Totális orgia – az Avatár támadása
Ezeket szerettétek
Vélemény
Vajon mit tud az a film, amit olyan, egymással egyébként teljesen szembenálló felek is támadnak, mint a Vatikán és egy meleg szervezet? James Cameron Avatar című mozija a legjobb drámai filmért és rendezésért járó Golden Globe-díjat kapta, ami szép nyitánya egy várhatóan elismerésekben gazdag fesztiválszezonnak, ugyanakkor még a Bush-pártiak és a depressziósok is kifogásokkal élnek. Pedig ez csak egy film - vagy mégsem? A Díványon Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) láttamozza, mit rejt Pandora legújabb kori szelencéje.
Tari Annamária
Ha tehetnénk, Pandorán élnénk. Ártatlan emberek, érintetlen természet, szépség és nyugalom. Szeretnénk 3 méteres kék na'vik lenni, akik harcolnak önmagukért, és győznek. Megvédik az otthonukat, nem engedik betolakodni az idegeneket. Olyan történet ez, mely a közvéleményt némiképp megosztja. Vannak, akikben hiányérzet támad, és ennek adnak hangot. Kritikájukban látszik, hogy a mai realitás megjelenítését is várták abban a mesevilágban. Más hangok arról szólnak, hogy nem lehet leértékelni a mai realitás vívmányait annyira, hogy legyőzendő ellenséggé váljon. És végül sokakban már megindult a vágyfantázia, hogy sokkal jobb életre is lenne lehetőség. Amitől felerősödni látszanak náluk a depresszió jegyei, az a realitás szomorú tudomásulvétele.
Felnőttek vágynak szép és másik világra. Ahogy gyerekkorunk meséinek környezetén elandalodtunk, úgy látszik most egyre inkább, hogy szükség lehet meseképre, ami kiváltja a hétköznapok egyhangúságát. Akik jól érzik magukat a bőrükben és az életükben, talán még őket is megérinti ez a hangulat, de nem felejtik el, a mese időleges élmény, és legalábbis az emberi szempontok szerint, tanulságokat hordoz. Mi is lehetne ez?
A „hogyan lehetnék jobban, és még jobban?” alapkérdése a fogyasztói társadalomnak, amelyik természetesen az egyenletes fogyasztásban láttatja a boldogság elixírjét. Ehhez képest Pandorán nincsenek plázák, tőzsde, cashflow, gázszámla és munkanélküli segély, hajszolt nyugati kultúra. A film visszaterel mindenkit abba a gondolkodási keretbe, ahol - kénytelenek vagyunk elképzelni -az életet a természet jelenti. A természetbe való (vissza)vágyódás egyébként nyilván sokkal inkább érinti a városlakó embereket, mint a vidéken, falun élőket. Egy tanulmány szerint a városi populáció élete és életminősége önmaga képességeitől függ, míg a falun élőké sokkal kiszolgáltatottabb a természet törvényeinek, mint időjárás, évszakok, stb. A felelősség tehát, önmagunk élete felett, a városi környezetben nem ruházható át másra. Attól, hogy esik az eső még el kell menni dolgozni az irodába, a természet tehát nem ad felmentést. De a városlakók nagy árat is fizetnek, ami az elidegenedés, az emberi kapcsolatok útvesztőjében való bizonytalanság, az egzisztenciális szorongások, és megannyi civilizációs, „urbánus nyavalyánk”. Azt bárki érezheti, ha csak kimozdul a városból, hogy vidéken még mindig kisebb az emberek „neurózishányadosa”, vagyis sokkal nyugodtabbak, nem annyira kapkodók. Ha országot váltunk és délebbre megyünk, akkor pedig az idő olyan könnyed kezelését érezhetjük, ami a mai időgazdálkodási tréningen edződött dolgozó nemzedékeknek ismeretlen fogalom.
Roger Bacon írja: „Ne hagyjátok, hogy a dogmatizmus és a tekintélyelvűség uralkodjon rajtatok! Vegyétek inkább szemügyre a világot.” Ez pedig bölcs tanács, és nyilván tapasztalati tény. A szorongásoktól vezérelt, érzelmileg kiszolgáltatott és anyagi értelemben dependens városlakók nagy része vágyik olyan nyugalomra és egyszerűségre, amiben keveredhetne a filmekben látható természetközeli állapot és a vállalhatatlan mennyiségű felelősségektől való megszabadulás. Ez természetes vágyfantázia, amit azonban kevesek valósítanak meg. Életteret és életminőséget váltani csak az tud, aki kellő önbizalommal tekint a világra, nem bánja a kihívásokat, mert azok sarkallják őt és nem szorongással telítik.
Ma a fogyasztói társadalom azonban nem csak olyan személyiségekből áll, akik hősök a maguk életében, hanem olyanokból is, akik kudarcaikat kerülgetik, és szinte állandóan tartanak valamitől. Nem csoda tehát, ha marad az örök vágyakozás egy egyszerűbb életre, ahol nincsenek összetett érdekviszonyok és kibogozhatatlan információk, hanem csak tények. Azok ugyanis kezelhetőek, a kert mindig virágzani fog, a tavasz mindig eljön majd és a vetés is kikel, csak ügyelni kell rá
Horváth Gergely
Az első pillanattól megragad, magával visz; vele érzünk, gondolkodunk, sőt, vele harcolunk. Aztán jön a vége főcím, a nézőközönségből egy emberként felszálló „húú”, pedig 3D-ben néztem, nem Imaxban. Az igazság az, hogy a Gyűrűk Ura óta nem láttam ilyen szenvedélyes történetmesélést, ilyen ambiciózus elkápráztatást. Lenyűgöző, ez tény. Másnap viszont, tiszta fejjel, jönnek a gondolatok.
Az Avatárt kapásból megtámadták az amerikai konzervatívok, a homoszexuális szervezetek és a Vatikán nevében szóló némely orgánumok és képviselőik. A maguk szemszögéből mindegyiknek igaza van: tényleg nincs benne homoszexuális szereplő, tényleg parodisztikussá válik benne a militáns gyarmatosítás és valóban, a természet szeretete fura vallásszerűségként tűnik fel előttünk. Több fórumozó azt is szóvá tette, hogy depressziós lett a csodálatos bolygón történtek megtekintése után, mert olyannal szembesítette őket, amivel a valósában sohasem találkozhatnak. Hová tegyük ezeket a felvetéseket? Egyik-másik nevetségesnek hangzik ugyan, de szerintem ennél sokkal fontosabbról lehet szó: a jövőképért szóló verseny szemtanúi vagyunk.
A jövőért ugyanis épp oly elkeseredett harc folyik, mint Pandora bolygó kincset erő és az alapkonfliktust okozó kőzetéért. Az Avatár nem egyszerűen mese: elementáris mesélőereje és világraszóló sikere miatt a tudat nagyon is hatásos formálója. Műalkotás, amely tényleg könnyen visszahathat az életünkre, és ebben a megközelítésben kétség nem fér hozzá: művészet. Megváltoztathatja a jelenünkről és a jövőnkről való gondolkodásunkat, és általa az életünket. Az a kérdés, hogyan olvassuk metaforáit. Őslakosok kontra kizsákmányoló kapitalisták. Kereszténység kontra pogány vallások, heteroszexualitás kontra transszexualitás, ökofront kontra barbarizmus, és így tovább. Miután pedig műalkotásról beszélünk, teljesen mindegy, hogy mik voltak a szerzői intenciók: akart-e a rendező foglalkozni a gender-kérdéssel vagy sem, mert a mű elkészült, a befogadó pedig azt lát bele, amit akar. Vagy az foglalkoztatja, amit épp, hogy nem lát. Mindez az Avatár szuverén világának erejét bizonyítja. Még akkor is, ha valójában egy nagy katyvasz.
A jó mese mindig megérinti a dolgok ősi rendjét. Így tesz az Avatár is, amelyben egy halandó ember hőstörténetét látjuk a Jó és a Rossz erők közötti lecsupaszított történetben. Felnőni a kiválasztottsághoz, érvényt szerezni az igazságnak, s közben elnyerni a királylányt meg a fele királyságot; ez a valódi hol nem volt! Ám az Avatár, pontosabban Pandora bolygó szimpatikus természetimádó őslakosainak világképe annyira ezo, hogy abból minden spiritualitásra vágyó kihalászhatja a magának valót, legyen az buddhista vagy spiritiszta voodoo fan. Még a rendező szándékolt filmtörténeti utalásainak sokasága is azt jelzi, hogy ne a történet eredetiségét nézzük, hanem annak erejét. Mert az elemek és utalások között ott van a például a Farkasokkal táncoló, a Pocahontas, a Sárkányszív, az Alien-saga meg a többiek, viszont az elemek eme diadalmas, orgiasztikus látványban való összeérése szinte egyedi minőséget ad az alkotásnak. Ráadásul az is bizarr, hogy e természetről szóló mesében minden high-tech: digitálisan megfestett a tájkép, digitálisan kivitelezett az őslakos nép, és high-tech az erkölcs is, amely alapján az emberiség még simán a kőkorban lenne. Furcsa, fordított über-ezés folyik: az ember válik alsóbbrendűvé.
Az Avatár szerint a bennszülöttek társadalma a követendő példa. És ha van egy erőteljes ideál, akkor nyilván vannak, akik annak világával nem érzik magukat kompatibilisnek. Ők jelzik, hol szorít a világkép. Mi, többiek pedig szerintem addig járunk jól, amíg az Avatárból nem lesz társadalmi mozgalom, hanem megmarad annak, ami. Mese egy boldognak tűnő végről.
Tari Annamária
Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus
Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.
Horváth Gergely
Rádiós műsorvezető, író
1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.
Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.
