férfi női ruhában

A 19–20. század fordulóján a nők férfiruhában történő szereplése egyáltalán nem ment ritkaságszámba: ezek voltak az úgynevezett nadrágszerepek. Egy kedvelt színésznőt nadrágszerepben látni igencsak pikánsnak számított, hiszen a nők ekkor még nem hordtak a hétköznapokban nadrágot, s mindazok a domborulatok, amelyeket az abroncsos szoknyák elrejtettek, egy feszes nadrágban jól láthatóvá váltak a publikum számára. Másfelől a női partnerrel való közös játék kölcsönzött némi leszbikus felhangot az ilyen előadásoknak, ami szintén izgatta a színházba és orfeumba járók fantáziáját.

Budapesten az egyik hely, ahol sokszor láthattak nőket nadrágszerepben, a Herzmann-féle Orfeum volt, a Hajós utcában. A dolog azonban a másik irányba is működött: Herzmann-nál nőnek öltözött férfiak is a színpadra léphettek, köztük Lehoczky Sándor, aki Alexander Tacianu néven hódította meg a boldog békeidők mulatóinak közönségét.

Papírkereskedőből korabeli drag queen

Lehoczky 1870-ben született Pesten, papírkereskedőnek tanult, és mindössze tizenhét éves volt, amikor egy műkedvelő előadáson először megjelent a színpadon női ruhába öltözve. Olyannyira sikeres volt, hogy egyre több helyre hívták meg fellépni, s hamarosan felfigyelt rá az éppen Budapesten tartózkodó három világhírű román táncosnő, a Tacianu nővérek édesapja. Tanítani kezdte, s hamarosan negyedikként magával vitte a fellépésekre.

Csatos cipő és selyemharisnya

Bejárták Európát, Frankfurtban egy énekmesternél képezte a hangját, aki állította: még sosem találkozott baritonénekessel, aki olyan gyönyörűen tudott volna szopránt énekelni, mint a fiatalember. Népszerűsége hamarosan lekörözte az énekes nővérek hírnevét, s Lehoczky Sándor ezután Tacianu néven szerepelt.

„A megtévesztésig hűen nő, magas, karcsú, elegáns, szőke, kékszemű. A világoszöld uszályos selyemszoknyája alól kikandikáló lakkczipős láb, a ragyogó decolletage egyenesen kívánatossá teszi” – vallotta be Az Ujság egyik szerzője 1913-ban. A csinos, kissé molett dáma a sanzonok után öblös, borízű hangon magyar nótákra zendített rá, végül pedig lekapta a fejéről a parókát.

1800 szerelmes levél 

A közönség őrjöngött, Tacianu az egész világot beutazta ezzel a műsorszámmal. „Harminc évig jártam a külföldet. Európa minden nagy városában vendégszerepeltem évenként egy-két hónapig és vagy négyszer voltam Észak- és Délamerikában is. Ma már talán nem tűnik fel szerénytelenségnek, ha megállapítom, mindenhol óriási sikerem volt” – emlékezett vissza 1925-ben. Tacianuért mind a férfiak, mind a nők bolondultak: garmadával érkeztek a szerelmes levelek, nőktől és férfiaktól egyaránt. (Csak New Yorkban az első fellépése után nem kevesebb mint 1800 szerelmes levelet kapott.) „Bizony sok nő kért, könyörgött, valljam be neki, egyedül csak neki, hogy nem a szoprán-e az igazi hangom és hogy nem csupán reklámból hirdetem, hogy férfi vagyok, mert lehetetlen, – ők mondták, kérem, nem én, – hogy férfi olyan szép nő lehessen. Attól féltek, hogy nő vagyok, a férfiak pedig, akik virágokat és pezsgős vacsorára szóló meghívókat küldtek fel a színpadra, amikor először megláttak, éppen abban reménykedtek, amitől a nők féltek… Hogy fiatal leány vagyok…” – mesélte az Esti Kurir riporterének 55 éves korában.

Férfi női ruhában vagy nő férfiruhában?

A férfiak arra kérték, az előadások végén ne vegye le a parókáját, hadd maradjon meg az illúzió. 

„A nők azt írták, hogy gyönyörű férfi vagyok, a férfiak pedig azt mondták forró szerelmi vallomásaikban, hogy ne bolondozzak, mondjam meg, hogy nő vagyok” – mondta el 1930-ban a Színházi Életnek. Tacianu az énekhangja, alakja és a ruhái által tehát tökéletesre fejlesztette az illúziót: „Volt idő, amikor divatot csináltam a nőknek. A legelőkelőbb bécsi szalonokban dolgoztattam és még pénzbe sem került, mert a nők valóságos kémszervezetet létesítettek, hogy hol csináltatom a ruháimat.”

Dívából hivatalnok

1925-ben, 55 évesen úgy vélte, hogy az új szépségeszmény nem kedvez a molett díváknak, így sikerei csúcsán visszavonult. Élete utolsó tíz évében a Magyarországi Artista Egylet pénztárosa volt, szerény hivatalnok, aki számológépe és bélyegzői között ücsörgött egész nap a pénztárban. Nélkülöznie azért nem kellett: megtakarításaiból háromemeletes bérházat vásárolt a fővárosi Dembinszky utcában. Visszavonulása után végre hódolhatott legnagyobb szenvedélyének, az evésnek is: „A jó, ropogós, sült libacombot többre becsülöm a világhírnél” – állította. 1938-ban, 68 éves korában hunyt el.