Igaz történet: ezt az erdélyi kisfiút ágyékkötős Tarzanként ismerte meg a világ

Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Johnny Weissmüller.

Ötszörös olimpiai bajnok, a világ mégis ágyékkötőben, a műtermi dzsungel hőseként ismerte meg – 116 éve született Johnny Weissmüller, minden idők leghíresebb Tarzanja.

Egy téglagyári napszámos apa és egy dohánygyári munkás anya legidősebb gyermekeként született a magyarok és németek lakta erdélyi Szabadfaluban (ma Temesvár városrésze), 1904. június 2-án. Habár János néven anyakönyvezték, otthon Hansinak szólították. Még nem volt egyéves, amikor szülei úgy döntöttek, a szűkös hazai munkalehetőségek miatt a tengerentúlon próbálnak szerencsét. Először Pennsylvaniában, majd Chicagóban telepedtek le, ahol sok szabadfalvi kivándorló élt. János öccse, Péter már az USA-ban látta meg a napvilágot. Johnny később letagadta erdélyi származását, azt állította, Pennsylvaniában született – ennek az volt az oka és célja, hogy biztosan beválogassák az amerikai úszóválogatottba. Más források Chicagót jelölték meg szülőhelyeként, sőt olyan verzió is keringett, amely szerint Münchenből származik, és Ferenc József egyik tengerészének a fia.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

Gyerekként Johnny gyakran betegeskedett, kilencéves korában járványos gyermekbénuláson esett át. Orvosai tanácsára kezdett úszni, és annyira megszerette a sportot, hogy az hamarosan ideje nagy részét kitöltötte. Otthagyta a középiskolát, és egy strandon dolgozott vízimentőként, illetve az Illinoisi Atlétikai Klubban volt liftesfiú és londiner. Itt fedezte fel őt William Bachrach úszóedző, aki látva a 190 centi magas, 95 kilós fiú képességeit, elhatározta, hogy úszóbajnokot farag belőle. 1922-ben Weissmüller volt az első, aki kevesebb mint egy perc alatt úszta le a 100 m gyorsot. Két évvel később három aranyérmet szerzett a párizsi olimpián, és az amerikai vízilabda-válogatott tagjaként is nyert egy bronzot. A következő, amszterdami játékokon két újabb aranyat nyert. Pályafutása alatt hatvanhétszer döntött világcsúcsot, és ötvenkétszer lett amerikai bajnok.

A rajongott úszósztárra Hollywood is hamar felfigyelt, kezdetben kisebb szerepekben foglalkoztatták. Először az 1929-es Az amerikai lányok dicsőítése című musicalben láthatta őt a közönség, melyben egyetlen jelenetben, mindössze egy fügefalevelet viselve jelent meg. A siker három évvel később érte utol, amikor W. S. Van Dyke rendező megfelelő fizikummal rendelkező főszereplőt keresett az Edgar Rice Burroughs regényéből készülő Tarzan, a majomember című kalandfilmjéhez. Eredetileg Clark Gable lett volna a kiszemelt, Weissmüller pedig azért jelentkezett a szereplőválogatásra, mert azt remélte, megkap egy kisebb szerepet, és így együtt dolgozhat majd Gable-lel, akivel jó barátságot ápolt. A visszavonult úszósztár ekkoriban egy fürdőruhacég termékeit népszerűsítette, a társaság pedig nem nézte jó szemmel, hogy reklámarcuk az ő úszónadrágjaik helyett ágyékkötőben jelenik meg a vásznon. A MGM stúdió végül megállapodást kötött a céggel: cserébe, hogy engedik Weissmüllernek a Tarzanként való szereplést, kölcsönadják néhány női sztárjukat – köztük Greta Garbót és Jean Harlow-t –, hogy fürdődresszet reklámozzanak a társaságnak.

Habár korábban már némafilmes változatban többször is feldolgozták a híres dzsungellakó történetét, a Weissmüller címszereplésével készült Tarzan hozta be igazán a köztudatba Burroughs karakterét, és számít máig a legismertebb verziónak. Weissmüller mellett a főszerepeket Maureen O’Sullivan (Tarzan szerelme, Jane Parker) és Csita, a csimpánz alakította (őt az eredeti filmben egy Jiggs nevű majom játszotta, a folytatásokban vette át a szerepet az igazi Csita). A filmet főként az MGM műtermeiben és szabadtéri dzsungel díszletében forgatták, de néhány jelenet erejéig a stáb a Los Angelestől északra található Sherwood-tó környékén is dolgozott, továbbá Van Dyke kiollózott snitteket egy évvel korábbi, Afrikában forgatott Trader Horn című filmjéből is. A nagyobb méretű majmokat jelmezbe bújtatott emberek játszották (a későbbi Tarzan-filmekben ezzel a megoldással felhagytak), a hősöket fogságba ejtő pigmeus törzs tagjait pedig feketére mázolt törpék alakították.

Afrikai helyett indiai elefántokkal dolgozott a stáb, utóbbiakat ugyanis sokkal könnyebb volt idomítani. Mivel az indiai elefántoknak jóval kisebb a füle, ezért az állatok műfület viseltek, melyet a főhősnek tilos volt megérintenie, különben könnyen lelepleződhetett volna a csalás. Egyes források szerint Tarzan híres kiáltását egy operaénekes hangjának visszafelé játszásával hozták létre, Weissmüller azonban azt állította – és a sztorik szerint többször demonstrálta is –, hogy ő maga adta elő a legendás üvöltést. A film híressé vált „Én Tarzan, te Jane...” szövege pedig valójában sohasem hangzott el a vásznon.

Az első Tarzan-film világsiker lett, ezért a stúdió azonnal megrendelte a folytatást. Habár Burroughs elégedetlen volt az adaptációval – kifogásolta, hogy túl sokat változtattak a történeten, és az is szúrta a szemét, hogy Tarzan a filmben törve beszéli az angolt –, Weissmüller alakítása elnyerte a tetszését. Olyannyira, hogy egy későbbi Tarzan-regényben meg is jelenik a színész, és találkozik az általa alakított dzsungelhőssel. Az MGM stúdió gyártásában Weissmüller további öt filmben játszotta Tarzant, melyek közül a legemlékezetesebb az 1939-as Tarzan és fia: ebben a főszereplő trióhoz egy árva fiú (Johnny Sheffield) csatlakozik, akit befogad és gyermekeként nevel a Tarzan–Jane-páros. Amikor az MGM-nél véget ért a sorozat, Weissmüller és színésztársai (beleértve Csitát is) átszerződtek az RKO stúdióhoz, ahol további hat Tarzan-film készült.

Az RKO jóval kevesebb pénzből gazdálkodott, mint a grandiózus MGM, ezért az itt gyártott epizódok sokkal szerényebb keretből készültek, cselekményüket tekintve pedig (még az eddigieknél is) jobban elrugaszkodnak a valóságtól. A Tarzan New Yorkban (1942) részben az őserdő fia a nagyvárosi dzsungelben találja magát, a Tarzan diadalában (1943) pedig az Afrikát megszálló német haderők ellen harcol (Hitler egyébként nem kedvelte a Tarzan-filmeket, ellentétben Sztálinnal, aki csodálta, hogy a főhős képes beszélni a majmokkal). A Tarzan és az amazonokban (1945) a dzsungel mélyén élő női harcosokkal akad össze hősünk, az utolsó rész, az 1948-as Tarzan és a sellők címe pedig nem igényel magyarázatot. Miután végleg szögre akasztotta az ágyékkötőt, Weissmüller a Columbiához vándorolt át, ahol egy másik hős, Dzsungel Jim bőrébe bújt – a kalandor felfedező figurájával tizenhárom film készült, majd egy tévésorozattal is próbálkoztak, amely azonban csupán egy évadot ért meg. A sorozat elkaszálása és néhány jelentéktelen B filmes szerep után, 1956-ban Weissmüller úgy döntött, visszavonul a színészettől.

Visszaköltözött Chicagóba, ahol különböző vállalkozásokba fogott – többek között úszómedencéket gyártott, és egy egészséges ételeket áruló üzletláncot is létrehozott. Nagy szerelme volt a golf – állítólag amikor 1959-ben Kubában nyaralt, golfozás közben bekerítette őt egy gerillacsapat. Hősünk hiába próbálta magyarázni Fidel Castro híveinek, kicsoda ő, azok nem tudtak angolul, ő pedig spanyolul nem beszélt, végül előadta nekik a híres Tarzan-kiáltást, mire egyből felismerték és barátságosan visszakísérték a szállodájába. Ötször nősült és három gyereke született, fia, Johnny Weissmüller Jr. szintén a színészi hivatást választotta. Élete utolsó évtizedeiben Floridában és Las Vegasban élt. Csupán néhányszor tért vissza a reflektorfénybe: a ’60-as években egy Tarzan-tévésorozatot népszerűsített, 1976-ban pedig egy apró cameo erejéig feltűnt a Won Ton Ton, Hollywood megmentője című kutyás vígjátékban. Acapulcóban, Mexikóban érte a halál, 1984. január 20-án, hetvenkilenc éves korában. Temetésén – rendelkezéséhez híven – háromszor lejátszották a Tarzan-kiáltást, miközben a koporsót leengedték a sírba.

Lemaradtál a tegnapi kultbaitről? Innen pótolhatod:

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.