Észérvek kontra érzelmek: erre számíts, ha kutyát fogadnál örökbe

A karantén alatt új trendeknek kezdtünk hódolni. Például rájöttünk, hogy kutyásnak lenni menő. Sokan fogadtak örökbe, és a szerkesztőségből ketten is beálltunk a sorba. Egy másik lény életéről dönteni hatalmas felelősség, saját történetünkkel ezért egyszerre szeretnénk örökbefogadásra és tudatosságra buzdítani, mert egy kutya életre szóló kalandot jelent.

2019 októbere. A szerkesztőségre rátelepedett a kinti, komor félhomály. Zsófi kifordul a székével, szomorúan mesél a kutyamenhelyen készült riport élményeiről. A rácsok mögül visszanéző, szomorú szempárokról. A kennel falának vetett tappancsokról. Az ide-oda járó farkincákról. Nehéz volt őket otthagyni, mondja. Pedig Zsófi egy ideje már keresi azt a négylábút, akivel megoszthatja az életét, akivel életre szóló kebelbarátok lehetnek, aki mindig boldogan várja, hogy hazatérjen a munkából.

Telik az idő, és néha előkerül egy kutya képe a mobilján. Talán ő lesz az igazi. Lelkes vagyok én is. Én sem tudok ellenállni a telefon képernyőjén át rám meredő, csillogó tekinteteknek. Egyszer lesz egy kutyám, gondolom ilyenkor, és valahol a távoli jövőben a képzelet foszlányos homályán át látok egy kiskutyát. Tacskót, természetesen. Szálkás szőrűt. A kertben szaladgál. Még nincs kertem, de addigra lesz az is. Akkor viszont egy gyönyörű, fényes szőrű vizslának is lesz hely. Igen, talán vizslát szeretnék.

És meg sem fordult a fejemben, hogy néhány hónap múlva egy menhelyi, keverék kutyus várja majd reggelente az ágyam mellett, hogy sétálni induljunk.

„Ez volt az a pont, amikor tudtam, hogy előbb-utóbb én is örökbe fogadó gazdi leszek”

Réka

Nehéz lenne megmondani, hogy mikor kezdődött. Gyerekként nem rajongtam az állatokért. Nem volt labradoros tolltartóm, csak egyszer láttam a 101 kiskutyát, és nem csodáltam meg az utcán minden szembejövő négylábút. Kutyát persze szerettem volna, melyik gyerek ne szeretne?

Először a gimnáziumi éveim végén kerültem közelebbi kapcsolatba az ember legjobb barátjával. Esetemben a mostohatestvéremmel, Kávéval. A szüleim réges-régen elváltak, apukám a fővárosba költözött, és életét a meglepetések és a váratlan fordulatok jegyében élte: többek között vett egy tacskó-csivava keverék kölyköt. Nem részletezem a kapcsolatunk alakulását, de mire én is hozzájuk költöztem az egyetemi éveimre, mintatesók lettünk, akik nagyokat sétálnak, együtt filmeznek, és segítenek túllendülni a másiknak a nehéz napokon. Időközben az én világszemléletem is változott: vega lettem, ajkamba harapva fojtottam magamba a kutyák iránti rajongásomat, amikor az utcán elhaladtam egy szőrmók mellett, és hátukra esett cserebogarakat fordítgattam vissza.

Csabival a Széchenyi-hegyen költöztünk össze egy kis garzonba. Egy órára a belvárostól, fél percre az erdőtől. Kávé sokszor vendégeskedett nálunk. Ilyenkor a természetben barangoltunk, a réten futkároztunk, tobozt dobáltunk neki a ház előtti parkban. Ha nem volt velünk, hiányzott. Főleg túrázás közben. Olyan hiányérzet tört rám, mint amit akkor érez az ember, amikor táska nélkül megy valahova, otthon felejti a telefonját, vagy a pénztárnál jön rá, hogy az autóban maradt a tárcája. Mintha az életem egy létfontosságú darabja hiányzott volna mellőlem.

Csabiéknak mindig volt kutyájuk, ezért nála nem is volt kérdés, hogy egyszer nekünk is lesz. Két dolgot kötöttünk ki a jövőre nézve: én mindenképpen tacsit szerettem volna, ő pedig bármit, csak tacsit nem.

