam vele a meditáció alatt átélt élményeket.
Miért volt szükséged erre az elvonulásra?
A buddhizmus
A buddhizmus nem vallás, mint ahogyan itt nyugaton beskatulyázták, hanem a viselkedésünknek egy olyan - folyamatos - mozzanata, melynek célja saját magunk megismerése, megértése az állandó „befelé figyelés" és az önvizsgálat eszközével" - foglalta össze a Díványnak Balogh Zsolt, a Karma Kagyüpa közösség tagja. Világvallások sorozatunkban igyekeztünk ezt a vallásfilozófiának a lényegét bemutatni.Ázsiában jártam a modellkedés miatt. Ez volt az utolsó állomás, és akkor döntöttem el, hogy abbahagyom ezt a külföldre utazgatok, mint modell című történetet és hazajövök, kezdek valamit az életemmel. Nem voltam megkeseredve, csak úgy éreztem, váltani kell és kész. Hallottam egy barátomtól erről a helyről, tök jónak tűnt, a buddhizmust is közel érzem magamhoz.
Mi volt a legnehezebb ebben az egy hónapban?
Hogy teljesen kifordult magából az élet. Nem ittam, nem cigiztem, nem néztem tévét, nem beszéltem, csak meditáltam reggeltől estig. Tulajdonképpen nem volt semmi megszokott, abban amit csináltam, minden más volt.
Változott valamit az életed annak a hónapnak a hatására? Könnyebb lett például a stresszes helyzeteket kezelni?
Persze. Igaz, nem gyakorlom minden nap a meditációt - ez nagy hiba, mert visszaszippantott az európai kultúra és a lustaság is. De szerintem nem is kell úgy élni minden nap, ahogyan ott kint, mert azt tartom helyesnek, hogy asszimilálódik az ember, beleolvad a környezetébe. Ha az európai és keleti kultúrákat próbálod kombinálni, és éppen az aktuális dolgokat veszed ki belőlük, akkor tök boldog és nyugodt életed lehet. Nem kell minden héten elhagynod a testedet, nekem is elég volt egyszer.
Elhagytad a tested? Hogyan történt?
Meditáltam a dzsungel közepén egy templomban. Kiraktam egy gyertyát, leültem egy székre, és elkezdtem egy 28 érintőpontos meditációt. Éreztem, hogy eltűntek a kezeim, lábaim, a légzőközpont a hasam lett, és azt éreztem, gyakorlatilag most bármit meg tudok csinálni. Nagyon beszartam tőle, ez egy félelmetes érzés.
Kinyitottam a szemem, és elmentem a mesteremhez, elmondtam neki, mi történt. Nagyon kikészültem, ő pedig nevetgélt, mondta, hogy próbáljak visszaülni, és próbáljam meg felismerni a félelmet. Mert miután felismersz egy érzést, utána el tudod helyezni. Rájössz: ez nem te vagy, az elmédnek egy kreációja, aztán behelyezted egy fiókba - like or dislike - és meditálsz tovább. Ez az élmény sokat tanított nekem.
