Egyetlen egyszer, november 24-én, szerda este vetítették a Kispál és a Borz búcsúkoncertjéről készített, Napozz Holddal című dokumentumfilmet. A koncertfilmet az ország több mint két tucat városában, azonos időpontban láthatták a nézők.
Hatalmas emberi akadályok
A központi helyszín a fővárosi West Balkán volt, a Nyugati pályaudvar mellett a 4-6-os villamos megállójáig kígyózott a hosszú sor. Szőke Dániellel, a film operatőrével a báron átvágva próbáltunk bejutni, de így is hatalmas emberi akadályokba ütköztünk. A zenekar egyik tagja is csak hosszas várakozás után jutott be a vetítésre. Legalább ezren voltunk.
Kezdéskor a Kispál és a Borz tagjai felmentek a vászon előtti színpadra, és üdvözölték a helyi és az on-line kapcsolatban lévő vidéki mozik közönségét, Lovasi András pedig elmondta, hogy akkor lesz újra Kispál, ha harminc év múlva még élnek és tudnak hangszeren játszani.
Így készült
A filmet Merény Dávid fotós-operatőr rendezte, aki így emlékszik vissza az előkészületekre. "Amikor meghallottam a rádióban, hogy feloszlanak, épp a Ferdinánd hídról kanyarodtam le, és azonnal felhívtam Lovasit, hogy szeretnék ebből filmet csinálni. Azt is tudtam, hogy a koncertet fényképezőgépekkel fogom felvenni. A Napozz Holddal tükörreflexes fényképezőgéppel készült, a videórögzítő funkció használatával. A masinákra helyezett optikák segítségével mozi minőségű felvételeket lehetett kihozni. És közben nem egyszer úgy éreztem, hogy ez olyan, mint amikor gyerekkoromban legóztam: addig építettem éjjel azt a nagy tűzoltóságot, míg el nem aludtam mellette, és reggel, mikor kinyílt a szemem, az volt az első, hogy odaültem és folytattam. Na hát azóta most először éreztem ilyet." A filmet júliusban kezdték forgatni, és a végére összesen 156 óra nyersanyag lett.
A körülbelül másfél órás film közben a werket készítő Muhi Zsófival egyetértettünk, hogy egyértelműen a White Stripes, Great White Northern Stars című, tavalyi koncertfilmjére hasonlít a Napozz Holddal stílusa.
Igazi koncertélmény volt, sok szám szerepelt a Sziget fesztiváli búcsúkoncertről. Ezt a próbák és a színpad mögötti kötetlen beszélgetések szakították meg. A kiváló képminőség, a 16 kamerával felvett anyag, a bravúros svenkek és az osztott képernyők pörgő ritmust teremtettek.
Összeállításomban azonban nem a filmről, hanem arról szerettem volna beszélgetni fiatalokkal, hogy nekik mit jelent a Kispál. Nagy megfejtésekre nem került sor, semmi Kispál-filozófiát nem hallottam.
Reméltem, látom magam a mozivásznon
A nézőtéren Andrissal (27) és Noémivel (19) beszélgettem. Andris már tinédzser kora óta nagy rajongó, de a szigeti búcsún nem tudott ott lenni. Gondolta, most bepótolja a koncertet. Noémi nem régi rajongó, de a búcsúkoncerten ő is ott volt, és most eljött, hogy felidézze az élményeket, és még valamiért:? “hogy lássam magamat a mozivásznon". Abban reménykedett ugyanis, hátha ő is látható a filmben, amint rajong.
Abban mindketten egyetértettek, hogy “táncolni kéne most itt a moziban, mintha egy koncerten volnánk, de az emberek inkább csak néztek, dúdoltak, de nem mozogtak."
A vetítést vastaps követte, Lovasi András előadta a Volume című számot, majd fél 2-ig kitartóan dedikált a banda. A lenti tánctéren három dj keverte a zenét hajnalig, az érdeklődés viszont inkább a dedikáló helységre összpontosult, és nem sokan táncoltak. Talán Kispált kellett volna nyomni.