A mai napig nem emlékszem, hogy miért követtem be Facebookon a menhelyi kutyáknak otthont kereső, Az új kutyád nevű oldalt. Több mint egy évvel ezelőtt egy barátnőmet irányítottam hozzájuk, és a segítségükkel ma már boldog gazdi. Kiwit májusban láttuk meg az oldalon. Szálkás szőrű, tacskó méretű borzas kis keverék nyújtogatta rózsaszín nyelvecskéjét a fotón. Odahívtam Csabit a géphez, és megmutattam neki, hogy lám, lám, mégis létezik olyan kutya, aki mindkettőnk elvárásainak megfelel. Megegyeztünk, hogy ha (amikor!) elhatározzuk magunkat, olyan kutyusunk lesz, mint amilyen Kiwi.

Zsófi

Messziről kezdem: azon kevesek közé tartozom, akik gyerekkorukban nem rágták a szüleik fülét, hogy hadd legyen kutyájuk. Talán már 20 is elmúltam, amikor megérett bennem a gondolat. Akkoriban kezdtem tudatosabban foglalkozni az állatok helyzetével: felhagytam a húsevéssel, állatkísérlet-mentesre cseréltem a háztartásomban fellelhető kozmetikumokat, és szembesültem azzal, hogy Magyarországon több százezer kutya él család nélkül. Ez volt az a pont, amikor már biztos voltam abban, hogy előbb-utóbb én is örökbe fogadó gazdi leszek.

Elkezdtem nézelődni különböző szervezeteknél, de hamar kiderült, hogy nekem nagyon fontos, hogy a kiszemelt kutyával meglegyen az a bizonyos kémia. Ezzel a felismeréssel jegyet váltottam életem talán leghosszabb érzelmi hullámvasútjára: a kutya, aki szerelem volt első látásra (majd találkozásra is), mégsem költözött hozzánk, mert az ideiglenes befogadója az utolsó pillanatban meggondolta magát.

Hónapokkal később éreztem valami hasonlót egy másik kutya iránt, vele simán ment az örökbefogadás is. Nagy volt az öröm, mégis választanom kellett: vagy rendszeresen visszajár a kutyához az (akkor már szerencsére csak) exem, aki éveken keresztül bántalmazott, vagy elviszi magával Miát. Én pedig a biztonság mellett döntöttem, így a kutya elkerült tőlem. A következő években, bár nagyon vágytam rá, mégsem volt a prioritások között a kutya-téma.

Nagyjából egy évvel ezelőtt viszont újra terítékre került, de nem volt könnyű dolgom: olyan kutya jöhetett csak szóba, aki átmegy a háztartásomban fellelhető férfiak szűrőjén is. Volt olyan, aki nekem feltétel nélküli szerelem volt, a fiúkkal viszont mégsem passzolt valami, de olyan is volt, aki már gazdihoz került, mire megérett bennünk a döntés. Most már tudom, hogy semmi sem történt véletlenül, hiszen így jutottunk el végül a csajokhoz, akik ma már a családunk teljes értékű tagjai.

„Mi voltaképpen kutyások vagyunk, csak kutya nélkül”

Réka

Túl kicsi a lakás. Garzonban nincs hely egy kutyának. Egész nap dolgozunk. Nem vagyok elég felnőtt ahhoz, hogy felelősséget vállaljak egy másik lény iránt. Majd ha lesz kertünk. Majd ha több időnk lesz. Majd ha házban élünk.

Miközben az volt szívem leghőbb vágya, hogy a hegyi sétáinkat és túráinkat megoszthassuk egy hálás kis állattal, egyre-másra gyártottam a kifogásokat, hogy miért nem vagyunk megérve egy kutyára. Közben nyomon követtük Kiwi életének alakulását. Kiderült, hogy egy tanyáról mentették, hogy tizedmagával osztozott egy koszos szobán és egy tál tápon, és parvóval küzdött. Innen menhelyre került, majd ideiglenes befogadóhoz. Többen jelentkeztek érte, de végül senki sem vitte magával. Egy nap aztán elszökött. Amikor a hírt olvastam, semmire se vágytam jobban, mint hogy Kiwi megkerüljön, és végre megtalálja azt a gazdit, akit megérdemel. Az éjszakát a vadonban töltötte, és másnap a fáradtságtól és az éhségtől elgyötörten beleájult egy járókelő ölébe.

