Egy korábbi interjúdban azt mondtad, úgy érzed, mindig vígjátékokat készítesz, és sajnálod, ha bárkit lehangol ez a fajta humor. A te olvasatodban mit jelent a humor?
Ez a kijelentés túlzás és provokáció volt a részemről, de az igaz, hogy minden filmemben van abszurd. Ezek a történetek soha nem egy valós világban játszódnak valóságos szereplőkkel, hanem tulajdonképpen mesék. Olyan mesék, amelyek stilizált világban játszódnak, modell szerű szereplőkkel, még akkor is, ha a naturalista filmnyelv esetleg megtévesztően hat. Az abszurd értelmében így valóban van humor is van a filmjeimben, néha épp rémisztő túlzásnak álcázva.
A Szelíd teremtés szerinted rémisztő?
Az attól függ, ki mennyire szabad ember, mennyire hajlandó-e ezt a játékot elfogadni, mennyire megy bele. Én azokat a nézőket szeretem a legjobban, akik majdnem bábszínházként vannak együtt a filmmel, reagálnak a filmre. Nagyon jó érzés látni, hogy együtt lélegeznek minden pillanattal. Amikor az elgondolkozós közönség ül inkább a moziban, akkor azért jobban félek, bár néha ez is nagyon izgalmas kérdéseket felvetéseket szokott szülni.
Az elgondolkozós közönség a naiv és a vájtszemű között van? Egyszer azt nyilatkoztad, hogy az igazán naiv és az igazán vájtszemű közönség áll hozzád közel.
Ezt fönntartom. Inkább a középréteggel van problémám.
A középrétegen a nagy átlagot kell érteni?
Nem, a nagy átlag inkább a naiv kategóriába tartozik. A Johannának például a leges legnyitottabb közönsége az Egyesült Államokban volt, ahol azt sem tudták, ki az a bizonyos Johanna, semmiféle előzetes tudás nem kötötte őket. Inkább azzal a réteggel van problémám, amelyik nagyon intellektuális elvárásokkal közelít a filmhez, és olyan kódok mentén gondolkozik, hogy minek hogy kellene működnie, de nem vesznek részt a játékban, csak kritikai szemük van, de valójában tanult sémák szerint dogmatikusan gondolkodnak.
Több helyen elhangzott, hogy a Szelíd teremtést egy új korszakod első filmjének tartod. Miről szól ez a korszak?
Az, hogy a filmrendező szerepét játszom, ad egy ars poetikus jelleget, és tulajdonképpen ez a műfajokkal leginkább kacérkodó filmem; a Deltára is bizonyos értelemben válasz. A Deltát csináltam öt évig, és annak van egy nagyon zárt tisztasága, a világa inkább rokonítható a női princípiummal, míg ez egy jóval hidegebb, férfiasabb világot teremt meg. Ez a film egy csomó irányt megnyit műfajok felé, úgyhogy most jött el annak a kérdése, hogy merre tovább. A műfaji nyitást persze a saját kordinátarendszeremben tudom csak elképzelni, nem fogok magamból hülyét csinálni, hogy elkészítem a magyar akciófilmet, ami nincs, és nem is lehet. Mindenesetre nagyon izgalmas kaland volt ez az első találkozás a műfaji játékkal.
A korszakolást azért vetettem fel, mert szerintem az első filmed, a Nincsen nekem vágyam semmi az, ami nem illeszthető be abba a vonalba, amit az utána készült filmjeid képviselnek.
Igen, az a film tényleg kilóg kicsit abból a sorból. Kicsit habzsoló volt, no budgetből csináltuk meg. Az a film négy irányt rejt, és azóta mind a négyet megcsináltam. Rejti azt a nagyon szociót, mint a Szép napok, a nagyon stilizáltat, színházszerűt, ami a Johanna, a Deltának a testvérviszony-tárgyi vonala is benne van. Első filmként nagyon sok olyan dolgot próbált összegyúrni – sikeresen vagy sikertelenül – ami engem érdekel. Ezek az irányok aztán szépen szétváltak. A Nincsen nekem igazi első film. Ezer sebből vérzik, de tudom, hogy akkor és ott így akartam elkészíteni.
A legöntudatlanabb, mondjuk így. A „most megműtök valakit, aztán vagy sikerül, vagy nem sikerül” vakmerősége volt benne. Aztán később az ember elkezd úgy műteni, ahogy azt csinálják. Ez biztos, hogy benne van abban a filmben. Leginkább csak a felszínen bátor, nem az állításaiban. Egy nagyon fiatal ember bátorságára hasonlít, amire az ember pár évvel később már szinte mosolyognivaló kakaskodásnak tűnik. De azt is gondolom, hogy az nem film. Friss, öntudatlan, nem tudom, hogy micsoda. És nagyon örülök, hogy van.
Arról is beszéltél már, hogy amióta gyerekeid születtek, az önző alkotói ént háttérbe szorítottad. Ez hogyan érhető tetten az utóbbi filmedben?
Nem tudom. Inkább az életemen látszik, amelynek nagy részét a család tölti meg. Még így is nagyon sokat dolgozom, de azért próbálok minél több időt velük tölteni. De nem csak ebben az értelemben változtattak meg a gyerekek, hanem a feltétlen szeretet érzésével. Ez nagyon nagy tapasztalás, ráadásul egy igazi középkorú tapasztalás: egy új viszonyítási rendszert teremt. Csomó mindent fölold az emberben az, hogy van valaki, aki csinálhat bármit, szeretni fogod. Ezáltal az ember talán más területeken is megértőbb lesz. Az apaság teljesen új szövegkörnyezetet teremt az érzéseknek, gondolatoknak.
A családalapításodnak köze van ahhoz, hogy Szelíd teremtés is ezt a témát, és a felelősségvállalás kérdését járja körbe?
Sőt, pont azért érintett meg a történet. Az én viszonyomról is szól a gyerekemhez, csak nem konkrétan. Az ember a saját gyerekéről sem tud minden kódot a születése pillanatától. Meg kell őt ismerned. Ha nem ismered meg, akkor stigmatizálod azzal, hogy a saját képedre akarod formálni. Ezeket a kérdéseket mind rejtette ez a téma, és ezekről nagyon jó volt beszélgetni színészekkel, forgatókönyvírás és forgatás közben.
Miért van az, hogy a filmben végül csak az általad alakított apa képes elfogadni a gyerekét? Az anya nem tudta fölvállalni a felelősséget, amit régen sem tudott.
Az anyának tulajdonképpen igaza van, mert ami történt, visszafordíthatatlan. Mondja is nekem, hogy „az lesz a legjobb, ha te elmész innen” – tudja, hogy akkor nem lenne több tragédia. Olyan filmeket próbálok csinálni, amelyeknek nincs megoldása. Minden oldalról van igazsága, de ez valahogy feloldhatatlan. Maga a helyzet megoldhatatlan és ebben rejti az igazságát. Számomra az élet egyik jellemzője, hogy rengetegszer teremt ilyen megoldhatatlan helyzetet, amin az empátiánkkal, felvilágosultságunkkal tudunk tovább lépni, ellenkező esetben pedig a démonizáltságunkkal, elvakultságunkkal tönkre tudjuk tenni.
A film elején van egy kegyetlen jelenet, amikor a rendező szereplőválogatást tart, és azt kéri az amatőr színészektől, hogy sírjanak. Ilyen kegyetlennek látod a filmezést?
Igen és nem. Biztos, hogy benne van egy hatalmi vonatkozás is. Az ember, aki elmegy egy válogatásra, azt vállalja, hogy a rendező kéréseinek kiszolgáltatottja lesz. Ez a hatalmi téboly jelent meg a filmben is, ami sokszor félelemből, szeretethiányból, bizonyítási vágyból táplálkozik. Korábban dolgoztam együtt ilyen autoriter emberekkel, akik hasonlókat vártak: nagyon kellemetlen volt. Asszisztensként is, színészként is voltam ilyen helyzetben. Ezért is próbálom a filmjeim előtt másként csinálni. Egyszer viszont, amikor beszélgettünk valakivel, kérdeztem a nőtől, hogy van-e férje? Azt válaszolta, hogy özvegy, és elkezdett sírni; vagy fél óráig nem hagyta abba. Ültünk, és nem tudtunk mit csinálni, mégis ott, a kamera előtt létrejött egy olyan pillanat, amit filmekben csak a legritkább kivételes esetekben.
Egy casting mindig különös helyzet, tényleg szinte frankensteini. Emberalkotási kísérelet, ami persze tele van veszéllyel. Én, ha tehetem, nem is nagyon castingolok.
Akkor hogyan sikerül megtalálni a megfelelő embereket?
Beszélgetek. Sokkal inkább interjúkat csinálunk. Például ahol Rudit találtam (Frecska Rudolf, a főszereplő – a szerk.) ott is csak interjúzgattunk. Csíkos Kitty-t meg egy Várkonyi Timi nevű lány találta - nagyon jó szemű castingos - amikor vidékre ment szakmunkásképzőkbe, szakközepekbe videót készíteni. Kitty története is furcsa, mert egyből azt mondta, hogy ő nem akar filmben szerepelni, róla ne csináljanak fotót sem. Ez tetszett nekem, mondtam, hogy kérdezzük már meg tőle, miért nem akarja. Eleinte nagyon pirulós volt, a próbafelvételeken végig nagyon zavarban volt. Aztán a forgatás alatt úgy dolgozott, mint egy igazi profi, tízből tíz jó snittje lett. A szereplők közül a legrosszabb én voltam persze, magammal megküzdöttem.
Mik a legközelebbi terveid?
Kicsit kivárós hangulatban vagyok. Ez az időszak tényleg valaminek a lezárása volt. Annyi mindent érzek, és látok amiatt, hogy mi ért véget, mi kezdődött el, hogy ezt most kicsit hagyom ülepedni. Több filmtervem is van, de hogy melyiknek kell eljutnia a fióktól a filmvászonig az még nagy kérdés. Belül nagyon érzem, hogy mit akarok csinálni, de még nem találtam meg hozzá az anyagot. Izgalmas, jó időszak ez a keresés.
