Eksztázisban táncolt tiltott szerelmével, az apja baltával támadt rá

Mai kattintásvadászat-paródiánk főszereplője az egyik legjelentősebb magyar filmrendező: Fábri Zoltán. A rendező számára a hazai és nemzetközi elismerést az ötvenes években bemutatott Körhinta című filmje hozta meg, a címben ennek jeleneteiből idézünk.

Fábri Zoltán, egyik legjelentősebb filmrendezőnk Furtkovics Zoltán néven született Budapesten, 1917. október 15-én, polgári családban, apja tisztviselő volt. Húgával, Klárival együtt a Ferencvárosban nőtt fel, tanulmányait a Piarista Gimnáziumban végezte. Korán érdekelni kezdte a képzőművészet és a színjátszás: a gimnáziumban rajzpályázatokat és szavalóversenyeket nyert, rendszeresen játszott és rendezett helyi amatőr színtársulatokban. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolán tanult Réti István festőművész tanítványaként. Mestere egyik legtehetségesebb tanítványának számított, harmadévesként mégis otthagyta a főiskolát – a francia lírai realizmus hatására ugyanis úgy döntött, inkább filmrendező szeretne lenni.

A Színművészeti Akadémián tanult rendezést, két év múlva a Vígszínház ösztöndíjas rendezőnövendéke volt, majd diplomája megszerzése után a Nemzeti Színházban dolgozott színészként, díszlettervezőként és játékmesterként. 1943-ban katonai behívót kapott, a fronton amerikai hadifogságba került, és csak két évvel később tért haza. A háború után a Vígszínházban, majd a Várkonyi Zoltán szervezte Művész Színházban dolgozott. 1948-ban a Nemzeti Színházban lett rendező, de ez a megbízatása sem tartott sokáig, hamarosan kinevezték az Úttörő Színház igazgatójának. 1950-ben Révai József művelődési miniszter felkérte, hogy vállalja el az államosított Filmgyár (Magyar Nemzeti Filmgyártó Vállalat) művészeti vezetői tisztjét. A párton kívüli Fábri kívül tudott maradni a filmtervek ideológiai „meggyúrásán”, feladata művészi tanácsadás volt a már elfogadott forgatókönyvekhez, készülő filmekhez a díszletekkel, jelmezekkel, látványtervekkel kapcsolatban.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

Pozícióját Fábri arra használta, hogy minél többet tanuljon, megismerje a filmkészítés csínját-bínját. Igyekezete nem volt hiábavaló: két év művészeti tanácsadást követően – legnagyobb örömére – Révai kinevezte filmrendezőnek. Első munkája az Urbán Ernő írása alapján készült, sematikus szocialista-realista Vihar volt, mely mindenben megfelelt a korszak kultúrpolitikai elvárásainak. A jól végzett munka elismeréseként Fábri megkapta első Kossuth-díját. A Sztálin halála után tapasztalható enyhülés lehetőséget nyújtott a művészeknek, hogy kilépjenek a sematizmus dogmáiból és valószerűbb, árnyaltabb történeteket vihessenek színre. Fábri következő filmje, az 1954-es Életjel megtörtént eseményen alapul: a Szuhakállón történt bányaomlás katasztrófáját és a bent rekedt bányászok megmentését meséli el. Bár még érződik rajta a sematizmus hatása, valódi emberi drámát mutat be, szereplői hús-vér figurák és nem a „termelési filmek” papírmasé alakjai. A film meghozta Fábri számára az első nemzetközi elismerést: fődíjat nyert a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon.

Fábri Zoltán és Illés György operatőr az Utószezon forgatásán (1966)
Fábri Zoltán és Illés György operatőr az Utószezon forgatásán (1966)Fortepan / Hunyady József

Az igazi hazai és nemzetközi elismerést következő két filmje, a Körhinta (1955) és a Hannibál tanár úr (1956) hozta meg a rendező számára. Fábri, aki a kezdetektől maga írta filmjei forgatókönyvét, olykor pedig a díszleteket is maga tervezte, előszeretettel nyúlt irodalmi alapanyaghoz, szinte minden filmje adaptáció. A Körhinta Sarkadi Imre novellájából született, Soós Imre és az itt debütáló, főiskolás Törőcsik Mari főszereplésével. A film a felszínen a téeszesítés körüli konfliktusokról szól, valójában azonban a fiatalok és szüleik generációjának, az őszinte szerelem és az előre elrendezett házasság ellentétének története. Fábri expresszív képekkel – Hegyi Barna operatőr munkája –, erős érzelmi hatásokkal, ügyes montázstechnikával – különösen emlékezetes a tánc és a kocsival való száguldás – ábrázolja a régi és az új, a falusi világ és az elvágyódó fiatalok közötti drámát. A Körhinta nagy sikert aratott a cannes-i filmfesztiválon, díjat azonban – valószínűleg a hidegháború miatt – nem kapott.