Dübörgött a karantén. Akárhányszor sétálni indultunk a környező erdőbe, valahogyan mindig szóba került, hogy milyen jó lenne, ha mellettünk baktatna egy kutyus. Mi voltaképpen kutyások vagyunk, kezdtem mondogatni, csak kutya nélkül.

Június eleje volt. Talán vasárnap, igen, vasárnap lehetett, mert már megtelt a szoba a kora nyári fénnyel, és Csabi ébren ült mellettem az ágyban, amikor kinyitottam a szemem. Rám nézett, és azt kérdezte, mi lenne, ha örökbe fogadnánk Kiwit. Abban a pillanatban egyetlen okot sem találtam arra, hogy miért ne tegyük. Hiszen Kiwi a mi kutyánk, hozzánk tartozott attól fogva, hogy megláttam a kis kajla fejét abban a Facebook-posztban. Adtunk magunknak egy napot, hogy biztosak legyünk a döntésünkben, de már nem volt min gondolkozni. Este írtam egy bemutatkozó levelet Kiwinek, amiben elmondtam neki, hogy mennyi kaland vár rá, ha végül ránk esik a választása, elküldtem az oldalnak, és vártunk.

Egy óra múlva érkezett a válasz, hogy Kiwit már örökbefogadták, de hamarosan új gazdikeresők érkeznek. Egyszerre éreztem bánatot és örömöt, csalódottságot és megkönnyebbülést. Nem hozzánk került Kiwi, de végre megtalálta azt a szerető családot, amelyik boldoggá teheti őt. Nem akartunk más kutyát nézni. Nem akartunk más kutyát. Mi nem kutyát akartunk, hanem Kiwit.

Alig öt nap múlva újabb üzenetet kaptunk. A család visszavitte Kiwit, mégsem tudták vállalni. Azonnal felhívtuk az ideiglenes befogadókat, és megbeszéltünk egy találkát velük. Kiwivel találkozni olyan volt, mint egy romantikus ponyva utolsó oldalai. Szinte láttam a homokos tengerpartot a lábunk alatt, a tenger mögé bukó napot az Aldi parkoló melletti füves területen, ahová az „idiken” kívül elkísérte őt ideiglenes falkája is, két kiskutya.

Először megugatott bennünket, a falka négylábú tagjainak példáját követve, de egészen hamar feloldódott. Ideiglenes gazdija lábánál ült, biztonságos távolból figyelt minket, de néha a kíváncsiság felülkerekedett rajta, és elvette a felé nyújtott jutifalit.

A szervezet arra kért minket, hogy mielőtt döntenénk, háromszor látogassuk meg Kiwit, hogy kiderüljön, működünk-e együtt. Már az első találkozás megerősített minket abban, hogy szeretnék megosztani az életünket vele, ezért a harmadik alkalomról már vele együtt távoztunk.

Mivel az előző gazdái minden felszerelését ráhagyományozták, így kaptunk hozzá fekhelyet, nyakörvet, pórázt, nasit (nyúlfület!) és porcerősítő port is, egyedül a kutyadokinál tett látogatásának a költségeit kellett kifizetnünk, és vállalnunk, hogy bizonyos időn belül ivartalaníttatjuk. Az ideiglenes befogadók szuper gazdijai voltak Kiwinek. Segítettek abban, hogy mi egy emberekhez szokott, szocializációra nyitott, szobatiszta kiskutyát kapjunk, aki már megérezte, milyen az, amikor szeretik. Küldtek egy hosszú összefoglalót is, amiben elláttak minket minden olyan hasznos tanáccsal, amire az elkövetkezendőkben szükségünk lehet.

Zsófi

Oké, hajlamos vagyok érzelmi alapon döntéseket hozni, ezt pedig Patrik általában szuperül ellensúlyozza, ami alapesetben jól is működik. De muszáj ezt akkor is, amikor beleesek egy vak, nagytestű kutyába, aki sosem élt még lakásban, de a gyereket simán elvinné a hátán az oviba? A sokadik ilyen alkalom után tudatosan vettem le magam a projektről. Úgy éreztem, mi mint család még nem tartunk ott. Aztán az egyik ismerősöm megosztotta Fülöpöt, aki képről sikeresen vizsgázott a fiúknál is.

Még aznap este írtam egy e-mailt a Második Esély Mopszmentő Egyesület címére. Először csak pár mondatot meséltem magunkról, amire válaszban szinte minden infót és egy jól összeszedett kérdéssort kaptam. A kérdések között felmerült, hogy kik alkotják a családunkat, lakásban vagy házban élünk-e, az saját vagy albérlet, van-e más háziállatunk, de rákérdeztek arra is, hogy milyen az időbeosztásunk, mennyit lenne egyedül a kutya.

Kiderült, hogy az egyesületnek nincs menhelye, így a legtöbb kutyus Budapesten vagy Szegeden, ideiglenes befogadóknál van, innen a szállítást a mi feladatunk megoldani. Emellett, mint a legtöbb helyen, örökbefogadáskor egy bizonyos összeggel támogatni kell az egyesületet, ebből fedezik ugyanis a kutyák alapellátását.

Tehát minden kutya oltva, csippel ellátva, ivartalanítva kerül családba – és ezt mind egyetlen mailből tudtam meg. A válaszaimhoz csatoltam a Facebook-profilom linkjét is, így bekerültem egy olyan Messenger-beszélgetésbe, ahol 7 mopszos figyelt árgus szemekkel, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a kiszemelt állat valóban jó helyre kerülne.

Az ideiglenes gazdi mesélt a kutyáról, mi aludtunk rá egyet, majd meghoztuk a döntést: jöjjön, aminek jönnie kell. Megbeszélték, hogy a csapatból ki fog eljönni hozzánk egy családlátogatásra, biztos, ami biztos, hogy tényleg király helyre kerüljön a kutya, majd egyeztettünk egy időpontot. És akkor jött egy váratlan fordulat: családi okok miatt megválnának két csajszitól, 9 és 14 évesek, együtt jönnének, mit szólunk hozzá.

Kértünk egy kis időt, de nem gondolkoztunk sokat, egyértelmű volt, hogy az ajtónk nyitva áll. Akkor is, ha az eredetileg kiszemelt Fülöp helyett végül két kiscsaj költözik hozzánk. A családlátogatás jól alakult, az egyesülettől érkező lány hozta a saját mopszát, élesben is kipróbáltak minket. A teszten átmentünk, így nem maradt más hátra, mint elhozni a csajokat a gazdájuktól.

„Volt vakkantgatás, jövés-menés, vakarózás, bekaki-bepisi, mire felébredtem”

Réka

Mindennel számoltunk. Kiköltöztettük a lakásból a mérgező növényeket, elpakoltuk a cipőket, elrejtettük az elektromos kábeleket, átrendeztük az egyetlen szobánkat, feltankoltunk kutyaeledellel. Belenyugodtunk annak az esélyébe, hogy szétrágott párnákat, bútorokat, lábbeliket vagy ruhákat találunk majd, hogy pisit, kakit kell takarítanunk, hogy egy kutya felverheti az egész házat az ugatásával. Mindenre felkészültünk. Majdnem mindenre.

Kiwi igazi mintakutyakölyök. A játékain (na jó, és néha a fekhelyén) kívül nem rág meg semmit. Szól, ha ki kell mennie, és csak azért takarítottunk egy hónap alatt háromszor pisit az erkélyen és a bejárati ajtó előtt, mert még nem hangolódtunk rá a jelzéseire. Hallgat a nevére. Barátságos más kutyákkal, és nincs problémája a gyerekekkel.

Az első napon éberen figyelte, mi történik vele. Behúzott farokkal sétált a parkban, és egy tapodtat se mozdult a helyéről, ennek ellenére szépen lassan oldódni kezdett. Azonnal evett, amikor elé tettük a tálkáját, bár figyelmeztettek minket, hogy eddig, ha új helyre került, többnapos éhségsztrájkba kezdett, estére már a pocakját is meg tudtuk simogatni, és végigaludta az éjszakát, ami eddig szintén nem volt rá jellemző.

Zsófi

9 és 14 év még nekünk, embereknek is rengeteg idő, a csajok pedig épp ennyit éltek az előző családjuknál, így számítottam arra, hogy nem lesznek zökkenőmentesek az első napok. Mit napok, majdnem egy hét kellett ahhoz, hogy ne legyünk fent egész éjjel. Volt vakkantgatás, jövés-menés, vakarózás, bekaki-bepisi, mire felébredtem. Tehát minden, amire egyáltalán nem számítottam egy évek óta lakásban élő, jól szocializált kutyától.

Aztán elkezdtek oldódni, pár nap elteltével már mindketten hagyták, hogy megsimogassuk és kézből etessük őket, persze szigorúan csak a saját kajájukkal. Nagyjából két hét kellett ahhoz, hogy mindannyian megszokjuk az új helyzetet és kialakuljon a közös rutinunk.

„Alapvetően ők diktálják a tempót”

Réka

Kiwi nem urgik fel sem a kanapéra, sem az ágyra. Nem egyszerűen azért, mert illemtudó kiskutya, hanem mert fél. Sokszor úgy megijed egy hirtelen mozdulattól, hogy azonnal menekülőre fogja. Ha a szobában van, a szék alá, az ágy alá, az asztal alá, bármi alá bebújik; ha a szabadban vagyunk, képes kihúzni magát a bombabiztosnak remélt hámból és nekiindulni. Fél, hogy megbüntetik, fél az emberek közelségétől, fél az érintéstől.

Kiwivel kapcsolatban mindenre felkészültünk, azzal mégsem számoltunk, hogy ő egy menhelyről érkezett, mentett kiskutya, akit talán éheztettek, talán megvertek. Hiába adunk meg neki mindent, amire egy kutyának a kiegyensúlyozott és boldog élethez szüksége van, neki még idő kell, hogy rájöjjön, többé nem kell attól tartania, hogy valaki bántani fogja.

Kutyát örökbe fogadni nem azt jelenti, hogy a gyerekek kapnak egy játékszert, ami majd leköti őket, vagy hogy van egy édes szőrpamacsom, akit simogathatok, ha rossz kedvem van. Kutyát örökbe fogadni sok-sok időt, pénzt, energiát és mindenekelőtt türelmet igényel. Nem várhatjuk el, hogy hálája jeléül azonnal az ölünkbe ugorjon és trükköket mutasson be. Lehet, hogy nekünk egy szeretgetnivaló kis lénynek tűnik, de az ő szemében mi idegenek vagyunk, akiktől nem tudja, mire számíthat.

A pénzről nem szívesen beszélek, mert azt remélem, hogy aki kutyában gondolkozik, számol azzal, hogy állatorvoshoz kell vinni (szerencsés esetben csak oltásokra), kutyaeledelt kell neki venni, és tudja, hogy a kutyaholmikat is legalább olyan irreálisan drágán lehet beszerezni, mint az esküvők túlárazott kellékeit.

A kutyádra minden nap időt kell szánni. Sétálni kell vele, igen, reggel, álmosan, munka után, lefekvés előtt, esőben, hóban, szélben. Ahogyan Kiwi ideiglenes befogadója mondta, nekik a séta jelenti a szeretgetést, ezért ha szereted a kedvencedet, nem csak a ház sarkáig battyogsz vele. Ha örökbe fogadsz, számolnod kell azzal, hogy az addigi élete hatással lesz a viselkedésére, lehet, hogy szétrágja a kedvenc cipődet, lehet, hogy még nem szobatiszta, lehet, hogy elszökik, lehet, hogy még sokáig félni fog.

Zsófi

Nem kellett sokat várni a felmerülő nehézségekre: nagyjából fél órája voltunk otthon a csajokkal, amikor kiderült, hogy a kis testük bizony gond nélkül kifér az erkély rácsai között. Ezt szerencsére még aznap sikerült orvosolni, és arra is hamar rájöttünk, hogy hiába vártuk őket nagyon, nekik időre van szükségük.

Ha közeledtek, mindig készen álltunk egy kis bújásra vagy simogatásra, de alapvetően ők diktálják a tempót. Mint minden új szituban, egy kutya örökbefogadásakor is vannak nehézségek. A kulcs, hogy türelmesen álljunk a helyzethez és alkalmazkodjunk egymáshoz, legyen szó fiatal vagy idős, aktív vagy lusta, képzett vagy tapasztalatlan kutyáról.

Ha úgy döntesz, hogy örökbe fogadsz, nagy eséllyel nem lesz időd a reggeli séta előtt nyugiban megkávézni, és lesznek balesetek, amik kárpittisztítóért kiáltanak. Egy kisebb vagyon lesz minden állatorvosi látogatás, és bár szeretjük azt hinni, de önmagában az, hogy van kert, nem fog lefárasztani egy nagyobb mozgásigényű kutyát. Éppúgy, ahogy az új jövevény is mindent megtesz azért, hogy beilleszkedjen, neked is alakítanod kell majd a jól megszokott napirendeden, hogy eljussatok a mindenki számára ideális közös nevezőre.

„Kell-e több a boldogsághoz, mint a nap az égen és a fű a talpad alatt?”

Réka

A réten állunk. (A háromból az egyiken.) Magasra nőtt a fű, gömbfejű lila, nyújtózkodó sárga szirmú és apró szirmú fehér virágok között szalad át a szél. Megfeszül a póráz. Kiwi a levegőbe szimatol, farkát az ég felé csapja. Összenézünk Csabival. Magamhoz hívom Kiwit, már hallgat a nevére, odarobog hozzám, talán kap egy kis jutifalit. Mély levegőt veszek, és lecsatolom róla a pórázt. Egy pillanatig még mozdulatlanul áll, aztán megérti, hogy szabad. Úgy lő ki, akár egy prédájára támadó oroszlán. Kis, vékony teste megfeszül a levegőben, ahogy szökell. Visszatartom a lélegzetem, ahogy a fák felé fut, aztán utánakiáltok, szólok neki, hogy jöjjön vissza. Nem történik semmi, viszi előre a lendület, de néhány szökkenés után már kanyarodik, fordul, és ugyanazzal a hévvel tart felém, amivel elindult. Megkerül, és tesz egy újabb kört. A fűben szökdécsel, követi a tücskök hangját, pillangókat kerget. Miután kijátszotta magát, visszahívom, és jön, hagyja, hogy ráakasszam a póráz csatját.

Nincs annál szebb egy kutya és egy ember kapcsolatában, mint amikor boldognak látjuk a négylábú barátunkat. Az, ahogyan önfeledten élvezi a pillanatot, nemcsak elfeledtet minden nehézséget, amit átélünk, de el is gondolkodtat. Vajon kell-e több a boldogsághoz, mint a nap az égen és a fű a talpad alatt?

Kiwit közel egy hónapja fogadtuk örökbe, de még mindig vannak rossz napjai, amikor egész nap a sarokban gubbaszt, amikor fél, ha valaki felé nyúl, amikor fáj, hogy nem tudom megmagyarázni neki, hogy most már minden rendben – mégis minden nap egy hajszállal felszabadultabb. Csak egy hajszállal.

Zsófi

A jó hír, hogy megéri. Nem mondom, hogy nem állt a feje tetejére az életem, hiszen az elmúlt pár hétben váltottunk tápot, szedtem ki kullancsot szemöldökcsipesszel, mostam taknyot, nyálat és hányást, de voltunk sztrókkal kórházban is. Sőt, megtanultam két kutyával az ölemben lépcsőzni. Mégis azt mondom, hogy megéri.

Az örökbe fogadott kutyák sokszor jóval hálásabbak, mint a tenyésztőtől vásárolt társaik, arról nem is beszélve, hogy ezzel újabb életek megmentésére adunk lehetőséget. Azokat a pillanatokat pedig semmire nem cserélném, amikor egy hosszúra nyúlt munkanap után hazaérek, és kifarolva száguldanak felém a csajok, amikor büszkén feszítenek, mert már nem félnek átmenni a zebrán, vagy amikor zsibbadtra ülöm a fenekemet, csak nehogy felébredjen, aki épp az ölemben alszik. Amikor indulnánk oviba, de a kisfiam még kétszer visszamegy elköszönni tőlük, vagy amikor a világ minden gondja nyomja a vállam, ők pedig odabújnak és megértően elkezdenek nyalogatni. És hogy mi az én tanácsom? Ha még ezek után is úgy érzed, fogadj örökbe. Most és mindörökre.

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.