Ez a 6 éves kissrác olyan táncot mutatott be, amitől mindenkinek leesett az álla

Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Fred Astaire, aki egészen kis gyerekként, nővérével együtt táncolva kezdte karrierjét a New York-i szórakozóhelyek világában.

Minden idők legismertebb táncos színésze, akinek a neve fogalom, Frederick Austerlitzként látta meg a napvilágot 1899. május 10-én, a Nebraska állambeli Omahában, egy Ausztriából kivándorolt sörkereskedő édesapa és egy porosz–német édesanya gyermekeként. Két és fél évvel idősebb nővére, a balettozni tanuló Adele keltette fel érdeklődését a tánc iránt: Fred még tipegett, amikor már utánozta a kislány mozdulatait. Négyéves korától ő is táncolni tanult, hatéves volt, amikor nővérével közösen először lépett színpadra. Anyja meglátta a lehetőséget a testvérpár tehetségében, ezért 1906-ban New Yorkba vitte a kis Adele-t és Fredet, ahol nagy sikert arattak a zenés szórakozóhelyek műsorában. Szintén az anya, aki a kicsik menedzsereként dolgozott, találta ki, hogy a két testvér nevét Astaire-re változtassák, szerinte ugyanis az Austerlitz a híres napóleoni csatát juttatta az emberek eszébe.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

Az Astaire testvérpár tizenévesen már a Broadway attrakciójának számított, és akkor még Adele volt jobban a reflektorfényben. Fredet a közönség inkább amolyan kísérőnek látta gyönyörű és tehetséges nővére mellett, aki a humoros számokban lépett vele színpadra. A sikerekből persze neki is bőven kijutott. Az 1910–20-as években rengeteg műsorban, Broadway-musicalben, köztük George és Ira Gershwin darabjaiban szórakoztatták a nagyérdeműt, és a londoni színpadokon is jelentős elismerést arattak. A húszas évtized végére azonban Adele-nek elege lett a show-bizniszből, hozzáment egy angol lordhoz, és otthagyta a pályát. Fred szólóban próbálkozott, de nővére nélkül nem tudott a korábbiakhoz hasonló sikereket elérni. Ekkor úgy döntött, hogy a színpad helyett inkább Hollywoodban próbál szerencsét.

Az RKO filmstúdiónál készítettek vele próbafelvételt, aminek nem volt túl jó visszhangja: a sztori szerint a stúdió fejesei így kommentálták Astaire adottságait: „Semmi színészi tehetsége nincs. Kopaszodik. Valamennyire tud táncolni.” David O. Selznick producer mégis meglátta benne a lehetséges közönségcsalogató erőt: úgy gondolta, Astaire-ben lapátfüle és előnytelen arca ellenére is van valamiféle ellenállhatatlan sárm. 1933-ban debütált a filmvásznon A táncoló hölgy című musicalben, melyben saját magát alakította egy kisebb szerepben. Ugyanebben az évben mellékszerepet kapott a Riói leányok című filmben, ahol partnere az akkoriban szintén kezdő Ginger Rogers volt. Kettejük közös tánca a film nagy szenzációja lett, a közönség ámulattal nézte párosukat. A stúdió persze azonnal lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és főszerepet ajánlott az Astaire–Rogers-párosnak. Fred csak nehezen állt rá, hogy aláírja a szerződést, ugyanis a nővérével töltött évek után nem sok kedve volt ismét egy páros tagjaként dolgozni.

Első közös filmjük a sikeres Broadway-darabból adaptált 1934-es Continental volt, ezt követték olyan látványos és népszerű filmek, mint a Frakkban és klakkban (1935), az Egymásnak születtünk (1936), a Dalol a flotta (1936) és a Táncolj velem (1937). Ezeket az egyszerű sztorival rendelkező, vegytisztán szórakoztatni vágyó darabokat, melyek másfél órára menekülést kínáltak a ’30-as évek nehéz valósága elől, imádta a közönség, a páros a legnagyobb filmcsillagok közé emelkedett (idehaza is nagy sikerrel vetítették filmjeiket). Astaire és Rogers között remek volt a kémia, az előbbi elegáns, éteri megjelenése és az utóbbi földhözragadtabb, nyersebb karaktere kiválóan kiegészítette egymást. Érdekesség, hogy az érezhető szexuális feszültség ellenére csak egyszer, az 1938-as Amanda két élete című filmben csattant el csók Ginger és Fred között – ekkor is csupán az álomjelenetben. A páros kilenc filmet készített együtt, mielőtt 1939-ben elváltak útjaik, de egy évtizeddel később újra összeálltak egy utolsó, tizedik közös mozira (Táncolj a Broadway-n!).

Fred Astaire több ponton is megújította a hollywoodi táncos musicaleket. Ő volt az első színész, aki saját maga koreografálhatta a táncait – gyakran hetekig próbált egy-egy számot, mire kigyakorolta a végleges verziót. Ezzel nagy segítségére volt a rendezőnek, ugyanis nem a forgatáson kellett kitalálni a koreográfiát, így sokkal gyorsabban, zökkenők nélkül mehetett a munka. Mindig a tökéletességre törekedett, és sohasem volt elégedett magával. Ritkán nézte vissza a felvételeket, ugyanis félt a hibáktól, amiket találna bennük. Mozdulataiban több stílus jellegzetességeit ötvözte: a balett, a társastánc, a sztepp elemeiből építkezett. Míg korábban a táncos filmrevükre (különösen a Busby Berkeley koreográfus-rendező nevével fémjelzett darabokra) a gyors vágások és a táncosok lábáról, különböző testrészeiről mutatott közelik váltakozása volt jellemző, Astaire ennek pont az ellenkezőjét szorgalmazta. Úgy gondolta, a filmnek nem szabad „csalnia”: a táncokat, a fellépők mozdulatait teljes egészében, lehetőség szerint minél kevesebb vágással és mérsékelt kameramozgással kell bemutatni, a valószerűség illúzióját keltve. Híressé vált mondása szerint: „Vagy a kamera táncol, vagy én.” Szintén fontosnak tartotta, hogy üres látványosság helyett a film cselekményének fontos részét képezze a tánc.

A ’40-es években Astaire bejelentette visszavonulását. Néhány évig tánctanítással és versenylovak tenyésztésével foglalkozott, később mégis visszatért és megismételte korábbi sikereit. 1948-ban a bokaficamban szenvedő Gene Kelly helyére ugrott be Judy Garland mellé a Húsvéti parádé című filmbe, ezt követően az MGM stúdió színpompás musicaljeiben folytatta sikersorozatát – Királyi esküvő (1951), Zenevonat (1953), Selyemharisnya (1957), Mókás arc (1957), utóbbiban Audrey Hepburn partnereként. Még ötvenes éveiben is energiától duzzadt, letáncolta a vászonról fiatalabb partnereit. Utolsó musicalje az 1968-ban készült, Francis Ford Coppola által rendezett Szivárványvölgy volt, melyben a korszak angol sztárénekesnőjével, a filmbeli lányát alakító Petula Clarkkal énekelt és táncolt együtt.

Időközben a drámai szerepekbe is belekóstolt, 1959-ben Stanley Kramer atomháborús filmjében, Az utolsó partban tűnt fel. 1974-ben emlékezetes alakítást nyújtott a híres katasztrófafilm, A pokoli torony egyik epizódszerepében, melyért Oscar-díjra jelölték. 1950-ben egyébként már kapott egy tiszteletbeli aranyszobrocskát az akadémiától a filmmusicalek forradalmasításáért, melyet stílszerűen korábbi állandó partnere, Ginger Rogers adott át neki. Egyik utolsó szerepe a Csillagközi romboló (Battlestar Galactica) sci-fi sorozat egyik epizódjában volt: a Csillagok háborúja sikerét meglovagló űrkalandszériában unokái kérésére vállalt vendégszereplést. Karakterét – egy idős szélhámost, akiről kiderül, hogy Starbuck hadnagy (Dirk Benedict) édesapja – őrá írták a készítők. Habár Astaire ekkoriban már kikötötte, hogy nem vállal táncos szerepeket, ezúttal kötélnek állt, és egy rövid diszkójelenet erejéig bemutatta tudását. Legutoljára 1981-ben a Szellemjárás című horrorban állt kamera elé.

Astaire életét nem árnyékolták be botrányok, a lapok címlapjára tánctehetsége és sohasem magánélete révén került. Kétszer nősült, első felesége, Phyllis Livingston Porter, akitől két gyermeke született, húszévnyi házasság után, 1954-ben hunyt el rákban. Az imádott feleségét gyászoló sztár a munkába temetkezett, és negyedszázadig nem kötött új házasságot. 1980-ban mégis újra oltár elé állt: nyolcvanévesen elvett egy nálánál negyvenöt évvel fiatalabb zsokénőt, Robyn Smith-t. A várakozásokkal ellentétben a kapcsolat tartósnak bizonyult, és Astaire 1987. június 22-én bekövetkezett haláláig tartott. A táncos-énekes sztár végakaratában kikötötte, hogy semmilyen életrajzi vagy egyéb film nem készülhet róla, ezt a kérését pedig özvegye azóta is tiszteletben tartja. Ettől függetlenül természetesen sokszor lerótták előtte tiszteletüket más filmesek. Fellini 1986-os alkotása, a Ginger és Fred egy olasz táncos duó (Marcello Mastroianni és Giulietta Masina) története, akik egykor a híres amerikai sztárpárost utánozva lettek híresek. A Halálsoron (1999) egyik legemlékezetesebb, könnyfakasztó jelenetében a kivégzése előtti estén John Coffey börtönőreivel a Frakkban és klakkbant nézi a moziban. A film híres táncjelenete indítja be sok évtizeddel később az őrök parancsnokának visszaemlékezését.

Elmulasztottad az utóbbi napok kultbaitjeit? Itt találod a tegnapit:

Oszd meg másokkal is!
Mustra