Keresztury Tibor: Ha érdekel ez a pokoljárás, végig kell velem jönnöd a könyvben

IMG 3315

Mint írja, tegező viszonyban van a halállal. Keresztury Tibor első lépéseit a patológián tette meg, ritka neurológiai betegsége pedig csak a boncoláskor lesz teljes bizonyossággal diagnosztizálható. A József Attila-díjas írónak gyerekkorától kezdve vannak tapasztalatai a testi-lelki szenvedésről. Az avasi pincesor tövében nőtt fel, látta az ott élőket sújtó nyomort, később maga is megjárta a függőség és a depresszió mélységeit. Letaglózó élményeiről kíméletlen őszinteséggel számol be új könyvében, mégis olyan humorral, öniróniával és nyelvi megoldásokkal képes feleleveníteni ezeket a fiktív elemekkel átszőtt epizódokat, hogy nemcsak megrendülni, de nevetni is lehet rajtuk. Interjú a Hűlt helyem című regényről.

„Nem, barátom, térj magadhoz, a kegyetlen valóság, a tényállás mást mutat. Nem emel meg senki, nem gyűri be senki, nem fogja meg senki, nem szopja le senki, ha csak te magadnak meg nem emeled, be nem gyűröd, meg nem fogod, ki nem vered. Nem szanatórium ez, nem kupleráj: magánlakás! – világosítottam fel elszállt önmagam, miközben kínkeservvel belefogtam újra, hanyadszor már, édes istenem, hogy a teljes szívből akart-vágyott megkönnyebbülés rám mért kritériumainak eleget tegyek. Abban bíztam, úgy okoskodtam, ha már a Tényekről ma este is lemaradtam – lévén a fájdalomtól hallottam csak, de felfogni nem tudhattam Pálffy István szavait –, egy gyors etappal Németh Lajosig megleszek: ha már nem tudom, mi van a világban, legalább azt megtudhatom, milyen időjárásban reménykedhetek. Ez lesz a pókfonál, a kölcsönös kapcsolat vékony szála, melyen át a világ és én egymásra rezonálhatunk.”

Öt tárcanovella-kötet után megjelent Keresztury Tibor író, irodalomtörténész, kritikus első regénye. A Hűlt helyem rendkívül intenzív szöveg. Nem akarja kényelmessé tenni magát az olvasónak, viszont ha vele tartasz, az emberi gyötrelmek olyan tartományába kalauzol el, amely segíthet a saját nehézségeiddel, elmúlástól való félelmeddel való szembenézésben. Hogyan tudta a szerző elkerülni a betegségpróza tipikus veszélyeit? Milyen szempontokra érdemes figyelni a regény olvasásakor? Mit lehet még írni egy ilyen könyv után? Erről beszélgettünk Keresztury Tiborral.

A Magyar Narancs felkérésére kezdtél tárcákat írni. Ha jól tudom, eleinte főleg az foglalkoztatott, hogyan tudnak a szövegeid összehasonlíthatatlanok, csak rád jellemzők lenni. Első köteted, a Reményfutam írása közben meg is találtad a saját hangodat. Mikor érezted, hogy megvan ez a hang, milyen sajátosságai vannak, és mennyit változott az elmúlt két évtizedben?

A saját hang megtalálása hosszabb folyamat volt. Nem én éreztem meg elsőként, hogy megvan, és akkor innentől én egy autonóm szerző vagyok ebben a műfajban, hanem rengeteg visszajelzés érkezett személyesen hozzám és az újsághoz is, hogy itt valami új van születőben – ez bátorított föl. Az elmúlt húsz évben a hangom az alapparamétereit tekintve nem változott: a komolyság, a tragédia, a dráma és az abszurd humor elegye. Íróként az izgatott, hogy hogy lehet magamat a legkülönbözőbb bajok, depresszió, betegség esetén is kiröhögni. Aztán a kritika és az olvasói reflexiók is azt jelezték vissza, hogy el tudom találni ennek arányait. 

Őszintén megmondva, ez az arány most 50-50 százalékról a sötétebb színek felé tolódott, olyan 70-30 százalékra, a betegségemből adódóan. Amikor az ember azzal szembesül, hogy belátható időn belül valószínűleg meg fog halni, akkor átgondolja, mit kell még elvégeznie. Tartoztam még magamnak ezzel a könyvvel, mert ebben akartam összefoglalni tulajdonképpen azt, amiről kérdeztél, a saját hangomat regényformában. Szerintem nem lett reflektálatlan panaszáradat. A betegségpróza veszélye, hogy könnyen önsajnáltatásba fut, de ezt az eddigi visszhangok alapján sikerült elkerülnöm. 

Keresztury Tibor első regényéről beszélgettünk
Keresztury Tibor első regényéről beszélgettünkRuzsovics Dorina

A Kortárs Online-on megjelent kritikájában Hlavacska András kiemeli, hogy a Hűlt helyem hangsúlyos poétikai megoldása a folyamatos újrakezdés, az, hogy a benne szereplő bármely szakasz, különösen az első három, lehetne egy regény nyitódarabja. Elárulható, mi volt a logikád az egyes részek és a sorrendjük összeállításánál? 

Nem akartam lineáris élettörténetet írni, az túlzottan egyszerű lett volna, és művészileg is indokolatlan. Helyette kiemelt, súlyos események szervezik a szöveg szerkezetét. Ezek a csomópontok a hullaházi látogatás édesapámmal 7 éves koromban, aztán az anyám hamvainak kiszállítása és a betegség. Ezek köré rendeződik a szerkezet. Nem időrendben halad, nem a gyerekkorommal kezdődik, hanem azzal a beültetéssel, amivel az alkoholfüggőségemet kezelték. A műtét egyébként Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozásának napján volt. Egy olyan szert ültettek be, amelynek egy évig tart a hatása, de nem kezdtem el újra inni, azóta, huszonegynéhány éve tiszta vagyok. Nem is volt ez tulajdonképpen klasszikus alkoholizmus, de egy erős függőség, amellyel a fiatal szervezet belevetette magát az irodalmi életbe, és ott azt találta, hogy mindenki iszik, bulizik és közben dolgozik. Utóbbi nagyon fontos szempont volt, mert a neveltetésemből kifolyólag, lelkiismeretes munkamániásként a húszas éveim elejétől kezdve folyamatosan írtam és dolgoztam. 

De visszatérve a regényhez: igen, ez nem egy lineárisan elképzelt könyvszerkezet, viszont a fejezetek összefüggnek, és remélem, meg is támogatják egymást. Folyamatosan érdemes olvasni őket, sőt, nem is működik a könyv, hogyha csak egy-egy fejezetet olvasnak el belőle, vagy ha hátulról kezdik. Másfelől meg – ahogy a Margó Fesztiválon tartott könyvbemutatón is mondtam – , szinte el se kell olvasni, annyira szép könyvmű. Szilágyi Lenke és Pintér József varázslatos elképzelései nyomán jött létre, ha a vitrinbe kitesszük, dísztárgynak sem utolsó. 

Nem akart lineáris élettörténetet írni
Nem akart lineáris élettörténetet írniRuzsovics Dorina

A könyvben végtelenül kiszolgáltatott karakterekkel találkozunk, legyen szó az Avas környéki nyomorban élőkről vagy a neurológiai, vagy pszichiátriai osztályok kezeltjeiről. Hogyan lehet elérni, hogy egyrészt meg tudjon jelenni a szenvedés testfókuszú, nyers fizikai valósága, de mégse váljon egyfajta látványossággá?

Komoly írói feladat volt megoldani, amit mondasz, hogy ne a szenvedés látványpéksége legyen. Ugyanakkor egy ilyen súlyú betegséget elbagatellizálni sem lehet, pláne ha erre fókuszál a könyv. A legnagyobb kihívás az volt, hogy kíméletlen őszinteséggel le tudjak szállni a test és lélek poklaiba, de legyen ennek egy kontrasztja, distanciája – nyelvileg, stilárisan és szerkezetileg is. Bizonyos értelemben terápiás munka is volt, hogy ne kerüljem ezeket a témákat, ne lazázzak, ne blöfföljek, hanem benne legyen ennek a tragédiának a súlya. Viszont mindenképpen legyen egy ellenpont, amely végigvonul a szövegen, egy külső nézőpont. Ezért vannak benne különböző elbeszélői szólamok, tehát nemcsak egy E/1. személyű elbeszélő nyilvánul meg a könyvben, hanem ott van a „hősöm”-nek nevezett figura is, aki E/3. személyű. Lehet, hogy a két alak ugyanaz, de van, ahol nem. Tulajdonképpen ezzel sikerült távolságot teremtenem a reflektálatlan feltárulkozás kontrasztjaként. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy az E/1 és az E/3 váltogatása inkább irodalmi vagy inkább lélektani szükségszerűség-e. 

Mind a kettő. Olyan lelki mélységekben jártam bizonyos pontokon a könyvben, hogy muszáj volt eltartanom magamtól a szöveget. Ezeket az élményeket pszichésen legalább olyan nehéz volt felidézni, mint átélni. Egyébként sokan nem vették észre, hogy a regény végén leírt felszívódásjelenet az Avason talált emberbe vetített Hősöm eltűnése. Tehát nem az én üres helyemet tölti be a levegő, hanem a E/3. személyű főszereplőét. Ezzel hagytam a magam számára egy kis reményt. Nem nagyot, de azért mégis biztató, hogy én csak megfigyelem ezt a furcsa figurát. 

Egyes élményeket legalább olyan nehéz volt felidézni, mint átélni
Egyes élményeket legalább olyan nehéz volt felidézni, mint átélniRuzsovics Dorina

A Röpül az idő című részben 70 oldalon keresztül követjük nyomon a gerincsérvtől szenvedő főhős egyetlen éjszakáját, testi-lelki megpróbáltatásait. Jón Kalman Stefánsson 300 oldalas hóviharjelenete jutott róla eszembe. Szerinted mennyire érdemes közelíteni a szereplők tapasztalatait és a befogadói élményt ahhoz, hogy hiteles legyen a szöveg? 

Egyes kollégákkal szemben, akik figyelembe veszik írás közben az olvasói elvárásokat, és annak megfelelően alakítják a szöveget, én nem vagyok tekintettel az olvasóra. Már csak a dolog személyes jellege miatt is leszarom a siker hajszolását. Nem kímélem az olvasót: aki velem tart ebben a könyvben, az szívni fog. Az az ideális olvasóm, aki ettől valóban megrendül, és érzi ennek a testi-lelki nyomorát, de közben tud röhögni is. Ebben a könyvben vannak olyan részek, mint a katonai kiképzésben, nehéz átrágni magadat rajta. Amit említettél, az erre a legpregnánsabb példa: a hős gyakorlatilag egy éjszaka időtartama alatt próbál egy díszpárnát a gerince megfelelő pontja alá beilleszteni, és ez 30 oldalon át történik. Tetszett, hogy ilyen hosszan nem eresztem az olvasót. 

Meg is jegyzem egy helyen, hogy tudom, hogy szívsz, tudom, hogy szenvedsz, de nem segíthetek. Ha érdekel ez a sztori, ez a pokoljárás, akkor végig kell velem jönnöd. Ennek a kiszólásnak az őszintesége szerintem ad egy különleges atmoszférát a szövegnek. Mert látszik, hogy ez a pali belülről beszél, és az olvasó vagy vele jön, vagy nem, de ha nem jön vele, akkor nagyon sajnálom, akkor elbúcsúzunk, mert én nem tudok mit tenni. Nekem magamon kell segíteni, de magamon se nagyon tudok, csak ha írok, és abban a formában írok, ahogy. 

A belső monológok látszólagos megzabolázhatatlansága, a szavak, tagmondatok halmozása mennyire képezi le azt a kontrollvesztést, amelyet a testével, a tudatával, az életével kapcsolatban él át az elbeszélő?

Jó szó, amit használtál, én kontrollált zabolázhatatlanságot mondanék. Fontos számomra, hogy ne engedjem el a pórázt soha, tehát ne a szöveg vigyen engem, hanem én vigyem, alkossam a szöveget. Az első egotripjeim óta igyekszem ritmust vinni a mondatokba, ez a stílusomnak az egyik, talán felismerhető jegye. Úgy építem a szöveget, hogy legyen egy sodrása, akár belső rímeket is fel lehessen fedezni benne. Alapvetően lírai, érzékeny ember vagyok, holott sose írtam verseket. De a prózámban, főleg ebben a könyvben, erőteljes zenei effekteket mozgatok. Vannak áradó, folyószerű részek és tavak, ahol megáll az idő, és csak fürdőzünk a drága olvasóval hosszú oldalakon át. A kettősség itt is jellemző: ugyanúgy, ahogy a vallomásosságot kontrollálja a groteszk és az irónia, hogy ne legyen önsajnáltató, a folyószerű részeknél is lényeges, hogy áradjon, de ne öntsön ki. Ennek az egyik példája a befejező 6-10 oldal. Zavarba ejtő volt olvasni Radics Viktória Magyar Narancsban megjelent kritikáját, aki ezt a részt a magyar próza legszebb passzusai közé sorolta. 

Vannak áradó, folyószerű részek és tavak, ahol megáll az idő
Vannak áradó, folyószerű részek és tavak, ahol megáll az időRuzsovics Dorina

Az egészségügyi intézményekben játszódó jeleneteket abból a szempontból is mellbevágó volt olvasni, hogy az alkoholizmussal vagy pszichiátriai nehézségekkel élő emberekkel hogyan bánnak az ott dolgozók (akik gyakran maguk is áldozatai a rendszerszintű problémáknak). A legnegatívabb tapasztalataid közül emeltél be ide párat, vagy ezek az élmények többé-kevésbé reprezentálják a kórházak többségében uralkodó állapotokat?

A regényben főleg a kilencvenes években járunk, azóta sok minden változott az egészségügyben, például jelen vannak a betegjogi képviselők. Akkoriban ilyesmi nem volt. Az alkoholbetegek, pszichiátriai betegek ellátása a tapasztalataim szerint hagyott kívánnivalót maga után, más osztályok humánusabban működtek. De hozzá kell tennem, hogy a szerző nyilvánvalóan a túlzás eszközével él. Ki kellett éleznem a kórházi helyzeteket és a saját lelkemet is, ehhez pedig durva pszichiátriai környezet kellett. Ez szépirodalmi mű, nem szociográfia, a valóságban nem minden úgy volt, ahogy itt leírtam. 

Ettől függetlenül a ’90-es évek világára, egészségügyi helyzetére azért jellemző, hogy az addiktológiai osztályokon nem bántak kesztyűs kézzel a betegekkel. Ezt kívülről is láttam: nagyon sokat látogattam az utolsó éveiben Tar Sándort a pszichiátrián. Visszajáró vendég volt, én pályakezdő voltam ahhoz képest, amennyi időt ő eltöltött ott. Rettenetes állapotban volt, főleg az ügynökmúltjának lelepleződése után. Azoknak a látogatásoknak a tapasztalata is beépült a könyvbe. Plusz íróként is van némi vállalt hatás. Az, ahogyan ő ábrázolta a pszichiátriát, mondjuk, a Nóra jön című grandiózus novellájában, annál nincs feljebb, annál nem lehet hitelesebben.   

Azért is örülök, hogy erre rákérdeztél, mert a könyv egészével kapcsolatban is fontosnak tartom, hogy ugyanúgy, ahogy a narratív szólamok váltakoznak, váltakozik a tényszerűség és a fikció is. Nyilván nem esett le például patkány az álmennyezetről a pszichiátrián. Ezt tehát mindenképpen javaslom az olvasónak figyelembe venni. A szereplők is több konkrét, valós figurából vannak összegyúrva. Ugyanígy több pszichiátriai tartózkodásból, látogatásból van a pszichiátriai kép összegyúrva. Az élmények nyomán persze autentikus, mégsem kell szó szerint elképzelni. 

A szövegben váltakozik a tényszerűség és a fikció
A szövegben váltakozik a tényszerűség és a fikcióRuzsovics Dorina

A főszereplő több ponton kritikus a kormánnyal szemben. Szerinted mennyire bírnak megbetegítő hatással az elmúlt évtized társadalmi-közéleti történései? 

Egy lírai, depresszív, melankolikus alkatú ember számára nehezen elviselhető, ami zajlik. Rémülettel tölt el a folyamatos háborús retorika, hogy a hétköznapjainkban is a harci mének dübörgését hallgatjuk. Egy beteg ember egy beteg országban... az már egy kicsit sok így együtt. Igyekszem kizárni ezeket a dolgokat, de szerintem nem mond igazat, aki azt állítja, ő függetleníteni tudja magát a társadalmi helyzettől. Rátesz az állapotomra egy lapáttal, az biztos. Szeretnék olyan országban élni, ahol nem tudják az emberek, hogy hívják a miniszterelnököt. Szörnyű, hogy a politika ennyire beavatkozik az életünkbe. A könyvben egyébként nem akartam ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, de egyszerűen annyira jelen vannak a mindennapjainkban, hogy felvillantottam őket. Érzékeltettem, hogy nem egy barátságos, befogadó, európai értékeket képviselő országról van szó. 

A Hűlt helyem fontos témája a halállal való szembenézés. Megosztható, hogyan hatott az alkotói folyamataidra az a fokozott haláltudatosság, amely a gyerekkori tapasztalataidból és a betegségedből adódik? 

Arra jöttem rá ebben a végső, számvetésszerű könyvben, hogy a halál véres valóságként és tapasztalati tényezőként hatja át az életemet. Mindezt a betegség, a személyes érintettség hívta elő belőlem. A visszatekintés során láttam, hogy a halál kicsi koromtól kezdve, minden pontján végigkísérte az életemet. A patológus apámtól kezdve az avasi udvarig, ahol ötéves gyerekként tényleg láttam leszúrt embereket, meg ennek az egésznek a poklát, a szegénységet, ahogy ott ki-be jártak a börtönből az emberek, és haltak meg sorban. Aztán jött a szüleim elvesztése, később ez a betegség. Engem ennek a könyvnek az írása szembesített azzal, hogy mennyire be van épülve a gesztusaimba a haláltudat, és mennyire meghatározta az élettörténetemet. Ezért írom, hogy én a halállal tulajdonképpen tegező viszonyban vagyok. Nem is félek tőle, én a testi-lelki leromlástól félek, nem a haláltól. 

Több olyan téma is központi szerepet kapott a könyvben, amely tabusítva van a társadalomban. Mit tapasztalsz, az olvasók reakcióiban is megjelenik egyfajta elhárítás, vagy pont ellenkezőleg, az emberek végre rá tudnak kapcsolódni a saját élményeikkel ezekre a kérdésekre? 

Nem elég régi még a könyv, de annyi visszajelzés feltétlenül érkezett, hogy nagyon sokan megrendültek, mert a regény a saját letagadott vagy elfedett halálélményüket fókuszálja. Mintha egy elfojtott lelki területet talált volna el egy reflektorral, ahogy ezt valaki megfogalmazta. Ha felszabadítónak nem is nevezném ezt az élményt, azt remélem, hogy a könyv segít az olvasóknak szembenézni azzal, ami van. 

A könyv a letagadott, elfeledett halálélményeket is fókuszálja
A könyv a letagadott, elfeledett halálélményeket is fókuszáljaRuzsovics Dorina

Esetemben az egész haláltéma tulajdonképpen keretes, mert a gyerekkori első lépések időszakától megy addig a mondatig, hogy Tibor, önnél a diagnózis a boncolás során lesz felállítható. A könyv tehát a patológiai osztályon indul és ott fejeződik be, de nem lineáris módon, tehát a történet és a könyv kezdő-, illetve végpontjai nem azonosak. De a két szerkezeti oszlopa a szülészetről a patológiára történő hazamenés, és a diagnózis, amely egy furcsa, ritka, gyógyíthatatlan betegségben csúcsosodik ki. 

Míg a korábbi könyveimben inkább csak fel lett vázolva a lelki pokol, a depresszióval való együttélés, addig ebben a regényben kifejtett formában jelenik meg. Egy írókolléga azt mondta rá: egy nagyregény kivonata. Ez tekinthető dicséretnek és kritikának is. Érthetem úgy, hogy minden felesleges elem le van hántva róla, a lényegre koncentrál. De úgy is, hogy több eseményt, több rajzolatot is meg lehetett volna hagyni. Viszont ebbe a könyvbe nekem nem fért bele, hogy az életem boldogabb pillanatait, a kegyelmi állapotokat, fiatalkorom lázas és remek éveit beleírjam. Az felhígította volna a könyv szövetét. Meg hát ezt foglalkoztat most, ebben élek. 

Tervezel folytatást a regénynek? 

Most kezdek el gondolkodni, hogy mit lehet ezután. Ugye az lenne a hiteles folytatása a könyvnek, ha valóban meghalnék. De azt azért nem sürgetném. Még mindig élek, és lehet, hogy maradok is még egy darabig. Viszont ezután megírni egy idilli regényt, az hiteltelenítené ezt a könyvet. Ilyen értelemben bajban van a szerző. Ugyanakkor felszabadult vagyok, mert tudtam, hogy nekem ezt meg kell csinálni, és megcsináltam. Ez ad egy elégtételt, hogy megint nem kerültem el azt, ami a dolgom volt az életben. Egyfelől tehát ott van a rémület, hogy mit lehet ezután még egyáltalán írni. Másfelől meg az is, hogy az életem súlyos részét megírtam, és most már tulajdonképpen bármit szabad. 

Oszd meg másokkal is!
Mustra