"A protézisekhez a köztudatban nem egy szép, kecses képet társítanak"

A 22 éves Réka 2014 nyarán szenvedett autóbalesetet, amelyben elveszítette bal lábát. A kezdeti depresszió után úgy döntött, az élet fél lábbal is élet, és így sem kell lemondani semmiről, csupán reális célokat kell belőni. Erről írja Robotlány című blogját, ahol őszintén mesél fantomfájdalmakról, protézisről, és a döntésről, amikor abbahagyta a műlábát rejtegetését, és ismét felvette a "picsaszoknyát". Interjú.

A blogod első bejegyzésében írtad, hogy egy baleset következtében vesztetted el a lábad. Mi történt pontosan?

Réka: Tavaly nyáron egy fesztiválról tartottunk hazafelé. Az autónk lesodródott az autópályáról és nagy sebességgel az árokba zuhantunk. Ezzel önmagában nem is lett volna akkora baj, viszont ahogy átszakítottuk a szalagkorlátot, annak egy darabja bekerült az utastérbe és kettévágta a bal lábam. Öt perc alatt nagyon kivéreztem, így élet és halál között voltam az orvos pedig döntés elé kényszerült: vagy a lábam menti meg, vagy engem. Úgy érzem, jól döntött.

Milyen reakciókat kapsz?

Réka: Kezdetben, amikor még művégtag nélkül, friss amputáltként mutatkoztam, csak sajnálatot és bántóan kíváncsi kérdéseket kaptam – azt a megaláztatás érzését a cirkuszi majom kifejezés sem tudja leírni. Belül végig tudtam, hogy fel fogok épülni, de újra és újra jöttek a lesajnáló ismerősök-ismeretlenek, akik visszalöktek a gödör mélyére - pedig már félúton voltam, hogy kimásszak belőle. Az emberek nem is sejtik, hogy mekkora bajt okoznak azzal, hogy a beteggel folyamatosan éreztetik, hogy beteg. Így honnan nyerje az inspirációt? Érdemes belegondolni a másik helyzetébe, vajon ő hogyan érzi magát kívülállóként. Egy mozgássérült nem sajnálnivaló: velem is megesett még „százlábú” koromban, hogy azon kaptam magam, ne bámuljak esztelenül egy nyaktól lefelé lebénult embert, mert nem illik. És az is lehet, hogy közben a kerekes székben sokkal boldogabb életet él, mint én, a járókelő.

Réka 22 éves és júniusban indította blogját
Réka 22 éves és júniusban indította blogjátMakai Eszter

Akkor milyen a „helyes” reakció?

Réka: Most, hogy megtapasztaltam az érem mindkét oldalát - beszélve is sok mozgássérülttel -, megértettem a helyes viselkedés kulcsát is. A sajnálkozás egy nálunk rosszabb helyzetben lévő ember irányába nem az igaz empátia kifejeződése, hanem az önkontroll hiányáé. Kétfajta sérült létezik: a mártír, akit élete végéig az éltet, ha sajnálkoznak rajta, és a felépülni vágyó. Mindkét esetben azzal tehetünk a legtöbbet, ha sajnálatunkat félrerakva segítséget ajánlunk fel, úgy kezeljük, mint egy átlagos embert a sok közül, vagy egy elismerő pillantással simogatjuk a lelkét. Nemrég az utcán pár ember megszólított és kedves szavakkal biztatott - ilyenkor aztán szárnyalni tudok a boldogságtól!

Innen jött a blog ötlete?

Réka: A blog elindítása már a kezdetektől tervben volt, de türelmesen vártam arra a pillanatra, amikor már a lábam külseje és a belső harmónia is teljesen összhangba kerül. Hatalmas lelkierő kellett nekem ahhoz, hogy felvállaljam a lábam. A baleset után fél évig otthon ültem zárt ajtók mögött, mert szégyelltem a helyzetem, pedig saját hibámon kívül történt minden. De végig ott motoszkált a fejemben, hogy nem azért maradtam életben és nem azért küzdöttem végig a rehabilitációt, hogy most homokba dugjam a fejem.

Úgy gondolom, aki állandóan boldog, az nem mondhat igazat. Megtanultam, hogy olykor le kell érni a gödör aljára és elfogadni, hogy most valóban baj van. Csak a mélypontokon leszünk igazán képesek mérlegelni a tetteinket és egy átfogó kritikát alkotni az életünkről. Ilyenkor születnek a "világmegváltó" tervek, a nagy elhatározások a változás befogadására, és minél mélyebb az a gödör, annál céltudatosabbak leszünk. Majd a kijutás után már a madárcsicsergést is máshogy fogjuk hallani. A múlt bajain vagy a jövő kiszámíthatatlanságán való rágódás helyett megtanuljuk értékelni a "most hatalmát". A most pedig mindig tartogat számunkra valamit, amitől színesebb és változatosabb a világ körülöttünk.

"Végig ott motoszkált a fejemben, hogy nem azért maradtam életben és nem azért küzdöttem végig a rehabilitációt, hogy most homokba dugjam a fejem."
"Végig ott motoszkált a fejemben, hogy nem azért maradtam életben és nem azért küzdöttem végig a rehabilitációt, hogy most homokba dugjam a fejem."
Makai Eszter / Makai Eszter

Mi (volt) a legnehezebb számodra?

Réka: A megváltozott élethelyzetben számomra az volt a legnehezebb, amikor meg kellett értenem, hogy a nagyon aktív mozgásigényes életemet át kell alakítanom egy sokkal megfontoltabb életté. Azelőtt lelőhetetlen futóbolond és sportmegszállott voltam, imádtam száguldozni a Margit-szigeten. Jelenleg a protetikusok és az orvosok sem javasolják a rendszeres futást, mert combamputáltként hosszú távon egészségügyi problémákat okozhat. Emlékszem arra a filmszerű percre, amikor a rehabilitációs központban először pillantottam meg a futópályát az üvegfalon túl. Akkor még műláb nélkül, mankókkal közlekedtem mindenfele: kimentem hát a zuhogó esőbe, hogy rálépjek a futópályára ismét. Nem tudom, hogy meddig állhattam odakinn, de ott megfogadtam, hogy nincs olyan, hogy feladom. Főként nem azt, ami eddig az életem fontos része volt. Egy éven belül újra koptatni akarom a sziget futópályáját, immár speciális lábbal.

Hogyan zajlik ilyenkor a protézis beszerzése? 

Réka: Rendkívüli hálával tartozom a kórházi dolgozók emberfeletti munkájáért. Fantasztikus embereket ismertem meg ebben a közel egy évben, életre szóló ismeretségeket kötöttem és ma már megértettem, miért szükséges a társadalombiztosítást fizetnem: ugyanis a protéziseimet széles körben támogatja, az eddigi négy lábamért minimális összegeket kellett fizetnem. Egy átlag teherbírású és erőnlétű ember számára a TB megfelelő ellátást tud nyújtani. Combamputáltak esetén persze itt is vannak csúcskategóriásak, amiknek csillagászati áruk van – amit egyébként a valós tudás nem indokol.

Erőnléttől függően, a végtagvesztett már pár hét után megkaphatja az első protézisét, amivel elkezdheti a járást, viszont még nem szabad nagy megváltást várni tőle, hisz a műláb nem fog magától járni. Többek között komoly fizikai munka és egyensúlyérzék szükséges az esztétikus járás elsajátításához – emellett minden sprintfutás és konditerem gyakorlat eltörpül számomra. Soha még ilyen intenzíven nem mozogtam a mindennapi rutinjaimban, de úgy érzem, minden kis lépés boldogsággal tölt el, hogy ismét talpon lehetek, és folytathatom az eddig életemet, immár egy más szemszögből.

"Megtanultam, hogy olykor le kell esni a gödör aljára és elfogadni, hogy most valóban baj van."
"Megtanultam, hogy olykor le kell esni a gödör aljára és elfogadni, hogy most valóban baj van."Makai Eszter / Makai Eszter

A te protézised egy nagyon különleges darab, hogyan jutottál hozzá?

Nő létemre nekem az esztétikum is rendkívül fontos volt, hogy a műlábam hogy néz ki. A protézisekhez a köztudatban nem egy szép, kecses képet társítanak az emberek. Az én célom az, hogy végtagvesztettként is megtartsam a nőiességemet és továbbra is nőnek tudjam érezni magam. Ehhez pedig nekem hozzátartozik egy esztétikus, szépen kialakított műláb, formás alakkal. A műszerészek a tőlük telhető legnagyobb segítséget nyújtják ebben, hiszen az ő céljuk is az, hogy a páciens elégedett legyen.

Az én lábam alapja többnyire platinából és különböző polimerekből készült. A vádliszerkezet fröccsöntött Abs műanyag amit egy kanadai design stúdiótól rendeltem. Összeget nem szeretnék írni, mert minden protézis egyénre szabott, több ezer fajta létezik a világon és nem lehet általánosítani ilyen kérdésben. Az ár helyett itt sokkal nagyobb kérdés az, hogy vajon lesz-e az egyénnek annyi ereje, hogy végigcsinálja a felépülést. Mert hiába van sok pénze, hogy a legjobb műlábat megvegye, ha az erőnlét hiánya miatt két lépést nem tud vele menni.

A blogod egyik legelső bejegyzése a fantomfájdalmakról szól, miközben sokan nem is gondolják, hogy egy amputálás után ezek ennyire komoly részét jelenthetik a nehézségeknek, amelyekkel egy amputáltnak meg kell küzdenie az amúgy sem egyszerű új élethelyzetében. Nálad ezek különösen erősen jelentkeztek, miként tudtad őket kezelni?

Réka: A fantomfájások csillapítására rengeteg módszert kipróbáltam, amit a blogomban már megosztottam, viszont itt még érdemes kitérni arra, hogy egy forró fürdő alatt az eldolgozatlan idegszálak megnyugszanak, a csonk izmai ellazulnak. Ilyenkor érdemes apró, finom mozdulatokkal a csonkot masszírozni, aminek a hatása fél napig is tarthat - tünetmentesen. Elalvás előtt főként ajánlott!

A baleseted előtt modellkedtél is. Az új külsőd ezt mennyire befolyásolta, most mik a terveid?

Réka: Régebben hobbi szinten valóban álltam modellt pár fotós ismerősömnek, és úgy döntöttem, ezt most – egy láb ide vagy oda – sem fogom abbahagyni. Jól esik a kamera előtt állnom, főleg, ha ezzel motiválni tudok másokat egy produktívabb életre. Megérett az idő arra, hogy Photoshop nélkül, a hibánkkal együtt vállalni tudjuk testünket, ettől vagyunk igazi emberek.

Az eddig megtett utad alapján mit csinálnál máshogy, mit ajánlanál a hasonló helyzetben lévőknek?

Réka: A legfontosabb ebben a helyzetben, hogy ne a csukott ajtókon dörömböljünk. Ha eddig nem voltam jégtáncosnő, ezután ne azon siránkozzak, hogy azzá már nem válhatok. Mérlegelni kell a kínálkozó lehetőségeket, és a nyitott ajtók felé elindulni. És olykor elengedni a régi berögződéseket és berendezkedni egy új életre.

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Oszd meg másokkal is!
Mustra