A Móra Ferenc kisregényéből készült Hannibál tanár úrban jelenik meg először Fábri kedvenc témája, a történelem viharainak kitett kisember sorsa, morális határhelyzetekben történő helytállása, választásai. Az 1920-as években játszódó történet főhőse, a beszédes nevű Nyúl Béla középiskolai tanár (Szabó Ernő), akit környezete – munkahelyén és otthon is – teljesen semmibe vesz. Miután ír egy dolgozatot Hannibál pun hadvezérről, a korszak szélsőjobboldali mozgalmainak kereszttüzébe kerül – először dicsérik, majd egy hirtelen fordulattal közellenségnek kiáltják ki. A történet végén a szerencsétlen kisemberrel szó szerint végez a fanatizált tömeg (a film emlékezetes jelenetsorát az óbudai Amfiteátrumban vették fel). Habár a cselekmény a Horthy-korszakban játszódik, a filmben boncolgatott morális kérdések minden korra – a Rákosi-érára is – ugyanúgy vonatkoztathatók, általános érvényűként is helytállnak. Nem véletlen, hogy a nagy sikerű bemutatót követően – melyre hat nappal a pesti forradalom kirobbanása előtt került sor – a filmet hamar levették a hazai mozik műsoráról.

Az ’56 utáni időszakban a filmesek óvatosabbak lettek, és kevés film készülhetett a jelenkorról, az alkotások többségükben a múltban, főként a Horthy-korszakban és a világháború idején játszódtak. Fábri is csatlakozott ehhez a vonalhoz: 1958-ban Kosztolányi Dezső regényéből, az Édes Annából készített emlékezetes filmadaptációt Törőcsik Marival a címszerepben. Az 1959-es Dúvad akkor már kissé megkopott témát, a kulákkérdést boncolgatja. Az 1961-ben készült Két félidő a pokolban megtörtént háborús témát dolgoz fel: egy hadifoglyokból és munkaszolgálatosokból toborzott futballcsapatot kényszerítenek rá, hogy kiálljon egy mérkőzésre egy német utászcsapattal. A történetből két évtizeddel később – jórészt Magyarországon forgatott – hollywoodi változat is készült Menekülés a győzelembe címmel, többek között Sylvester Stallone és Pelé szereplésével.

Fábrit 1958-ban megválasztották a Magyar Filmművész Szövetség elnökének, és a pozíciót majdnem negyedszázadon keresztül, 1981-ig töltötte be, utána tiszteletbeli elnök lett. Magánéletére nem voltak jellemzőek a művészvilág „kicsapongásai”: 1947-től élt házasságban Apor Noémi színésznővel (Várkonyi Zoltán húgával), aki több filmjében is jelentős alakítást nyújtott. Fiuk, Fábri Péter fotóművész lett. Rendezőként Fábri munkásságára a klasszikus formanyelv és a modernizmus kettőssége jellemző. A szó jó értelmében vett „mesterember” volt, az a típusú rendező, aki tökéletesen elsajátította és alkalmazza a jól bevált szakmai fogásokat, az „egyénieskedés” helyett vállaltan a kiforrott, hagyományos minőséget garantáló munkát preferálja. Mégis igazi szerző volt, akinek állandó témái, világlátása, ember- és történelemszemlélete egész életművét végigkísérte. Utált improvizálni, Hitchcockhoz hasonlóan a készülő film minden egyes kockáját előre megtervezte, képzőművészi gyökereihez méltón előre lerajzolta.

Jelentős sikert aratott az 1965-ben készült Húsz óra, mely egy faluközösség elmúlt két évtizedét – a háború végétől a kádári konszolidációig – dolgozza fel. A film cselekménye – a korszakban divatos modernista formanyelvvel kacérkodva – visszaemlékezések, időbeli ugrások segítségével deríti fel a múlt eseményeit, a faluban tartózkodó újságíró nyomozásán keresztül. A film képi világáért a legendás operatőr, Illés György felelt, akivel Fábri ezután minden filmjében együtt dolgozott. Az egy évvel későbbi rendhagyó holokausztfilm, melyben összekeveredik a múlt és a jelen, a valóság és a fantázia, és a súlyos drámát a groteszk és a komikum ellensúlyozza. A Rónay György Esti gyors című művéből adaptált film azt a kérdést vizsgálja, milyen felelősség terhel egy, az eseményekkel tehetetlenül sodródó, gyáva kisembert azért, mert egy elszólása miatt munkaadóját és feleségét haláltáborba hurcolták.

A film bemutatását jelentős negatív visszhang fogadta. A kádári kultúrpolitika félt, hogy a szőnyeg alá söpört holokauszttrauma felhánytorgatásával Fábri nem kívánt feszültségeket szít. A kritika lehordta a filmet, azt nehezményezte, hogy a rendező „illetlen módon”, a groteszk eszközeivel nyúl egy ilyen súlyos témához. Külföldön a film jóval pozitívabb fogadtatásban részesült: a velencei filmfesztiválon négy díjat nyert. A fogadtatást azonban beárnyékolta egy kisebb botrány: miután Izrael kifogásolta, hogy Fábri a „háborús bűnös” Páger Antallal játszatta el a főszerepet, a velencei zsűri amerikai tagja, Susan Sontag bojkottra szólított fel az Utószezon ellen. A Variety magazin egyenesen a szocialista rendszer képmutató cinizmusának nevezte, hogy Páger, aki hallgatólagosan asszisztált a zsidók deportálásához, egy ilyen filmben szerepelhessen. Fábri azzal védte a színészt, hogy a magyar állam meghívására tért haza Argentínából, korábbi „botlásait” hivatalosan tisztázta – és különben is, a szocialista kultúrpolitika által vezérelt magyar filmgyártásban kizárt, hogy egy „fasiszta színész” „fasiszta filmet” készíthessen.

