Várkonyi Zoltán 1912. május 13-án született Budapesten. Apja újságíró, színikritikus volt. Kezdetben ő is ezt a hivatást akarta választani, majd az irodalommal kacérkodott. Megtanult angolul, németül, franciául, különböző folyóiratok közölték versfordításait és önálló műveit. Később mégis rájött, hogy a színészmesterséghez nagyobb tehetsége van. 1934-ben diplomázott a Pesti Színművészeti Akadémián, ezután a Nemzeti Színház szerződtette, és több filmben is szerepet kapott. Először a Meseautóban bukkant fel mint autóüzleti alkalmazott, később főként negatív szerepekben, intrikusként láthatta őt a moziba járó közönség. 1941-ben zsidó származása és baloldali nézetei miatt elbocsátották a Nemzetiből, ezután a Madách Színháznál kapott állást, ahol több híres szerepben, többek közt Hamletként is bemutatkozhatott. A nyilas-hatalomátvételt követően azonban bujkálnia kellett, az üldözés elől a Vígszínház pincéjében húzta meg magát.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A háború után azonnal munkához látott, elkezdte szervezni az újjászülető színházi életet. 1945-től a Művész Színház igazgatójaként dolgozott, mellette nemcsak színészkedett, de rendezett is. Várkonyi a polgári színház hagyományait próbálta folytatni, szórakoztató, de igényes műsort alakított ki. 1949-ben mégis távozni kényszerült – habár a kommunista rendszer híve volt, nem volt elég magas az ázsiója ahhoz, hogy megtarthassa állását. A színházak államosítása után társulatát feloszlatták, ő pedig újra a Nemzetiben kapott munkát, ezzel párhuzamosan a Néphadsereg Színházának volt a főrendezője. 1962-től a Vígszínház főrendezője, később igazgatója volt, és ebben a minőségében az akkori színházi élet egyik teljhatalmú urának számított. Nagyon sokat tett a Vígszínház fejlesztéséért, amit a kultúra igazi fellegvárává tett. Többször szembement a hatalom kívánságával, például évekig küzdött hiábavalóan, hogy Örkény István darabját, a Pisti a vérzivatarbant színre vihesse. Társulatában a legnagyobb neveket foglalkoztatta – Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Somogyvári Rudolf stb. –, de erős személyisége miatt olykor színészeivel is konfliktusba keveredett.
Az ’50-es évek elejétől dolgozott filmrendezőként, első műve az 1952-es Nyugati övezet című, a korszak hagyományos paneljeiből építkező propagandaalkotás volt. Az 1954-es Simon Menyhért születése azonban már a Nagy Imre-korszak enyhülésének bizonyítéka volt, és a magyar film újjászületését jelző egyik fontos alkotásnak számít. A forradalom évében forgatott, meglepően merész társadalomkritikát megfogalmazó Keserű igazság azonban fennakadt az állami cenzúrán. A filmet elkészültét követően azonnal betiltották, és csak harminc évvel később engedték bemutatni – de ezt a rendező már nem érhette meg. Az ’50-es évek második felében az akkor születő Magyar Televíziónak is volt munkatársa, Horváth Tivadarral közösen ő rendezte 1957-ben az első szilveszteri tévékabarét. 1959-ben tévére adaptálta Stefan Zweig Sakknovelláját. A ’60-as évektől egyre inkább a közönségfilm felé fordult: 1961-ben Mándy Iván ifjúsági regényét vitte vászonra (Csutak és a szürke ló), két évvel később pedig egy mai szemmel kissé bizarrnak ható szocialista kémfilm, a Fotó Háber rendezői teendőit látta el. Ennek érdekessége volt, hogy a főszereplő Szakáts Miklós a való életben is (kettős) ügynök volt.
A legtöbben elsősorban nagyszabású kosztümös történelmi filmjeiről ismerik Várkonyi nevét. A sorozatot A kőszívű ember fiai (1965) nyitja, melyet két másik Jókai-adaptáció, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán (mindkettő 1966) követett. Ezután Gárdonyi Géza történelmi regényét (és örökös kötelező olvasmányát), az Egri csillagokat vitte a vászonra. Ezek a színes, szélesvásznú „képeskönyvek” eleve sikerre voltak ítélve: még a legkisebb szerepekben is a korszak legjelentősebb színészei játszottak, korábban sohasem látott akciójelenetek és látványos díszletek között elevenedtek meg az irodalom klasszikusai és a magyar történelem jól ismert eseményei. Különösen emlékezetes a Kárpáthy Zoltán árvízjelenete, melyet egy strand medencéjében forgattak, vagy az Egri csillagok várostroma, melyhez Pilisborosjenő határában építették fel az egri vár másolatát (ez még ma is áll, sőt a 2019-es Netflix-sorozat, a Vaják forgatásához is használták), és tömegével szállították a honvédségtől kirendelt, sorkatonákból verbuvált statisztákat (köztük a legendává vált „karórás törököt”). A sort a hetvenes években egy újabb Jókai-feldolgozás, a Fekete gyémántok zárta.
Várkonyi kisebb szerepekben gyakran felbukkant saját filmjeiben is, általában negatív figurák bőrébe bújva. Az Egri csillagokban az osztrák császár, A kőszívű ember fiaiban pedig Haynau tábornok szerepét osztotta saját magára. Rendezői és színészi munkája mellett a ’40-es évek végétől haláláig oktatott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, aminek később rektora is lett. Kétszer tüntették ki Kossuth-díjjal, érdemes és kiváló művész elismerést is kapott. 1979. április 10-én hunyt el. Özvegye, Szemere Vera díjat alapított az emlékére, amit minden évben a Vígszínház egy-egy művészének ítélnek oda. A színház előterében mellszobor, egykori lakóháza falán a II. kerületben tábla őrzi az emlékét. Szobra áll a Róna utcai Mafilm filmgyár udvarán, ennek érdekessége, hogy Várkonyi alakja saját, apró szobrát tartja a kezében.
Lemaradtál a tegnapi kultbaitről? Innen pótolhatod:
