Mi a leghasznosabb tulajdonság a 21. században?

Az utóbbi évtizedekben akkorát fordult a világ, mint előtte ilyen rövid idő előtt sohasem – nem csoda, ha ez szorongást kelt az emberben. Fel vagyunk-e készülve arra, hogy ezt jól kezeljük? Pszichológus szakértőink segítenek a válaszban.

Van-e olyan tulajdonsága az embernek, amelyik segít elviselni azt az óriási nyomást, amit az életünket átitató rettentő bizonytalanság helyez ránk, függetlenül a járványhelyzettől – ami persze szintén tünete ennek? Nyilvánvalóvá vált, hogy a régi beidegződések, jövőképek és problémamegoldási sémák a 21. században már nem fognak működni. De akkor mi az, ami működni fog? Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ma ezt a kérdést járják körül.

Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.

Szalay Ágnes: a nemtudás

Tanácsadói munkánk során a kollégáimmal évek óta mondjuk, de ha esetleg valaki eddig még nem szembesült volna drasztikusan vele, akkor 2020 biztosan megmutatta mindenkinek: a teljesen kiszámíthatatlan és bejósolhatatlan változások kora köszönt ránk. A VUCA-világ, amiben évek óta élünk (itt írtam arról, hogy ez mit is jelent) már talán soha többé nem fogja biztosítani számunkra a kiszámíthatóságot, vagy azt, hogy megtanulunk valamit, és utána évekig, akár életünk végéig bízhatunk a szaktudásunkban.

Steven D’Souza és Diana Renner öt éve megjelent könyvében, A nemtudásban elég érzékletesen kifejtették, hogy az egyik legfontosabb képességünk a jövőben a bizonytalanság tűrése, a nemtudásunk elviselése. Olyan gyorsan változik a világ, a technológia és az általa gerjesztett gazdasági és társadalmi folyamatok, hogy szinte lehetetlenné válik a hagyományos értelemben vett tervezés. Egy-két évre látunk előre talán – persze nem most, 2021 elején, amikor még azt sem tudjuk, hogy lesz-e idén érettségi vagy olimpia –, ötre már bajosan.

Annyi mindent nem tudunk...
Annyi mindent nem tudunk...Fotó: gremlin / Getty Images Hungary

Tegnap döbbentem rá egy beszélgetésben, hogy az életem igen szerves részét képező okostelefon a nem túl nagy gyerekeim születésekor még nem is létezett. Most meg szinte egy testrészemnek számít, és el sem tudom képzelni, milyen az élet okostelefon (levelezés, internet, fotózás, stb. …) nélkül. A változásokon, a jövő bejósolhatatlanságán kívül pedig azért is kell hozzászoknunk a nemtudáshoz, mert minden szakma, tudományterület, eszköz olyan bonyolulttá vált, hogy egy teljes szakterület vagy szakma átlátása meghaladja az emberi képességeket. Egy-egy kisebb részterületet akár érthet az ember, de az meg önmagában kevés például ahhoz, hogy komolyabb döntéseket hozzon. Lépten-nyomon azzal fogunk szembesülni tehát, hogy a tudásunk kevés, a jövőt alig tudjuk megtippelni, és kevéssé tudunk önállóak lenni, mások tudására, véleményére kell támaszkodnunk.

Ez pedig elég stresszes. Nehéz látni azt, hogy kiszámíthatatlan a jövőnk, és kifejezetten rossz szembesülni azzal, hogy kevés a tudásunk – különösen akkor, ha nagyra értékeljük a tanultságot, az ismereteket. Hogy ne legyünk ebben rosszul, ne érezzük magunkat kevésnek, elégtelennek és ne roppantson meg a bizonytalanság, meg kell kedvelnünk a nemtudást. Ahogy D’Souzák írják:

„Engedjük el tudásunk, és vizsgáljuk egy zöldfülű szemével a helyzetet. Tegyünk ellenkezőképp, mint a tapasztaltak. Lépjünk bele az ismeretlenbe, higgyük, hogy megbirkózunk majd azzal, ami jön. Ne csak nézzünk, ne csak a láthatóval foglalkozzunk. Használjuk összes érzékünket. Végül pedig örüljünk az ismeretlennek, mint a gyerekek a meglepetés ajándékoknak.”

Milanovich Domi: Bármi jön, rugalmasság kell ahhoz, hogy alkalmazkodni tudj

Amikor tanítottam, a diákjaim nagyon szerették kitölteni az ún. Thomas–Kilmann-tesztet. A kérdőívből információt nyerhettek arról, hogy melyik konfliktuskezelési stratégia mennyire jellemző rájuk. Még mielőtt jelölték volna a válaszaikat, meg is becsülték a majdani értékeket, így külön izgalmas volt, hogy a jósolt és a kapott eredmény közti különbségről is tudtunk gondolkodni, beszélgetni. Azt is megkérdeztem tőlük, hogy mit tartanak a leghatékonyabb technikának: a problémamegoldást, a kompromisszumkeresést, az önérvényesítést, az alkalmazkodást vagy az elkerülést? Mivel jól forgott az agyuk, rögtön rávágták, hogy a problémamegoldást. Csak részben volt igazuk. 

A problémamegoldás, amely a konfliktusban álló felek közös nyereségét maximalizálja, az esetek többségében valóban az ideális stratégia, amelynek kivitelezésére törekednünk érdemes. Ugyanakkor azt, hogy az adott helyzetben mi az optimális stratégia, elsősorban a mindenkori helyzet sajátosságai, illetve a céljaink határozzák meg. Előfordulhatnak ugyanis olyan szituációk, amikor az elkerülés a célravezető (például beszól egy idegen az utcán, te pedig tovább sétálsz). Ezernyi példát tudunk mondani arra is, amikor nincs mese, alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Önérvényesítés nélkül pedig nem tudnánk meghúzni a határainkat, felelősséget vállalni a lelki jóllétünkért. A dolog nyitja tehát nem is abban áll, hogy egyfajta stratégiát vigyünk tökélyre (még akkor sem, ha az történetesen a legvágyottabb technika, azaz a problémamegoldás), hanem az, hogy sokféle stratégiánk legyen, és rugalmasan tudjuk váltogatni őket a minket érő helyzetek sokféleségében. És ezzel el is érkeztünk a 21. század legfontosabb képességéhez.   

Képesnek kell lenni alkalmazkodni a környezeti lehetőségekhez és elvárásokhoz
Képesnek kell lenni alkalmazkodni a környezeti lehetőségekhez és elvárásokhozFotó: RenatoK / Getty Images Hungary

Ahogy azt Gerván Patrícia, a PPKE oktatója is elmondta egy vele készült korábbi interjúnkban, a rugalmasság pszichológiai értelemben az a képességünk, hogy a viselkedésünket a környezeti elvárásoknak megfelelően tudjuk optimalizálni. Át tudunk váltani egy szabályról, egy stratégiáról, egy szokásról, egy gondolatról a másikra. Az a legcsodálatosabb benne, hogy egy sor, látszólag egymással össze nem függő tulajdonságunkhoz, pszichés működésünkhöz kapcsolódik. 

Amikor egyik nézőpontról a másikra váltunk, akkor empatikusak tudunk lenni, legalábbis kognitív értelemben. Amikor egy megszokott formula helyett valami újat tudunk kitalálni, akkor kreatívak vagyunk. Amikor hazaérünk a munkából, és fejben is el tudjuk engedni a feladatainkat, így képesek vagyunk átkapcsolni a szeretteinkkel való együttlétre, akkor jelentudatosak vagyunk. Amikor el tudjuk vetni a kezdeti előfeltevéseinket, a sztereotípiáinkat, akkor valóban megismerhetünk valakit. Amikor ügyesen váltogatunk a hosszú és a rövid távú céljaink követése között, akkor képesek vagyunk jobb egyensúlyokat létrehozni az életünkben. 

Ezzel szemben, amikor nem vagyunk jól, annak általában valamilyen elakadás áll a hátterében. Azaz egy olyan helyzetben találjuk magunkat, amelyben egyszerűen nem működnek az általunk eddig begyakorolt és boldogulást jelentő megküzdési módok. Kizökkenünk, elveszítjük a világhoz, a közösséghez, a többi emberhez, az önmagunkhoz való kapcsolódást. Folyamatosan a problémáinkon rágódunk, nem tudunk váltani, képtelenek vagyunk eltávolodni a negatív gondolatainktól. A viselkedéses válaszaink merevvé válnak, olykor átveszik felettünk az uralmat, függőségeket, kényszereket alakítunk ki. 

Nagyon fontos tehát, hogy aktívan tegyél a rugalmasságod megőrzéséért: légy kíváncsi, ismerj meg új nézőpontokat, folyamatosan tanulj. A 21. században, amikor a bizonytalanság létállapot, amikor a klímakatasztrófa miatt várhatóan különböző természeti csapások, krízisek közepette fogunk élni, amikor a mesterséges intelligencia fejlődésével gyökeresen át fog alakulni a munkaerőpiac, és akár pár évente teljesen át kell képeznünk magunkat, akkor a flexibilitásunk minden eddiginél magasabban értékelt tulajdonság lesz. Próbára is lesz téve.

Kuna-Várhelyi Gábor: Amikor minden változik, a rugalmasság a legfontosabb

Ha azt keressük, mik lehetnek a legfontosabb, leghasznosabb emberi tulajdonságok a 21. században, érdemes gyorsan összefoglalnunk, mit tudtunk meg eddig erről az évszázadról. Az eddig eltelt két évtizedben olyan politikai, gazdasági, társadalmi folyamatok történtek egyre gyorsuló ütemben, amikről sem mi, hétköznapi emberek, sem az adott területtel foglalkozó szakértők nem gondolták, hogy valaha is előfordulhatnának. A klímakatasztrófa már nem a fülünk mellett még egész könnyen elengedhető előrejelzés, mint az ezredfordulón, hanem valami, ami éppen megtörténik körülöttünk. Az epidemiológusok régóta riogattak egy világjárvány megjelenésével is. Hát igen, ezt sem volt muszáj elhinni 2020-ig… És nincs okunk feltételezni, hogy ez a tendencia megváltozna. A jövővel foglalkozó kutatók inkább abban értenek egyet, hogy mostantól az egymást váltó, egymásból következő krízisek válnak „normálissá”. Amikor tehát a 21. századhoz legszükségesebb, legjobban passzoló tulajdonságokat keressük, érdemes a fentiekből kiindulni.

Egymást váltó krízisekre kell felkészülnünk
Egymást váltó krízisekre kell felkészülnünkFotó: NicoElNino / Getty Images Hungary

A krízis általánosan elfogadott értelmezése szerint egy ilyen helyzetben arra kell készülnünk, hogy erős érzelmi megterhelésnek leszünk kitéve, minden figyelmünk a problémára és a megoldásra irányul, de az eddig megszokott és bevált megküzdési módjaink érvénytelenné és elégtelenné válnak. Ez utóbbiból következik, hogy egy ilyen helyzetben az egyik legfontosabb a rugalmas alkalmazkodás képessége. Az újabb kutatásokból úgy tűnik, hogy nem is egy konkrét személyiségvonás ez, hanem egy több elemből álló jellemző működési mód, amit egyre inkább reziliencia néven emlegetnek. Aki ebben jó, képes arra, hogy bármi történjék is, arra gyorsan és megfelelően reagáljon, sikeresen alkalmazkodjon. Egy hirtelen bekövetkező vészhelyzetben persze mindannyian stresszt, szorongást élünk át. De egy reziliens személy képes ezt viszonylag gyorsan lecsillapítani magában legalább annyira, hogy a cselekvési képessége visszatérjen. Egy stresszes helyzetben az egyik legnagyobb veszély a sztereotip, beszűkülő, egy vágányon körbe-körbe futó gondolkodás és cselekvés. Amikor pánikolunk, észre sem vesszük, ahogy sokadszorra futunk neki egy problémának ugyanazzal a rossz megoldással. De a jól szabályozott érzelmek nemcsak a működőképességünket segítik, hanem megóvnak minket attól, hogy a helyzet tartós pszichés károsodáshoz vezessen, és poszttraumás tünetekkel kelljen szembenézni. Fontos hangsúlyozni, hogy a reziliencia nem egy örökletes személyiségvonás, amely vagy van bennünk, vagy nincs, hanem egy mindenki számára elsajátítható és gyakorolható képességgyűjtemény.

Alapvetően individualista korban élünk. Elsősorban magunkban gondolkodunk, amikor az életünket megszervezzük és berendezzük. A „boldog békeidőkben” mindez szabad választás kérdése volt. Aki bármilyen oknál fogva így érzi jól magát, élje így az életét. Amikor viszont beüt a krízis, minél súlyosabb a helyzet, annál inkább az „együttműködés vagy halál” szabály lép életbe. A jövő kríziseinek sikeres átvészeléséhez meg kell tanulnunk közösségben gondolkodni és működni. Megosztható erőforrások, egy csomó új ötlet, érzelmi támogatás: szükségünk lehet mindezekre a jövőben, de le kell mondani róluk, ha magányos farkasként akarunk mindent megoldani.

Bár furcsán, aggasztó fejleményekkel indult a 21. század, a jövőkutatók szerint még mindig megvan az esélyünk arra, hogy valami békésebb, normálisabb irányba fordítsuk. De ha nemcsak túlélni akarjuk a jövőnket, hanem valami többet is kihozni belőle, ahhoz is a fenti képességekre van szükség.

Mustra