Nem véletlen, hogy időről időre azon kapjuk magunkat, hogy végigtekintünk az életünkön, és amolyan számvetésfélét készítünk arról, hogy mit végeztünk, mit értünk el, mi maradt ki az életünkből, és elgondolkodunk azon, hogy mi mért alakult úgy, ahogy. Sok kérdés merül fel, és nem mind azért, hogy gyötrődünk rajta. Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói magyarázzák el, hogy miért fontos időnként végignézni a saját életünkön.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Szalay Ágnes: Életünk meséjéből épül fel a személyiségünk
Nagyon jó dolog végignézni az életünkön. Sőt, borzasztó fontos időről időre végignézni az életünkön. Kádár Annamáriától is tudjuk például, hogy gyerekeink önbecsülésének mennyire jót tesz, ha rendszeresen beszélgetünk vele élete meséjéről, narratívává szervezzük azt. Ebből épül fel a személyiség, ez adja az alapját annak, akik vagyunk.
Orvos-Tóth Noémi pedig kiváló könyvében azt tanította meg rengeteg olvasónak, hogy nemcsak a saját történetünket kell ismernünk ahhoz, hogy megérthessük életeseményeinket, történéseinket és önmagunkat, hanem a felmenőinkét, a családunkét is.
Értékrendünket, viszonyulásainkat, tipikus viselkedésmódunkat, azt, hogy miért idegesít valamilyen embertípus vagy helyzet, hogy miért nem tudunk megugrani dolgokat, hogy hogyan kerülünk ugyanazokba a tipikus csapdahelyzetebe – mindet könnyebben megérthetjük, ha tisztában vagyunk életünk történetével. Sokszor érzelmileg nem az adott helyzetre reagálunk, hanem korábbi, néha sok évtizeddel előtti reakcióink törnek utat bennünk. Nem vágunk vissza karakánul a nálunk észszerűtlenebbül, agresszíven viselkedő munkatársnak, hanem megijedünk, talán még el is pityeredünk, és azt éljük át, amit a kislány, akivel a biztonságot adni képtelen szülei kiabáltak. Nem hisszük el, hogy a másik szeret és nem akar otthagyni, akárhogy is tesszük próbára, mert kicsi korunkban azt éreztük, hogy a fontos emberek szeretete felől nem lehetünk biztosak. Nem pályázzuk meg az állást, ami több pénzt jelentene, és minden bizonnyal alkalmasak is lennénk rá, mert egyszer, az egyetemi felvételin nagyot buktunk, és egyébként is a napközis tanítónő mindig azt mondta, hogy buták vagyunk.
Ezer hasonló esemény az, ami felépíti az embert, a személyiséget, akik mi vagyunk, és sokkal jobban értjük és elfogadjuk magunkat, ha ezeknek a hatásával (és megtörténtével) tisztában vagyunk. Megkapjuk a döntés lehetőségét, hogy akarunk-e a múlt miatt ma is szenvedni, vagy elengedhetjük. Vagy éppen biztatást nyerhetünk nehéz helyzetekben, ha felidézzük, hogy már nyolc hasonló lécet átugrottunk. Az önismerethez, az önelfogadáshoz az út az élettörténetünkön keresztül vezet, legyünk rá kíváncsiak!
Milanovich Domi: Csak úgy tudsz fejlődni, ha rálátsz önmagadra
Az erdőben sétálni csodálatos dolog. Meg lehet vizsgálni a talajt, közel lehet hajolni a virágokhoz, a fák kérgéhez, és nemritkán őzeket vagy egyéb állatokat is látni. Ehhez képest felérni a dombtetőre egy egészen más tapasztalás. Talán már eszedbe is jutott az a lélegzetelállító érzés, amikor hirtelen feltárul előtted a panoráma, a nagyobb kép, és te akadálytalanul végig tudsz tekinteni a tájon, benne az általad megtett úton. Az ünnepnapok, az évfordulók, a szilveszter ugyanezt teszik lehetővé a hétköznapokhoz képest: azt, hogy megállj, hátrébb lépj, és mintegy madártávlatból tudj rátekinteni a dolgaidra. Miért jó ez?
Azért, mert csak akkor tudsz fejlődni, ha tudod, miben vagy, hol tartasz. Ha elaprózódik a figyelmed, ha állandóan a napi teendőidre, a túlélésre, a kötelességeid teljesítésére fókuszálsz, akkor könnyen szem elől tévesztheted a hosszú távú céljaidat, az értékeidet, hogy miért éri meg nap mint nap robotolni. Ha nem tudatosítod magadban a sikereidet, a pozitív élményeidet, akkor lemaradsz egy csomó lehetőségről, ami erőforrást jelenthetne számodra a jövőben, amiből táplálkozhatnál, ami növelhetné az önbizalmadat. Ha nem veszed észre, hogy miben hibáztál, mi nem ment jól, miért történtek veled rossz dolgok, akkor újra meg újra ugyanazokat a köröket fogod taposni.
A pillanatnyi viselkedésünk mindig kevesebbet árul el rólunk a mintázatszerűen mutatott reakcióinknál. Ha valamit időben többször, akár nagyon különféle helyzetekben mutatunk, az szorosabban hozzátartozik az énünkhöz, jobban jellemez minket. Kérdés persze, hogy a mintázatokkal mit kezdünk: megtanulunk velük együtt élni, vagy igyekszünk változtatni rajtuk. De az biztos, hogy csak akkor vagyunk képesek észlelni őket, ha elég távolról szemléljük a tapasztalatainkat. Ha nem tekintesz időnként végig az életeden, akkor az automatizmusaid (a temperamentumod, a családi örökséged, a szokásaid) fognak irányítani, nem a tudatosságod. Bolyongani fogsz az erdőben, amiből nem ismered a kiutat. Lehet, hogy időnként így is szép dolgokra bukkansz, de nem rajtad fog múlni, hogy milyen élmények érnek, mert a kontroll nem a te kezedben lesz, teljesen ki leszel szolgáltatva a körülményeknek. Ne hagyd, hogy így legyen!
Kuna-Várhelyi Gábor: Ha jó szakács akarsz lenni, tanulj az alapanyagokról!
Ha valaki egyszer is vállalta már egy ünnepi menü elkészítését, biztosan emlékszik az izgalomra, amit közben érez az ember: vajon minden úgy sikerül, ahogy terveztem? Megdagad, megkel, megpirul, csomómentes lesz? És ami a legfontosabb: ízlik majd a családtagoknak és a vendégeknek? Ha ez utóbbi teljesül, az szuper érzés. A szakács persze sosem tökéletesen elégedett, mert lehetett volna még ropogósabb, omlósabb, vagy még valamilyenebb, de mégis jó lesz látni-hallgatni, ahogy repetáznak, dicsérnek, és érdeklődnek a recept után. De ha a mű nagyon nem olyan lett, mint amilyet a recept ígért, vagy kicsit sem hasonlít a fotóra, akkor a karácsony hátralévő része a „Hol rontottam el?” kérdéssel fog telni. Ha pontosan követtük a recept utasításait, akkor lehet, hogy a kezdő szakács másik klasszikus hibáját követtük el: nem a megfelelő alapanyagot választottuk. Annyiféle liszt van ma már, és egy jó zöldségesben csak krumpliból van legalább tízféle! Megfelelő tudás és rutin nélkül bizony könnyű mellényúlni…
Ha vetünk most egy pillantást az életünk egyik kulcsfontosságú területére – mondjuk a párkapcsolatainkra –, akkor sokszor hasonlót tapasztalhatunk, mint a fenti példában. Főzzük, kevergetjük, lelkesedésben, receptekben és tanácsokban nincs hiány, sokszor mégsem lesz igazán finom. Itt is ugyanaz a hiba köszön vissza: magunk sem tudjuk pontosan, mik az összetevők, milyen alapanyagokkal dolgozunk, ezekkel hogyan is kellene bánni. És amíg ez a helyzet, újra és újra csalódottan csodálkozhatunk rá, hogy hiába akartuk jól csinálni, nem jött össze, nem lett szép, nem lett jó a vége.
Ha viszont rászánjuk az időt, és elkezdjük az eddigieknél értőbb figyelemmel „olvasgatni” az eddigi párkapcsolataink történetét, lassan körvonalazódhat az egyik legfontosabb összetevő természete. Ez a saját kötődésünk módja, amit senki más, mint csak mi magunk teszünk ebbe a receptbe. Lassan feltűnhet például az, hogy mikor és miért kezdtünk el szorongani az eddigi kapcsolatainkban. Rögtön az elején? Vagy amikor igazán komollyá és fontossá vált a dolog? És hogyan reagálunk ilyenkor a saját, mélyről jövő rossz érzéseinkre? Alárendelődünk, és elkezdünk csüngeni, kapaszkodni, vagy épp ellenkezőleg, kontrollálni és irányítani? És ha igazán jól akarjuk olvasni ezt a történetet, ne foglalkozzunk most azzal, milyenek voltak ők, a partnerek. Hiszen a párválasztásunk is mi magunk vagyunk. Lassan az a kép is összeáll, hogy mi az, ami az elején – tudattalanul és kimondatlanul, de úgy igazán – megtetszik valakiben. Hogy olyan kis édesen szerencsétlen? És hogy pont én lehetek, aki odaugrik, és megtámasztja? Vagy épp ellenkezőleg: erős, magabiztos, tudja, megmondja, akár nekem vagy helyettem is?
Hosszan lehetne még sorolni a tudattalan mintákat, kimondatlan elvárásokat, a legkorábbi kötődési tapasztalatainkból származó üzeneteket és ambivalens érzéseket, amelyek mind-mind meghatározzák a kapcsolatainkat. Azzal teszünk magunknak a legjobbat, ha igyekszünk ezeket megismerni. Az sem baj, ha ezek nem tökéletesek, és nehézségeket, terheket hordoznak. Az igazán jó vacsorának sem az a titka, hogy egyenesen Japánból repül ide hozzá a marhahús. Fontos azonban minél többet megtudnunk arról, hogyan működnek, milyen élményeket hordoznak a személyiségünk tudattalan rétegei. Ez a tudás sosem lesz teljes, de lassan ahhoz elégségessé válhat, hogy ne okozzunk saját magunknak meglepetést és csalódást. Amíg tapasztalatlan a szakács, sosem lehet tudni, milyen lesz a végeredmény. De sokat fejlődhetünk ebben, és egyre jobban fog menni úgy, hogy nem lesz szükségünk semmi különlegesre. Egyszerűen abból is finomat tudunk majd kifőzni, ami otthon van.
