A diákok jövője csak parasztáldozat

Nem lennék most azoknak a szülőknek a helyében, akiknek a gyereke éppen a CEU-ra jár. A helyzet az ő szemszögükből a következő: A gyerek tegnap még egy menő egyetem szépreményű hallgatója volt, ma pedig, hát, mondjuk úgy, hogy kihúzták a lába alól a talajt, és jelen pillanatban senkinek gőze sincs, hogy hogyan tovább. És akkor még finomak voltunk.

Mert itt így megy ez. Tegnapelőtt a dolgozók nyugdíjmegtakarítása, tegnap a legnagyobb példányszámú napilap, ma meg egy egyetem tűnik el. Hogy miért? Hát, mikor miért. Mikor mire van szükség, vagy mire haragszanak meg, ki lesz az ellenség éppen.

Azt szeretném mondani, hogy az ember sok mindent lenyel, de ha a gyerek jövőjével kezdenek el játszani, azt már nem. Az egyetem nem óvoda, (és ha már itt tartunk, a szakgimnázium sem!) amit persze, bezárnak, mert racionalizálni kell, aztán legfeljebb kicsit kényelmetlenebb lesz egy kilométerrel arrébb hordani a gyereket reggelente, nem baj, megszokják.

Egy egyetemre bejutni (pláne Magyarország egyik legmenőbb egyetemére, mert a CEU az!) évekig tartó, kőkemény munkával, céltudatos tanulással jár. Meg persze lemondással a gyerek, és az egész család részéről. És hatalmas örömünnep, ha sikerül, a szülők büszkék és boldogok, a gyerek sínen van.

Aztán egyszer csak hopp, egyik napról a másikra, gyorsan hoznak egy törvényt, amitől az egyébként kiválóan működő, és remek szakemberek ezreit adó egyetem nem működhet tovább Magyarországon. Nyilván nem szakmai alapon, mert hát olyant nem találtak, hanem mert csak, mert ma éppen a „tulaj” az ellenség. Persze nem volt ez mindig így, volt idő, amikor még jó volt Soros-ösztöndíjasnak lenni. De hát azok az idők már elmúltak, elfelejtődtek, de leginkább: mit számítanak?

Elmondom, hogy mit üzennek ezzel szülők millióinak. Először is, hogy bárki, bármikor ellenséggé válhat, és ha véletlenül úgy alakul, nincs az az isten, vagy törvény, ami megmenti őt. Legyen az egy jó nevű egyetem, napilap, vagy a gyerek jövője. Habár az utóbbi csak járulékos veszteség, nevezzük parasztáldozatnak. Nem számít a gyereked! Te sem számítasz, csak az számít, hogy ők mit akarnak. 

A másik üzenete pedig, hogy itt bármikor megszűnhet egy egyetem. Ezért, ha én a jövőről valóban felelősen gondolkozó szülő, vagy fiatal vagyok, akkor nem kockáztatok, nem adok neki egy fikarcnyi esélyt sem, hogy mindez legközelebb velem történjen meg. Úgyhogy ezen túl azon leszek, hogy a gyerekemet minél távolabb, de feltétlenül az országhatárokon túlra küldjem tanulni. Mert ott jó eséllyel be is fejezheti az egyetemet, és nem mondják neki félúton, hogy ja, bocs, a csalás az csalás.

De tényleg, ha egy egyetemet egyik napról a másikra el lehet lehetetleníteni, akkor miért adnám a gyerekemet a magyar felsőoktatásba? Miért kockáztatnám az eddig befektetett tengernyi munkát és áldozatot? Mert nincs más? Hát dehogy nincs! Pont ez az iskolázott, jól szituált réteg az, amelyik nem fél külföldre küldeni a gyerekét tanulni, és simán szerez hozzá ösztöndíjat is.

Mert az igazán céltudatosak, akik tudják, mit akarnak kezdeni magukkal, és el is érik, el fognak menni innen. Mondjuk már eddig is elmentek, úgyhogy ez az egész már tényleg annyira nem számít semmit, hogy simán le lehet zavarni egy nap alatt a törvénymódosítást, akárhányan és akárkik is tiltakozzanak ellene, még csak a látszatát is elkerülve, hogy azért megnéznék előtte, hogy mivel fog ez járni. Mert az végül is mindegy, megint.

Hát, így lett ma is eggyel szarabb hely Magyarország. És akkor most kiáltsuk együtt, hangosan, és őszintén: Gyere haza fiatal!

Oszd meg másokkal is!
Mustra