Szinte filléres költségvetésből készült, és a világ egyik legnagyobb kultfilmje lett az 1975. március 14-én bemutatott Gyalog galopp (eredeti címén Monty Python és a Szent Kehely), melyben Artúr király és lovagjai ló helyett – diszkont megoldásként – maguk imitálják a paripák vágtáját és hangját (utóbbit kókuszok összekocogtatásával), megküzdenek a vérnyúllal és elhajítják az antiochiai szent kézigránátot. Az itthon már 1977-ben bemutatott brit abszurd komédia tette fel a koronát a Monty Python társulat életművére, ami világsikerré tette a legfeketébb, legszürreálisabb angol humort.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A humorcsapatot az 1960-as évek végén alapította az Oxfordi Egyetemről kikerült Michael Palin és Terry Jones, illetve a Cambridge-en végzett John Cleese és Graham Chapman. Hozzájuk csatlakozott Eric Idle, illetve az amerikai animációs filmes, Terry Gilliam. A csapat tagjai külön-külön is részt vettek több szórakoztató műsor készítésében, öten együtt pedig először David Frost szatirikus műsorában, a The Frost Reportban szerepeltek együtt. A kezdeti sikerek után a BBC 1969-ben felajánlotta a csapatnak egy saját műsor készítésének lehetőségét. A sorozat ötlete hosszú tervezgetés után született meg. A tagok igyekeztek mindenféle konvencióval leszámolni, szándékosan kerülték a szkeccsek végén hagyományosan szereplő csattanók használatát. Az egyes jelenetek inkább véletlenszerűen, egyfajta tudatfolyamként követték egymást, melyeket Gilliam kellően bizarr animációi kötöttek össze. Az egyik epizódban a vicc kedvéért a főcímet rögtön a végefőcím követi, olykor a műsorban „elkapcsolnak”, hogy megnézzék, mi megy a BBC másik adóján stb.
Kezdetben többféle címötlet is felmerült, mint például Bagolynyújtó idő, Szex és erőszak, Egy ló, egy vödör és egy kanál, vagy A varangymagasztaló pillanat. Végül a BBC illetékeseinek javaslatára, akik a „cirkusz” kifejezés használata mellett kardoskodtak, a tagok úgy döntöttek, az I. világháború népszerű légi akrobatáinak mintájára a „repülő cirkusz” kifejezést használják. Miután a Cynthia Fellatio repülő cirkusza és a Von Took báró repülő cirkusza név sem igazán aratott tetszést, John Cleese találta ki a Monty Python nevet, ami szerinte egy lecsúszott színházi ügynökre emlékeztet, aki egy efféle szedett-vedett társulatot menedzsel. A műsor kvázi anarchista jellegével ellentétben a munkafolyamatok mindig jól meghatározott rend szerint folytak. Cleese és Chapman, illetve Palin és Jones párban, Idle egyedül írta a szkeccseket, a munka reggel 9 és délután 5 között zajlott. Senki sem akart sztárbabérokra törni, a szerepek elosztásakor sohasem voltak konfliktusok.
A Repülő cirkusz 1969. október 5-én debütált, de a BBC annyira félt a formabontó műsortól, hogy először csak este 11-kor merte leadni, és később is gyakran elhalasztották, odébb tologatták más, fontosabbnak ítélt műsorok javára. A tagok azzal viccelődtek, hogy még ők maguk sem nézik a műsort, annyira lehetetlen időpontokban sugározzák. A kezdeti bukdácsolás dacára a Repülő cirkusz hamar kultikussá vált, és egyre szélesebb körben váltott ki elismerést Nagy-Britanniában csakúgy mint a tengerentúlon (ahol először egy filmmel mutatkoztak be, melyhez újraforgatták a sorozat legjobb jeleneteit). Szinte lehetetlenség felsorolni az összes legendássá vált, számtalanszor idézett szkeccst. Elég csak a Spanyol inkvizíciót, a Hülye Járások Minisztériumát, a Halott papagájt, a Favágó-dalt, a Mocskos magyar szótárt, a Piszkos villát vagy épp a Filozófus Focimeccset említeni. A BBC-vel amúgy többször is meggyűlt a Pythonok baja: az egyik epizódból a szerkesztők kisípolták a „maszturbáció” kifejezést. A tagok próbálták meggyőzni a csatorna igazgatóját, mennyire ostoba döntés ez, Terry Jones azzal érvelt, hogy „a maszturbálás remek dolog, én is szoktam csinálni, gondolom, Ön is...” – mire kínos csönd volt a válasz.
A műsor négy évadot és 45 epizódot ért meg, míg a BBC 1974-ben be nem szüntette. Az utolsó szériában John Cleese már nem szerepelt, ugyanis úgy gondolta, a társulat kifogyott az ötletekből, emellett egyre nehezebben tudott együtt dolgozni a súlyos alkoholproblémákkal küzdő Graham Chapmannel. Egy időben még olyan – természetesen viccből kreált – híresztelések is felmerültek, hogy a többi tag meggyilkolta a kiválni szándékozó Cleese-t. Már a sorozat vége előtt megszületett a tagokban egy mozifilm ötlete, melynek rendezését Jones és Gilliam vállalták magukra. Ebben már Cleese is részt kívánt venni. A forgatás költségeinek finanszírozásához többek között rocksztárokat környékeztek meg – Elton Johnt, Phil Collinst, a Led Zeppelin és a Pink Floyd tagjait –, akikről tudták, hogy rajongói a Repülő cirkusznak, az adományozott pénzt pedig leírhatják vaskos adójukból.
A mindössze 200 ezer fontos büdzséből, skóciai helyszíneken, szó szerint a sárban csúszva-mászva forgatott Gyalog galopp az Artúr-mondakör kifigurázása, de valójában minden narratív konvenciónak ellentmond, laza mozdulattal dobja a kukába a történetmesélési sablonokat. A Pythonok látható élvezettel játszanak a filmnyelvvel, a néző és a fikciós cselekmény közötti határok elmosásával. A kókuszdiók összeütögetésének ötletét a régi rádióműsorokból vették, ahol hasonló módszerekkel kreálták a hangeffektusokat. Ez a motívum olyan meghatározónak bizonyult, hogy nemcsak a magyar, de a német címfordítókat is megihlette: az NSZK-ban Kókuszlovagok címmel mutatták be a filmet.
A társulat következő mozis állomása még ambiciózusabbnak ígérkezett: Jézus történetét és a nagyszabású hollywoodi Biblia-filmeket kívánták kifigurázni. Az 1979-ben bemutatott, Terry Jones rendezte Brian élete témája olyan botrányosnak ígérkezett, hogy a finanszírozást eredetileg vállaló stúdió elállt az ötlettől. Ekkor ismét egy rockzenész-rajongó sietett a Pythonok segítségére: George Harrison filmgyártó cége vállalta a költségeket, cserébe a Beatles egykori gitárosa kapott egy rövid cameoszerepet a produkcióban. Felesleges lenne azon vitatkozni, vajon a Gyalog galopp vagy a Brian élete vált-e kultikusabb alkotássá. Mindkét filmben hemzsegnek a klasszikussá vált jelenetek, szövegek és poénok. A Brianből elég csupán a Júdeai Népfront, a Mit tettek értünk a rómaiak, Loretta, illetve Fikusz Kukisz (az eredetiben Biggus Dickus) említése. Utóbbi jelenet nem véletlenül annyira hatásos: a rendező megparancsolta az őröket játszó statisztáknak, hogy még véletlenül sem nevethetik el magukat, miközben a Poncius Pilátust játszó Michael Palin a szövegét mondja. Szerencsétlen katonák az egész jelenetben látványosan küszködnek, nehogy röhögjenek, de persze – a nézővel együtt – képtelenek megállni a hahotázást.
A film utolsó jelenetében a keresztre feszítettek által énekelt Always Look on the Bright Side of Life világsláger lett. Az Eric Idle által szerzett és előadott dal éneksávját a hatás kedvéért nem stúdióban, hanem egy matracokkal hangszigetelt szállodai szobában rögzítették. Egy 2014-es felmérés szerint Angliában ezt a számot játsszák a legtöbbet temetéseken. A Brian élete a témája miatt valóban botrányt kavart egyes országokban: Olaszországban egészen 1990-ig nem mutatták be, az Ír Köztársaságban és Norvégiában pedig egy ideig tiltólistán szerepelt. Ez kapóra jött a svéd forgalmazóknak, akik frappánsan a Norvégiában betiltva! szöveggel hirdették a filmet. 1983-ban harmadszorra, utolsó alkalommal is összeálltak a Pythonok egy szkeccsfilm, Az élet értelme elkészítésére (rendezte: Jones-Gilliam). A projekt célja bevallottan egy kis pluszpénz, illetve sok régóta megírt, de fel nem használt szkeccsanyag ellövése volt. Ettől függetlenül a film olyan sikeres lett, hogy elnyerte a zsűri nagydíját a Cannes-i Filmfesztiválon.
Graham Chapman 1989. október 4-én, 48 évesen hunyt el rákbetegség következtében – pontosan egy nappal a Repülő cirkusz huszadik évfordulója előtt. Terry Jones így kommentálta a halálhírt: „Micsoda csúnya dolog így elszúrni egy bulit!”. Ő maga – aki egyébként idén januárban hunyt el – később egy tévéműsorba magával vitte Chapman állítólagos urnáját, mely „véletlenül” feldőlt, és a hamvakat porszívóval kellett összeszedni. Chapman halálát követően a tagok még összeálltak néhány közös projektre, legutóbb 2014-ben adtak Londonban színházi műsort Monty Python élőben (nagyrészt) címmel, amiből eredetileg csupán egy előadást terveztek, de a nagy érdeklődés miatt tíz este is felléptek. Nagy sikert aratott még a Gyalog galopp nyomán készült, Eric Idle által szerzett musical, a Spamalot, melyet idehaza is játszott a Madách Színház. Emellett könyvek, lemezek, sőt még videójátékok is megjelentek a Python-életműhöz kapcsolódóan. Megszámlálhatatlan azoknak a tévésorozatoknak, komédiásoknak és filmeseknek a száma, akiket a Pythonok inspiráltak – idehaza elég csupán Galla Miklóst említeni. A tiszteletadás egyik különös módja, hogy egy ausztrál kígyófajt felfedezői a ’80-as években a Montypythonsidesriversleighensis latin névre keresztelték. Az internetes levélszemétre használt „spam” elnevezés is – ami eredetileg rossz minőségű löncshúst jelent az angolban – a Repülő cirkusz egyik híres jelenetéből származik, mint a „kéretlenül ránk erőltetett dolgok” jelölője.
Tetszett ez a kultbait-cikk? Itt elolvashatod a tegnapit is:
