Öntörvényű, örök lázadó volt, akivel lehetetlenség volt együtt dolgozni. Életét botrányok sorozata tarkította, lelki traumáin sohasem tudott túljutni. Tehetsége azonban a legnagyobbak közé emelte, a 20. századik egyik legkiválóbb színésze és legnagyobb sztárja lett belőle, akiről Jack Nicholson egyszer azt mondta: „Ha Brando meghal, az összes színész feljebb lép egyet a ranglétrán”.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Marlon Brando 1924. április 3-án született a nebraskai Omahában, szerszámkereskedő apa és színésznő anya gyermekeként. A szülők nem szerették volna, ha fiuk a színészi pályát választja, ezért érettségi után katonai iskolába íratták be. Brando azonban hamar kirúgatta magát az intézményből és New Yorkba ment, ahol a Lee Strasberg és Elia Kazan által vezetett Actor’s Studio diákja lett. Ebben a műhelyben a hallgatók számára az ún. Sztanyiszlavszkij-módszert tanították, melynek lényege, hogy a színész nemcsak eljátssza a szerepét, hanem saját élettapasztalataiból táplálkozva, mindenestül átadja magát az általa megformált karakternek. Brando zsenije éppen ebben az ösztönösségben rejlett: nem voltak számára korlátok, pózolás nélkül, mintegy pszichoterápiaként tárulkozott fel a színpadon és a kamera előtt. 1947-ben Kazan rá osztotta Tennessee Williams darabjának, A vágy villamosának egyik főszerepét, Stanley Kowalski, az erőszakos, ösztönlény férj figuráját. A szerepet négy évvel később a dráma – szintén Kazan rendezte – filmváltozatában is eljátszotta, ez hozta meg számára a világhírt.
A következő években az egyik legfelkapottabb hollywoodi sztárrá vált, nők milliói rajongtak érte, ő volt az esszenciális macsó megtestesítője. A Viva Zapata! (1952) címszerepében Emiliano Zapatát, a mexikói forradalmárt alakította, Shakespeare Julius Caesarjának filmváltozatában (1953) Marcus Antonius bőrébe bújt, Benedek László filmjében, A vadban (1953) a rebellis fiatalok és motoros szubkultúra ikonjává vált. 1954-ben újfent Kazannal dolgozott A rakparton című filmdrámában, melynek főszerepéért elnyerte első Oscar-díját. Míg karrierje egyre meredekebben ívelt felfelé, magánélete fokozatosan ment tönkre. Első feleségével, Anna Kashfival két évig tartott a házassága, őt egy mexikói színésznő, Movita Castaneda miatt hagyta ott, de vele sem húzta sokkal tovább. A beszámolók szerint sohasem volt hűséges típus, a magánéletben ugyanaz a féktelen figura volt, mint filmjeiben. Számtalan férfi és női szeretője volt, sőt állítólag orgiákon is szívesen vett részt. Házasságbeli kudarcai, folyamatos önkeresése és lelki gyötrelmei karrierjére is rányomták a bélyegüket. Az 1962-ben bemutatott Lázadás a Bountyn évekig készült, és a munkát elsősorban a kezelhetetlenné vált Brando akadályozta, aki fittyet hányt a forgatókönyvre, és inkább saját maga improvizálta a dialógusait. A Tahitin zajló forgatás alatt Brando megismerkedett harmadik feleségével, Tarita Teriipia színésznővel, akivel 1972-ig élt együtt.
1961-ben rendezőként is bemutatkozott A félszemű Jack című westernnel – a filmet eredetileg Stanley Kubrick rendezte volna, a főszerepet játszó Brando azonban hamar kirúgatta őt és átvette a helyét. A ’60-as években úgy tűnt, Brando csillaga leáldozóban volt, egyre jelentéktelenebb filmekben szerepelt, melyek sorra buktak meg. Sophia Loren partnereként 1967-ben ő játszotta a főszerepet Charlie Chaplin utolsó filmjében, A hongkongi grófnőben – ami szintén alaposan elhasalt. Brando és Chaplin nagyon nem jöttek ki jól egymással a forgatás alatt, a színész képtelen volt elviselni az idős rendezőlegenda szerinte didaktikus munkamódszerét, ami nem hagyja őt érvényesülni. A ’70-es évek elejére Brando annyira mellőzötté vált, hogy amikor az olasz Bernardo Bertolucci felkérte őt botrányfilmje, Az utolsó tangó Párizsban főszerepére, a producer megpróbálta lebeszélni a szándékáról. Bertolucci filmje a ’68 utáni nyugat-európai közhangulatot, az értelmiség általános csömörét dolgozta fel. Hősei, a felesége öngyilkossága után magába forduló középkorú amerikai férfi (Brando) és egy fiatal francia lány (Maria Schneider) egy szállodában folytatnak kölcsönös függésen alapuló szexuális viszonyt egymással.
A forgatáson Brando annyira beleélte magát erőszakos karakterének szerepébe, hogy egy ízben – a rendező nyomására – kis híján ténylegesen megerőszakolta partnerét. Bertolucci szándékosan nem mondta el Schneidernek, mi fog történni a jelenetben, így sokként érte a váratlan támadás. Az esetből később (jóval később) botrány lett, sokak szerint ez a trauma is hozzájárult, hogy a színésznő később évekig drogfüggőséggel küzdött. Mások – köztük a film operatőre, Vittorio Storaro – szerint a sajtó csak felfújta az esetet, semmiféle erőszak nem történt, a színészek csak mímelték a dolgot és röviddel utána Schneider már jókedvűen nevetett. A kétkedő producernek végül nem lett igaza, ugyanis Az utolsó tangó forgatása és bemutatása közben eltelt időszakban a mozikba került egy másik film, ami egy csapásra újra a legnagyobb sztárok sorába emelte Brandót, így a botrányok mellett az ő neve is nagyban segítette Bertolucci filmjének sikerét.
Ez a film Francis Ford Coppola máig etalonnak számító maffiaeposza, a Mario Puzo regényéből adaptált A keresztapa volt. A negyvenkilenc éves Brandót sokan túl fiatalnak gondolták az idősödő Don Vito Corleone szerepére, ő azonban minden szkeptikus hangot egy csapásra elhallgattatott. Ismét csak saját maga improvizálta a dialógok többségét, és a sminkjét is maga találta ki. A keresztapa jellegzetes beszédét és arcát-fizimiskáját úgy hozta létre, hogy viaszgolyókat tömött a szájába. A film elhozta Brando számára második Oscarját, ami szintén kisebb botrányt okozott. A színész ugyanis nem volt hajlandó részt venni a ceremónián, és egy indiánnak öltöztetett fiatal színésznőt küldött el maga helyett. A díj átvételekor „Sasheen Littlefeather” közölte a jelenlévőkkel: Brando (akinek a második és harmadik felesége is indián származású volt) visszautasítja az elismerést, így tiltakozván az amerikai őslakosokat ért megkülönböztetések és a nem sokkal korábban történt Wounded Knee-i incidens miatt, melynek során a helyi indiánrezervátum lerombolása miatt tiltakozókra tüzet nyitottak a rendfenntartó erők. A pletykák szerint a ceremónia estéjét Brando Richard Pryor komikus ágyában töltötte.
Az elkövetkezendő évtizedekben Brando hírnevét kihasználva bevallottan a pénz miatt vállalt filmeket, gyakran kisebb szerepekben bukkant fel a vásznon. Az 1978-as Supermanben a címszereplő szuperhős édesapját játszotta. Rövid szerepéért 3,7 millió dolláros gázsit kapott, plusz részesedést a bevételekből – összesen 19 millió dollárt ütötte a markát. A diszlexiás Brando ekkoriban már egyszerűen nem volt hajlandó megtanulni a szövegét, a stábnak táblákra kellett felírnia a mondatokat, hogy onnan puskázhasson. Hasonlóan nehézkes volt vele a munka Coppola 1979-es vietnámi háborús filmjében, az Apokalipszis mostban. Brando annyira túlsúlyosan érkezett a forgatásra, hogy a rendező úgy döntött, kizárólag sötétben mutatja őt a filmben. Amikor Coppola megkérdezte tőle, ismeri-e a történet alapjául szolgáló Joseph Conrad-regényt, A sötétség mélyént, Brando nemmel felelt. De legalább a forgatókönyvet elolvasta? – érdeklődött Coppola, mire újfent nemleges válasz érkezett. Ekkor a forgatás napokra leállt, hogy a rendező és színésze átbeszélhessék a filmet és a Brando által alakított Kurz ezredes karakterét.
A ’90-es évek elején Brando újból a bulvárlapok címoldalára került, ezúttal a gyerekei miatt. Fia, Christian Brando gyilkossági ügybe keveredett: lelőtte féltestvére (Brando lánya), Cheyenne élettársát és gyerekének apját, egy tahiti politikus fiát. A férfi tagadta, hogy szándékosan ölt volna, azt állítva, dulakodás közben sült el a pisztoly. A bizonyítékok azonban – például az, hogy az áldozatot a hátán érte a golyó – Christian ellen szóltak. Brando mindent megtett, hogy enyhítse a fiára kiszabott büntetést: magándetektívet és ballisztikai szakértőt fogadott, a tárgyaláson szenvedélyes beszédben saját magát és a rossz nevelést tette felelőssé fia sorsáért. Christian végül öt évet töltött rács mögött. A labilis idegállapotú Cheyenne a tárgyalás alatt is többször kísért meg öngyilkosságot, végül néhány évvel később, mindössze huszonöt évesen felakasztotta magát. Brandónak egyébként három feleségétől összesen kilenc – más források szerint tizenegy – gyereke született.
A színész kilenc évvel élte túl a lányát, 2004. július 1-jén szívelégtelenségben hunyt el. Hamvait végrendeletének megfelelően közeli barátja – egyes források szerint szerelme – Wally Cox komikus hamvaival összekeverve Tahitin a tengerbe szórták. Utolsó filmjét, A szajrét, melyben Robert De Niróval és Edward Nortonnal játszott együtt, három évvel korábban forgatta. Rá jellemző módon a film zárójelenetében nem volt hajlandó a rendezői instrukciónak megfelelően elmosolyodni, ezért Frank Oz az utómunka során, digitális trükkel varázsolt mosolyt a színészlegenda arcára. Brando halála egy lehetséges magyarországi beugrást is megakadályozott: Pálfi György rendező ugyanis eredetileg őt szemelte ki a Taxidermia szörnyapafigurájának szerepére, és el is küldtek egy megkeresést a színész ügynökének. Marlon Brando azonban elhunyt, mielőtt eljuthatott hozzá a forgatókönyvet, így meghiúsult a terv.
Ha érdekesnek találtad ezt a kultbaitsztorit, olvasd el a tegnapit is:
