Sportanyuk: élsportoló gyerek anyjának lenni életforma

Könnyű összekeverni a saját ambíciónkat a gyerekével, nehéz felismerni, meddig szabad valamit erőltetni, és mikor kell elengedni.

Kevés cikkel kapcsolatban kapunk annyi pozitív visszajelzést, mint ami a versenysportoló gyerekekről szólt. Sokan, sok fórumon kérték, folytassuk a témát, nézzük meg más aspektusait is. Lássuk most a versenysportoló gyerekek szüleit. 

Az én időm, ami arra megy el, hogy a gyerek sportol

Sportanyunak lenni gyakorlati szinten kétféleképpen lehet, amikor a gyereked heti ennyire sok órát tölt edzéssel. Az egyik opció a totális kívül maradás, a másik a totális bevonódás. Itt most nem a dolog lelki, pszichológiai oldaláról beszélünk (majd fogunk arról is), hanem arról, hogy ténylegesen mennyi időt visz el az életünkből az, hogy a gyerek sportol.

A kívül maradó sportanyu ezt igyekszik minimalizálni. A gyerek elmegy edzésre, utána hazamegy. Az edzők elviszik versenyre, utána valahogy hazajut. 

A bevonódó sportanyu élete a gyerek edzései és versenyei köré szerveződik. Munkaidejét rugalmasan, az edzésekhez igazítva osztja be, hétvégéit a versenyek köré szervezi. 

shutterstock 779211

De ennél sokkal kevésbé egyértelmű más módokon is beszivárog az életünkbe a gyerek sportja. Egy idő után például az embernek barátai lesznek a többi sportanyu körében, és a ledobom edzésre/felveszem edzés után kanyarban bármikor összefuthatunk valakivel, akivel úgy dumáltunk el egy fél órát, hogy észre sem vettük.

Aztán jönnek a különféle egyeztetések. Edzőkkel, többi szülővel, végtelenül. Csing, csing, csing, csing, sms-cunami, a férjem már meg sem kérdezi, tudja, az anyukacsoport indult be ma is.

Aztán jönnek a különféle beszerzések. mindig kell valamiből új, mert kinőtte, tökrement, ne adj' isten: elveszett. Edzésruha, versenyruha, szerek, csicsák, hajtű, hajháló, forgópapucs, gyerekarcra is biztonságos smink, biztosan minden sportnak megvan a maga listája, ez a mienk, és persze még bővíthető hosszan a nem feltétlenül szükséges, de vágyott dolgokkal. Vagy elmész, és megveszed, vagy levadászod neten, és megveszed, de foglalkozni kell vele. Gondolom, öt év múlva majd már nem nekem kell, de most még igen.

Aztán jönnek a különféle csinálások. Nem tudom, ez más sportban hogy van, tornászlányoknál ez sem megúszható. Ott vannak a csicsa dresszek, ha nem akarsz sokat fizetni, megtanulod felkövezni. Ott vannak a szerek, amiknek a díszítésére nem érnek rá az edzők, megtanulod őket betekerni. Megtanulsz soha szét nem bomló kontyot készíteni, versenydrukkos gyerekbe reggelit imádkozni, verseny előtt a kötelező két órával a helyszínen lenni.

Ott leselkedik a szörny a lelkünkben

Versenysportoló gyerek anyjának lenni talán azért a legnehezebb, mert folyton résen kell lenni, ne kattanjon be az ember. Az ember árgus szemekkel figyeli saját magát, és folyton azt kérdezgeti: biztos nem nyomok rá olyat, ami rólam szól, és már nem róla? Reális veszély, hogy a versenysportoló gyerek szülője valamilyen saját, meg nem valósított ambícióját éli ki a gyereken.

Ebből lesznek azok a jelenetek, amikor a verseny nem sikerül, a gyerek el van keseredve, anyu meg szeretgetés helyett úgy letolja, mint a pengős malacot: Hogyan lehettél ennyire béna?

Nagyon nehéz lelkileg nem bevonódni. Amikor a gyerekem ennyit dolgozik, küzd valamiért, azt szeretném, hogy legyen neki jó, legyen meg a jutalom. Amikor tornázik, nem azért félek, hogy elejti, elgurul, rossz pontot kap, mert kevésbé fogom szeretni, ha utolsó lesz. Azért félek, mert féltem a lelkét, félek, hogy összetörik, ha úgy látja, hiába dolgozott.

Normálisan ettől félek.

De amikor az ember ennyi időt, energiát, pénzt rak valamibe, nagyon is ott leselkedik a sötét szörny. Én is kaptam már azon, hogy bosszús voltam egy elbénázott verseny után. Pedig tudtam, hogy rengeteget dolgozott. Tudtam, hogy nagyon küzdött. Láttam, hogy szarul sikerült. És nyelnem kellett három nagyot, mire odaért, és emlékeztetni magamat, hogy ez róla szól, nem rólam. Az ő sikere nem az én dicsőségem. Az ő kudarca nem az én kudarcom. Szomorú lehetek, ha ő is szomorú, de mérges a kudarcért nem.

shutterstock 564561271

És mindig van, aki bekattan. Aki képtelen elfogadni, hogy talán mégsem az ő gyereke a legtehetségesebb a földön. Vagy, hogy néha mindenkinek van rossz napja. Hogy a gyerekek hullámzóan fejlődnek, és néha az egyik húz el, máskor a másik.

Ebből lesz a hibáztatás, irigykedés, utálkozás. Amikor utáljuk az edzőt, a másik gyereket, a másik gyerek szüleit, a bírót, az akárkit. Mert képtelenség beletörődni, hogy nem mindig a mi szemünk fénye áll majd a dobogón. Nagyon veszélyes gödör, sokakat elnyelt már.

Meddig nyomjuk, amikor gödörben van?

Szinte minden élsportoló gyerek életében vannak mélypontok. Amikor azzal jön ki az iskolából, hogy "nincs kedvem edzésre menni". Meddig nyomjuk ilyenkor? Szerintem ez az egyik legnehezebb kérdés, felismerni, hogy neki segítek, ha továbblendítem, vagy belekényszerítem valamibe, ami már neki nem is jó? 

Egyik este a következő párbeszéd játszódott le a vacsoránál, háttér, hogy a férjem vitte őket edzésre, aki korábban nem szokta:

Férjem: és akkor [a gyerek] mondta, hogy nem akar edzésre menni

Gyerek (felháborodva): nem is mondtam ilyet!

Férjem: de hát azt mondtad, hogy nincs kedved edzésre menni!

Gyerek: igen, azt, de az nem azt jelenti, hogy nem is akarok menni

A nincs kedvem jellegű bepróbálkozások időről-időre előjönnek, és ember legyen a talpán, aki ezen eligazodik. Nem szeretném belekényszeríteni, hogy olyat csináljon, amit nem akar. De amikor arról beszélgetünk, hogy sok-e, és mi legyen, keressünk-e más sportot, vagy próbáljuk-e ugyanezt máshogy, kisebb intenzitással, mindig határozott nem a válasz. Kicsit olyan ez, mint az iskola: mondogatják, hogy fúúj, de fel nem merül, hogy ne legyen. 

Mihez kezdünk a lelkével, ha nem jön az eredmény?

A mi sportágunk (rg) pontozásos, egyéni sportág, aminek sajátos nehézségei vannak. Nincs meg benne a csapatsportok lelki könnyebbsége, az együtt sírunk-együtt nevetünk (illetve speciálisan néha megvan, mert vannak csapatversenyek is, de főleg nincs). Aztán ott van az is, hogy sok-sok hónapnyi munkát kell egyszer másfél percben bemutatni, hiába sikerül valami ezerszer edzésen, ha pont a versenyen gurul el az a labda, vagy pattan el a karika. A versenydrukkra máshogy reagálnak a gyerekek, még az én kettőm is, az egyik szereti, és általában magához képest szuperül teljesít, a másik szorong tőle, és gyakran azt sem tudja bemutatni, amit amúgy tud.

Ilyenkor lesz a sportanyu botcsinálta pszichológus is, aki utánakérdez, utánaolvas, mi történik az izgalomtól az agyban, milyen relaxációs technikákkal lehet csökkenteni a szorongást, hogyan készüljünk már hetekkel korábban a versenyre. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Vannak gyerekek, akik idővel úrrá lesznek ezen, és vannak olyanok is, akik szupertehetségesek, mégsem tudnak megtanulni versenyezni soha. És csak reméljük, hogy lesz elég erőnk felismerni, mikor kell elengedni a dolgot. 

shutterstock 44288656

És a pontozásos sportágakban mindig van valamennyi szubjektivitás, mert 40 egykorú, közel azonos képességű gyereket teljesen igazságosan sorbarakni egyszerűen lehetetlen, a legnagyobb szakmaisággal, odafigyeléssel sem. És akkor jön az, hogy az az öt század ide-oda pont a dobogó, vagy pont a továbbjutás. 

Ezt nálunk úgy szokták megfogalmazni, hogy "úgy kell tornázni, hogy a vak bíró is lássa, és akkor nem lehet gond". De persze nagyon kevés 10-12 éves van, aki képes úgy tornázni, hogy a vak bíró is lássa, meg tulajdonképpen mindegy is, mert a végeredmény az végeredmény, vagy elégedett a gyerek, vagy nem, de akármelyik is, az a végső sorrenden úgysem változtat.

Tehát valahogy azt kell nekik továbbadni, ami az edzőknek jobban, az anyukáknak kevésbé könnyen megy, hogy akármi is a végeredmény, neki mindig magához képest kell a legjobbat nyújtania. Ha komolyan vette a felkészülést, ha nem linkelt, ha mindent beleadott, akkor jól teljesített, helyezéstől függetlenül. "Sosem lesz bajnok az, aki a másikat akarja legyőzni" - mondta mindig az edzőnk a lányoknak. 

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek