mentális betegség

„Közveszélyes őrült”, „dühöngő őrült”, „a Lipótmezőn lenne a helye, ha nem zárták volna be”, „jó dolgában nem tudja, mit csináljon”, „ha akarná, összeszedhetné magát”, „mindene megvan, mi baja lehet”, „nem beteg, csak lusta”… Még sorolhatnánk, milyen közhelyek és az „élet iskolájában” szerzett bölcsességek szoktak elhangozni azokkal kapcsolatban, akik rövidebb vagy hosszabb ideig valamilyen mentális betegséggel kénytelenek együtt élni. Miért szeretjük stigmatizálni azokat az embertársainkat, akik pszichés problémákkal küzdenek, és miért félelmetes sokak számára még mindig egy-egy pszichiátriai zavar?

Egy kis statisztika

Mentális zavarról akkor beszélünk, ha valakinek súlyos rendellenességek tapasztalhatók a gondolkodásában, az érzelmi kontrolljában és a viselkedésében, ami miatt képtelen egészséges kapcsolatokat ápolni és megbirkózni a feladataival. Magyarország nem áll túl jól a mentális egészség tekintetében: a statisztika szerint a lakosság 7%-a szenved depressziótól, a magyar felnőttek 15%-a legalább egyszer már átélt súlyos depressziós epizódot. A depresszió elsősorban a nőket sújtja (vagy ők azok, akik hamarabb orvoshoz fordulnak miatta): egy 2014-es felmérés szerint csaknem duplaannyi (a lakosság 6,5 %-a) a depressziós nő, mint férfi beteg (3,1%). Különösen a 45–54 év közötti, alacsonyan képzett magyar nőket érinti a depresszió: háromszoros gyakorisággal jelentkeznek náluk a betegség tünetei, mint a hasonló végzettségű európai nők körében. Skizofréniától mintegy 50 000-en szenvednek hazánkban, borderline személyiségzavarral becslések szerint a lakosság 2%-a küzd.

Ennek ellenére a mentális betegségeket sokan még ma sem tartják valódi betegségnek, hanem inkább olyan gyengeségnek, amit, „ha összeszedné magát”, le tudna győzni az illető. Ha fáj a derekunk, senki nem várja el, hogy akaraterővel győzzük le, és nem is szégyenkezünk miatta – miért van ez másképp a pszichés problémák esetében?

Epizód a pszichiátrián

„Borderline személyiségzavarom van, egy kis bipoláris affektív zavarral megbolondítva” – osztja meg Carmen, aki számtalanszor tapasztalta, hogy a stigmatizáció úgy van jelen az életünkben, hogy már szinte észre sem vesszük. „Elmondok egy történetet. Reggel 7:30, úton vagyok a pszichiátriára. Mielőtt bementem volna, körbenéztem, hogy lát-e a távolból bármilyen ismerős.

Befordultam, elbújtam a napszemüvegem mögött, de a kapuban egy fiatal, vonzó, magas férfi rám mosolygott. Már-már mintha flörtölni tervezett volna velem. Megkérdezte: »Látogató?« Nyilván ezt feltételezte, hiszen beteg nem lehetek: tiszta a tekintetem, jól vagyok öltözve, magabiztosan sétálok, nem vagyok lelassulva, a beszédem teljesen érthető. De a kérdésre mégis megtorpanva, halkan feleltem: »Beteg«. A férfi arcáról persze letörlődött a mosoly, gyorsan arrébb állt, és már nyomát sem láttam az érdeklődésének.”

Mégis, kinek a bélyege?

Carmen saját magán is tapasztalta, hogy milyen nehéz elkerülni az előítéletesség csapdáját: „Leültem az épület előtti dohányzóba, távolabb a többi embertől, gondolván, hogy nem vagyok közéjük való. Lehet, hogy vannak problémáim, de nem vagyok őrült, igazából azt sem értem, mit keresek itt. Tehát stigmatizáltam. Egy férfi odasétált hozzám, lassú beszéddel és fura mormogással, a pizsamáján volt egy hatalmas folt. Közölte velem kedvesen, hogy ne dohányozzak, mert akkor hamar meg fogok halni. Mosolyogva annyit válaszoltam, hogy rendben. Persze, majd biztosan egy pszichiátriai beteg, egy hatalmas, nem túl biztató folttal a pizsamáján fog nekem tanácsokat adni az életről.”

Mindenki stigmatizál?

„Borzasztóan jólesett kijönni onnan” – folytatja az első pszichiátrián töltött nap elmesélését Carmen. „Nyomasztó volt látni, hogy az orvosok azt gondolják, hogy én ilyen lelassult, ködös tekintetű, gyógyszerek miatt zavart kommunikációs készségekkel rendelkező, foltos pizsamájú emberek közé tartozom – akikről egyébként utólag elmondhatom, hogy valószínűleg a legérdekesebb, legjóindulatúbb, legmegértőbb, legnyitottabb emberek, akikkel valaha találkoztam. Kimentem, majd egy kávézóban próbáltam feldolgozni az első napot, bementem a mosdóba, és az egész alakos tükörben megláttam, hogy van egy hatalmas festékfolt a nadrágom oldalán. Néztem egy ideig, majd hangosan felnevettem. Egész nap frusztráltan, félelemmel telve járkáltam, és furán néztem azokra az emberekre a kórházban, akik zavartalanul járkáltak a foltos pizsamájukban, miközben az én nadrágom oldalán egy háromszor akkora folt virított. Ők tudtak a foltjukról, csak nem érdekelte őket, én észre sem vettem az enyémet, csak azzal voltam elfoglalva, hogy az övéken furcsálkodjak. 

– teszi fel a kérdést Carmen.

Gyógyszerek, terápia helyett

Herczeg Szonja író, újságíró nem titkolja a közösségi médiában sem, hogy mentális betegséggel küzd. Depresszió, generalizált szorongás és pánikbetegség a diagnózisa. „15-16 éves lehettem az első pánikrohamom idején, de diagnózist 20 évesen kaptam először. Nem ajánlottak terápiát, csak brutál erős gyógyszereket, amiket hamar abba is hagytam, és jó sokáig nem voltam hajlandó szedni.” Szonja életében azóta is jelen van a betegség, hol intenzívebb, hol enyhébb formában: „Annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt a múlt évem, most fizikailag és szellemileg is jó időszakom van. De lehet, hogy pont ezért: én, ha valami baj van, vagy nehéz helyzetbe kerülök, akkor felszívom magam, és nagyon jól teljesítek. Utána szoktam összezuhanni.”

Munkanap, pánikrohammal

Az összezuhanás azonban nem jár azzal, hogy betegszabadságra menne: „A betegségem miatt még soha egy szabadnapot nem vettem ki. És húsz éve nonstop dolgozom. Ez viszont azzal jár, hogy a végletekig merítem magam.

Erre senkit nem biztatok, mert valószínűleg elég sok évet elvesz majd az életemből. De sajnos a mai, felgyorsult világ és kultúra mintha ezt követelné meg, ez lenne a normális, hogy összeszorítod a fogadat, és csinálod” – mondta el Szonja.

A mentális betegek nem mindig boldogtalanok

Szonja emberi kapcsolatait ma már nem befolyásolja a betegsége, de ez nem mindig volt így: „Régebben túl sok mindent engedtem meg másoknak, mert szorongtam, hogy ha nem így teszek, nem fognak szeretni. És ahogy elkezdtem kiállni magamért, a gondolataimért, azért, amit én szeretnék, már nem ismertek rám, nem volt meg az a szerep, amiért a barátság megköttetett” – emlékszik vissza. „Az én betegségemnek kevesebb olyan tünete van, ami viselkedésből látszik, inkább a fizikai rosszullét jellemző: gyomorgörcs, fejfájás, szédülés, levegő után kapkodás. Igen, volt már olyan, hogy az utcán jött rám pánik, és furán néztek rám. De bevallom, ez a része engem sosem érdekelt.

Sokan gondolják azt, hogy a mentális betegség egyenlő az őrülettel, a pszichózissal, mint a filmekben. De ez nem igaz. Mint ahogy az sem igaz mindenkire, hogy a mentális betegek boldogtalan, szomorú emberek. Egy egészséges ember is lehet alapvetően pesszimista vagy boldogtalan.”

Humorral a képmutatás ellen

A közösségi médiában Szonja gyakran tart görbe tükröt korunk influenszerei elé: pizsamában, karikás szemekkel pózol, és nem titkolja, hogy neki – ellentétben a celebek csili-vili világával – vannak rossz napjai is. A „bjuti” – ahogy ő nevezi – abból született, hogy elege lett a képmutatásból és a megfelelési kényszerből. „Azt vettem észre, hogy mást mutatnak kifele az emberek, mint ami valójában van. Ennek ellenére én is azt hittem el, amit a közösségi oldalakon láttam: hogy másnál minden jó, sikeres és szép. Elképesztő agymosó hatása van a közösségi oldalaknak. És mivel éreztem, hogy ez nekem káros, ki akartam állni a sorból. Később pedig az is motivált, hogy másokkal is jöjjenek szembe ilyen tartalmak, hogy ne érezzék magukat egyedül. És igyekeztem egy kis öniróniát is belevinni, humort, hogy közben nevethessünk is. Annál nincs fontosabb.”