1968-ban Fábri amerikai–brit–magyar koprodukcióban rendezte meg Molnár Ferenc klasszikus ifjúsági regényének, A Pál utcai fiúknak a filmváltozatát, mely máig közönségkedvenc. Az örökzöld irodalmi alapanyag és Fábri mesterségbeli tudása garantálta a sikert. A rendező kiválóan ismerte a regény helyszíneit és világát gyerekkorából, és szerencsére sikerült érvényesítenie akaratát az amerikai producerrel szemben, aki azt szerette volna, ha Nemecsek Ernő a történet végén életben marad. A Pál utcai fiúkat idehaza és külföldön is lelkesen fogadták, ez volt az első magyar film, melyet a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára jelöltek. A következő évben Fábri ismét kultfilmet készített: Örkény István groteszk színdarabját, a Tótékat vitte vászonra. A Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre zseniális kettősével fémjelzett Isten hozta, őrnagy úr! a hatalom visszaéléseit karikírozza kiválóan. Ugyanebben az évben Fábri színészi feladatot vállalt: ő játszotta Bacsó Péter legendás A tanújában a vádlott, Dániel Zoltán szerepét.

A Kaffka Margit regényéből készült Hangyaboly (1971) egy apácazárda belső világát ábrázolja, a rendező saját bevallása szerint részben a ’68-as csehszlovákiai eseményekre való reakcióként született. A Déry Tibor művéből adaptált 141 perc a befejezetlen mondatból (1974) a ’30-as években játszódik, egy polgári származású fiatalembernek a munkásmozgalomhoz való viszonyát mutatja be. 1976-ban készült Fábri – és a magyar filmművészet – sokak által csúcsteljesítményének tartott Az ötödik pecsét, mely a Húsz órához hasonlóan Sánta Ferenc regénye nyomán született. A szinte végig zárt térben játszódó filmdráma szereplői egy pesti kocsmai asztaltársaság tagjai, akik a háború alatt, a német megszállás idején is összejárnak. Mikor egy feljelentés nyomán a nyilasok letartóztatják és megkínozzák őket, tetteikkel kell felelniük egy absztrakt morális kérdésre, melyet egyikük „szórakozásból” felvetett. Fábri apokaliptikus víziókkal, Hieronymus Bosch németalföldi festő pokolbéli látomásaival tűzdeli meg a súlyos erkölcsi kérdéseket feszegető alkotást, melyben olyan színészek adják egymásnak a szót, mint Őze Lajos, Márkus László és Latinovits Zoltán. A nyilas vallatótiszt figurája volt Latinovits utolsó filmszerepe.

A következő évben készült Magyarok, mely a második világháború alatt Németországba telepített magyar parasztokról szól, ismét Oscar-jelölést hozott Fábrinak. Az 1980-as Fábián Bálint találkozása Istennel az első világháború végének káoszát eleveníti fel, főhőse ismét egy olyan figura, aki ártatlanul, tudatlanul sodródik a történelmi események káoszában, a háború borzalmaiból a vörösterror időszakán keresztül a Horthy-korszakig. 1983-ban készült Fábri utolsó filmje, a Gyertek el a névnapomra, ami ezúttal az akkori jelenben játszódott. A rendező ezután fokozatosan kiszorult a filmes életből, bár több forgatókönyvet is írt, végül egyiket sem valósíthatta meg. Visszatért a festészethez, élete utolsó évtizedében expresszionista stílusú képeket alkotott. A rendezés mellett tanított is: 1970-ben átvette a disszidált Herskó János osztályát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd később is az intézmény oktatói között maradt.

Másodszor 1955-ben, harmadszor 1970-ben tüntették ki Kossuth-díjjal. 1992-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 1994. augusztus 23-án, hetvenhat éves korában hunyt el Budapesten, szívroham következtében. Emlékét máig aktívan őrzi a magyar kultúra, a 20. század egyik legjelentősebb filmes alkotójának tartják. A Nemzeti Filmarchívum több filmjét is digitálisan restaurálta. 2013-ban Hetvenöt perc Fábri Zoltán filmrendezőről címmel készült portréfilm alakjáról, Medgyesi Gabriella rendezésében.

A cikk az ajánló után folytatódik

Megjelent az új Dívány-könyv!

A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!

Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!

hirdetés

Tegnapi kultbaitünkben a nagyszerű festőről és illusztrátorról, Zichy Mihályról írtunk.

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek