Rubin Eszter: Traumáink dédelgetésével elvágjuk a gyógyulás útját

GettyImages-983706744

Minek szenved, aki nem bírja címmel jelent meg Rubin Eszter írónő, a Barhesz és az Árnyékkert szerzőjének legújabb könyve. A transzgenerációs traumákról szóló, családi titkok, párkapcsolati nehézségek és anya-gyerek viszony finom árnyalatait megfestő munka nemcsak azoknak tanulságos, akik maguk is átéltek generációt érintő megrázkódtatást: a családtörténetben mindannyiunk számára lehetnek fájdalmasan ismerős helyzetek.

A szerzővel online beszélgettünk holokausztidentitásról, pszichoszomatikus betegségekről és az egészségügy traumatizáló hatásáról.

Eddig négy szépirodalmi köteted jelent meg, az első kettőt a zsidó irodalom ernyője alá sorolták be, és ennek a munkának is fontos témája az identitás. Zsidó irodalom a Minek szenved..., vagy arról szól, hogy bármilyen súlyos elhallgatás eredményeként elveszíthetjük integritásunkat?

Ennek a könyvnek is szerves része a zsidó identitás, így nem érzem beskatulyázásnak, ha zsidó irodalomként is tekintenek rá. Szívesen vagyok része, alakítója is ennek: az első regényemmel, a Barhesszel kifejezetten az is volt a szándékom, hogy olyan zsidó irodalom szülessen, amely nem a holokausztról szól, hanem a  zsidó élet megéléséről, majd később, az Árnyékkertben is megjelent periférikusan ez a vonal. Ezzel együtt a fő irány az új regényemben a transzgenerációs trauma feldolgozása. Olvasói visszajelzésekből az látszik, hogy ezek a mintázatok nagyon sok mindenkinek ismerősek, függetlenül attól, hogy milyen hátterű családban nőtt fel, és hogy az elhallgatás identitáshoz vagy például az alkoholfüggőséghez köthető-e.

Azt olvastam, asszimiláns családban gyerekeskedtél, gyerekkorodban a zsidó identitás kérdése nem volt napirenden. Felnőttként, íróként viszont már látszik, hogy nagyon fontos a számodra. Mikor lett ez a kérdés megkerülhetetlen a saját önismeretedben?

Ebből a szempontból nagyon tipikus gyerekkorom volt a ’70-es, ’80-as években: ahogy a generációm többi tagjánál, nálunk sem volt téma a zsidóság. Talán úgy pontos a megfogalmazás, hogy annak a szónak, hogy zsidó, számomra nem volt igazán tartalma. Pozitív töltete pedig végképp nem. Már a nagyszüleim is vallástalanul nőttek föl, így nem volt olyan hagyomány, amit ők vagy a szüleim átadhattak volna, olyan pozitív érték, ami számomra identitásképző erővel bírhatott volna.

RUBIN-E Minek szenved COVER

Gyerekkoromban a családomban azt mondták, hogy a zsidóság, mint ügy, ma már nem számít, amitől én úgy képzeltem el, hogy rajtunk kívül nincsenek is zsidók, hogy bizonyára én vagyok az egyetlen zsidó gyerek a világon. Nem volt könnyű. Végül magamnak kellett megkeresnem és többgenerációnyi szünet után újra kapcsolatba lépni a zsidóságommal. Erre egyébként jó belépő a zsidó konyha, én is annak kapcsán kerültem először igazán közel a gyökereimhez. Nagyon sok energiabefektetést igényelt a folyamat, de megérte, mert az volt az egyik célom, hogy a lányom számára természetes, és ne szorongás tárgya legyen a zsidóság megélése. A főszereplőm is részben hasonlókon megy át, igaz, hogy ő maga nem keresi a kapcsolódást a zsidósággal, de a következő generáció, a lánya, már igen, és így végül Izraelben köt ki.  

A pozitív identitást a holokausztidentitással állítottad szembe. Utóbbival arra a megmagyarázhatatlan érzésre gondolsz, amivel a főszereplőd, Hanga is küzd, hogy nincs biztonságban, nem tud bízni, nem meri elengedni magát? Mennyire szerves része ennek a jelenségnek egyfajta egzisztenciális félelem? 

Egyrészt igen, van benne egy állandó szorongás, másrészt pedig van egy szégyenre hasonlító érzés is. Nagyon meghasonlott dolog, amikor valaki valamennyire zsidónak tartja magát, de közben mégsem akar az lenni, úgy érzi, hogy lezsidózzák, nem tud mit kezdeni a saját gyökereivel, a családja múltjával és a saját maga identitásával. Hanga, a regény főszereplője ugyan nem tagadja meg, de nem is keresi, nem szembesül vele, illetve olyan későn, amikor már igazából nem tud mit kezdeni vele. Ez az eltávolodás számomra kicsit ijesztő is. 

Nekem a könyv olvasásakor többször volt olyan érzésem, hogy a vallás igenis ott van a szereplők életében, csak más dolgokban manifesztálódik. Ahogy Hanga ínyencként, később megszállott diétázóként az étellel szinte szakrálisan foglalkozik, nekem erősen vallásos töltetűnek hatott. Vagy ott van az a sor a Lukácsról, hogy „Ez volt számára a templom, ahol egész hétre feltöltődött, az ima a kar és lábtempók összehangolt harmóniája”.

Érdekes, hogy ezt mondod és épp az ilyen észrevételek miatt szeretem annyira az olvasói meglátásokat. Azt bizonyítják, hogy a szövegek önállóan működnek. A főzés valóban egyfajta kompenzáció, a hit pedig fontos kapaszkodó, ami segíti az eligazodást a mindennapi életben is. Ennek pótlásával sokan próbálkozunk ilyen vagy olyan módon.  

Rubin Eszter, a Minek szenved, aki nem bírja szerzője
Rubin Eszter, a Minek szenved, aki nem bírja szerzője

Több olyan rész is van a könyvben, ami nagyon megérintett. A leginkább az, amikor Hanga azt figyeli, hogy más nők milyen otthonosan mozognak az anyaszerepben. „...Azok a nők, akik tudják, hogyan kell csinálni. Hogyan kell a semmiből megteremteni egy új világot és annak megkerülhetetlen középpontjává válni.” A Minek szenved egyfajta anyaságtörténetként is értelmezhető? 

Ez abszolút egy anya-lánya történet, pontosabban egy többgenerációs anya-lánya történet, és erősen végigmegy rajta az, hogy mi van, ha anya és lánya nem passzol. Nem a szeretet hiányáról van szó, inkább rossz eszközökről vagy eszköztelenségről. Hanga viszonya a saját anyjával komoly konfliktusokkal terhelt, és ő is esetlenül nyúl a saját gyerekéhez: rosszul fog hozzá, rosszul közelíti meg, és valahogy a kettőjük közti kommunikáció sem mindig sikerül. Szerintem sokan megtapasztaljuk, milyen, amikor elhatározzuk, hogy mi pont nem úgy fogjuk csinálni, ahogy a szüleink. Aztán mégis belekerülünk abba a spirálba, aminek ugyanaz lesz a végeredménye, és a gyerekünket körülvevő közeg elkezd hasonlítani az általunk megélt szocializációs mintákra. 

Hanga például kínosan ügyel, hogy az ő lánya ne betegedjen meg, nem történhet meg az, ami vele; ahogy az anyja tétlenül végignézte, hogy belecsússzon egy pszichoszomatikus betegségbe. Erre kínosan ügyel, de az öröklődő szorongás – teljesen más csatornákon, a lányánál is előjön. Az öröklődő mintáktól, akárhogy is szeretnénk, nagyon nehéz szabadulni. Ezek olyan mélyen belénk ivódtak, hogy hatalmas kihívás megfordítani a dolgok menetét. De ezért azt is látjuk, hogy a következő generáció már mindig egy kicsit jobban rálát a nagy egészre, már fel tud tenni kérdéseket, kicsit megkapirgálja a felszínét a megismerésnek és tudásnak, és az azt követőnek már a megérkezésre is jóval nagyobb esélye van. 

Ez a fentebb kiemelt mondat számomra nagyon esszenciális megfogalmazása annak, hogy nőként hogyan szeretnék élni, miközben persze tudom, hogy ahány nő, annyiféle szerepelképzelés és ebben nincs is minden esetben helye az anyaságnak. Mit gondolsz, miért olyan nehéz nőként megtalálnunk a saját önazonosságunkat?

Szerintem is fontos, talán központi mondata ez a könyvnek, hiszen ma is nagyon erős elvárások fogalmazódnak meg a nők felé, és sok nőben működnek alapvető késztetések is. De itt pont egy olyan nőt kísérünk végig, aki egyszerűen nem tudja, hogyan kell ezeket jól csinálni. Mindennél jobban vágyik arra, hogy ő is egy ilyen gyújtópont legyen, az általa teremtett univerzum Napja, de a vágyott családot neki egyszerűen nem sikerül megteremteni, illetve mindig máshogy sikerül. Soha nincs meg az a kerek egész, az a harmónia, amire ő végtelenül vágyik. Mindig távolból figyeli azokat a nőket, akiknek sikerült. 

Ez a kívülállóság szerintem sokakat érint identitásuktól teljesen függetlenül. Nagyon sok fiatal nő egyszerűen nem tudja, hogyan kellene elkezdenie az életét. Hanga tulajdonképpen egész életében arra vágyik, ami gyerekkorában sem adatott meg neki, de annak mindig csak egy kis részhalmazát tudja megélni. És amikor végre sikerül, akkor azt látjuk, hogy a sok évtizednyi magányra szocializálódás mintha egyszerűen nem engedne neki mást. Nem tud letérni a kényszerpályáról. 

Mindeközben persze az is lehet, hogy valójában nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, még ha könnyen az a benyomásunk is alakulhat ki, hogy csak nekünk nem sikerül. 

Igen, az egy másik nagyon fontos kérdés, hogy mit látnak az emberek egymásból. Mindenkinek van egy saját története, mindenki hordoz különböző hétköznapi vagy nagyobb traumákat, de nyilván kifelé egész mást szeretne mutatni. Úgyhogy mind azt látjuk egymásból, hogy neki sikerült, neki van családja, karrierje, jól néz ki, szép, de hogy emögött milyen küzdések, milyen küzdelmek, milyen szenvedések vannak, azt csak ő tudja. Érdemes szem előtt tartani, hogy mindannyian nagyon esendőek vagyunk, és amit a másikból látunk, amögött sokszor végtelen szorongás állhat. 

A transzgenerációs traumaelmélet napjaink egyik legizgalmasabb területe, könyved ennek egy nagyon lírai megközelítését mutatja be. Hogy lehetséges, hogy én szenvedek valami olyantól, amit a szüleim vagy akár a nagyszüleim éltek át? Ki viszi át a traumákat?

Nem biztos, hogy én meg fogom tudni mondani, hiszen pont azért írtam azt a regényt, hogy jobban értsem. És egyelőre még abban sem vagyok biztos, hogy megértettem.

Akkor mondd el kérlek azt, ameddig eljutottál – nekem, aki még hátrébb járok ebben.

Azt gondoltam, megírom a regényt, és le tudok tenni valamilyen terhet, amit már nem akarok tovább magamban hordozni. De azt kell tapasztalnom, hogy sokkal inkább felkavart, és azt sem tudom, hogy a megértéshez közelebb jutottam-e, vagy ugyanott tartok, csak egyre jobban kavarognak bennem a gondolatok. 

Amit viszont tapasztalatból tudok, hogy miután gyerekkoromban világossá vált számomra a családom származása, és hogy mi történt a zsidósággal a háború alatt, évtizedeken keresztül rémálmok gyötörtek, amire egyszerűen nincs más magyarázat, mint a kollektív tudattalan. Nem éltem meg a bombázást, az üldöztetést, de ezek mégis állandó kísérői lettek az életemnek. Hasonlót láttam a lányomnál is egyébként, aki pedig még messzebb van ettől a korszaktól, és akinek már a zsidóság mint pozitív identitás, és annak közösségi élménnyel teli oldala is az élete része. Tehát valami van a jungiánus megközelítésben. A másik, ami generációkon átívelve viszi tovább a traumákat, ahogy viszonyulunk a gyermekeinkhez, amilyen példát mutatunk nekik, az apró rezdülések, amit a gyerek megérez, és ami hat rá, ezek mind továbbadhatják a szorongást. Ezáltal a transzgenerációs trauma már nem valami megfoghatatlan, értelmezhetetlen dolog, hanem kifejezetten logikus. 

Akaratlanul is továbbadjuk szorongásainkat.
Akaratlanul is továbbadjuk szorongásainkat.courtneyk / Getty Images Hungary

Ha már anya-lánya történet: milyen kifejezetten női traumákat, nehezítő mintákat viszünk egyik generációról a másikra?

Sok olyan traumatikus helyzet van, ami a nők nagy része számára ismerős lehet. Hanga Budapesten nő fel, kislányként utazik a hatos villamoson, amikor hozzádörgölőznek, vagy éppen egy orvos lépi át megengedhetetlenül a határokat. Ezek az élmények összeadódnak. 

Részben ezek a hétköznapi traumák felelnek az alacsony önértékelésünkért, az aláválasztásainkért, a teljesen értelmetlen, túlzott kompromisszumokért a párkapcsolatainkban, és az életünk különböző döntéseiben, ezek olyan tipikus, a női léttel szorosan összefüggő kérdések, amelyekkel fontos foglalkozni, és amelyeknek másik fontos gyökere a család, amelyben felnőttünk. Nagyon sokunk életében erős hiány van: valamit nem kapunk meg a családunktól, miközben persze nem lehet örökké a szüleinkre mutogatni. Bizonyos kor után fel kell építeni magunkat.  

Könyved egyik fontos szála az egészségüggyel való találkozás, az abból eredő traumák és egyáltalán: az, hogyan betegíti és gyógyítja egymást test és lélek. Személyes tapasztalatod is van arról a betegségről, amivel főhősöd, Hanga is beszél. Valóban ennyire szoros a testi és lelki tünetek közti viszony? 

Számomra egyértelmű, hogy mivel testből és lélekből vagyunk, a kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Valóban: én is túl vagyok egy egészségügyi összeomláson, és talán mondhatom, hogy jó úton haladok a gyógyulás felé, ennek kapcsán írtam korábban a hisztaminintoleranciára fókuszáló étrend- és életmódkönyveimet is. Ebben a témában még nem volt korábban magyar nyelvű szakirodalom.

Nagyon kemény állapot, amikor az ember azt éli meg, hogy napról napra egyre több dologra intoleráns, hogy fizikailag tényleg képtelen táplálkozni. Nehéz ügy, és sok mindenen kell végigmenni fizikailag is a gyógyuláshoz, de ami nagyon fontos a könyvben is, hogy a lelki folyamatok is rengeteget számítanak. Ez a legtöbb betegségnél fontos, de ennél az állapotnál, amikor az ember már nem tud befogadni semmilyen ételt, kiemelkedő jelentősége van. A Minek szenveddel az is célom kicsit, hogy a szépirodalom eszközeivel felhívjam a figyelmet erre az állapotra, amelyre nemcsak az érintetteknek, de az egészségügynek sincsenek válaszai. 

Nincs eszközük a gyógyításra, vagy nem is ismerik? 

Sokan tapasztaljuk, hogy a magyar egészségügy hogy szokott reagálni, amikor újonnan felfedezett civilizációs betegséggel szembesül: az első reakció rendszerint az, hogy de hát ilyen nincs. Aztán pár év múlva eljön a következő fázis, hogy jó, van ilyen, de nem tudunk rajta segíteni. Magamon és a sorstársaimon is azt látom, hogy ezen az úton a legtöbbször egyedül kell végigmenni. 

Az orvoslás minősége, színvonalának a kérdése szintén végigvonul a könyvön, Hangának több traumatikus élménye is van ehhez kapcsolódóan. 

Azt, hogy az egészségügy így vagy úgy traumatizál, szerintem mindenki megtapasztalja, aki kapcsolatba kerül vele. Ezenfelül jelenik meg a könyvben a kamaszlány kiszolgáltatottsága, és az a fajta abúzus, ami sajnos szintén elképesztően gyakori. Ezzel a fiatal lánnyal szemben a pszichológus, és az orvos, valamiért úgy érzi, hogy visszaélhet a helyzetével, és ez komoly nyomot hagy az emberben ebben a nagyon érzékeny korban. Sajnos ezek rendszerszintű jelenségek. 

Egy korábbi, kollégámnak adott interjúban beszéltél arról, hogy nagyon őszintének kell lennünk magunkhoz, ha gyógyulni szeretnének. Arra gondoltál, hogy ne dédelgessük a traumáinkat?

Tulajdonképpen igen, de nem akarok úgy beszélni erről, mintha könnyű lenne, mert egyáltalán nem az. Valamiért előszeretettel választjuk az identitásunk alapkövének a traumáinkat és az ezekkel való azonosulást, ragaszkodunk a sérelmeinkhez. Ezért hosszú úton kell végigmenni a megoldásig, mert a saját problémáinkkal, illetve a saját hibáinkkal, nagyon nehéz szembesülni. Már az is hatalmas lépés, ha olyan kérdéseket merünk feltenni magunknak, amelyek elindíthatnak a helyes úton.

Megjelent Mentes Anyu legújabb szakácskönyve!

 

Inzulinrezisztenseknek és mentesen táplálkozóknak főzni nagy kihívás. Ebben nyújt segítséget Nemes Dóra, a Mentes Anyu megálmodója. 
Legújabb szakácskönyvében minden étkezésre és alkalomra található szuper könnyű, mentes fogás. A receptek nemcsak kipróbáltak, de minden étel tápértéke (kalória, szénhidrát, zsír, fehérje) pontosan, adagokra ki van számolva.

Mentes Anyu szakácskönyve 2 ide kattintva már rendelhető!

hirdetés

-

Oszd meg másokkal is!
Mustra