Egy új kutatás szerint amikor a saját rasszizmusunkról gondolkodunk, teljesen figyelmen kívül hagyjuk a viselkedéses bizonyítékokat. Az önmagunk jobb színben való feltüntetésére vonatkozó hajlamot egyébként számos más területen is leírták már a tudósok. Lake Wobegon-hatásnak nevezik azt a jelenséget, hogy az emberek túlnyomó többsége az átlagnál intelligensebbnek, vonzóbbnak, erényesebbnek tartja magát. A PsyPost összefoglalója alapján úgy tűnik, elfogadóbbnak is.
Leleményes vizsgálattal leplezték le a torzítást
Angela C. Bell és munkatársai több mint 500 egyetemistával töltettek ki egy online kérdőívet a szemeszter elején. A kérdőív egy 46 elemből álló viselkedéslistát tartalmazott, amelyen a résztvevők azt jelölték, hogy mutatták-e már életükben az adott magatartást. A viselkedések közül 30 köthető volt a rasszizmushoz, például hogy valaki használta-e a nigger szitokszót arra, hogy fehérként az afroamerikai emberekre utaljon.
Hónapokkal később a résztvevőket arra kérték, hogy tekintsék át egy random módon kiválasztott diáktársuk válaszait, majd megkérdezték tőlük, hogy egy átlagos egyetemistához képest mennyire tartják rasszistának ezt a személyt. Ezt követően önmagukról is értékelést kellett adniuk egy átlagos hallgatóhoz képest.
A kutatók azt találták, hogy a résztvevők rendre rasszistábbnak gondolták a véletlenszerűen kiválasztott személyt, mint önmagukat. A trükk viszont az volt, hogy igazából a saját korábbi eredményeiket mutatták meg a résztvevőknek, a random módon kiválasztott diáktárs csak fedőszöveg volt! A vizsgálati személyek tehát saját magukról mondtak ítéletet, anélkül, hogy tudatában lettek volna. Ugyanazt a viselkedést rasszistábbnak ítélték, amikor azt hitték, hogy egy másik ember követte el.
Kevesebb mentegetőzést, több önreflexiót!
Talán benned is felmerült, hogy szerepelhettek olyan személyek a vizsgálatban, akik emlékeztek a régebbi válaszaikra, így rájöttek a cselre. Igen, voltak ilyenek, szám szerint 16-an, de az ő eredményeiket végül nem vették figyelembe. A torzítás egyébként akkor is fennmaradt, amikor a résztvevőket önmaguk értékelésekor kifejezetten arra kérték, hogy tegyék félre a politikai korrektséget, illetve emlékeztették őket, hogy a válaszaikat bizalmasan fogják kezelni.
A kutatók szerint azért csúsztatunk, mert amikor a saját előítéletes viselkedésünkkel szembesítenek minket, akkor rögtön eszünkbe jut a jó szándékunk, valamint azok a megnyilvánulásaink, amik kifejezik az egyenlőség értéke iránti elköteleződésünket. Egy másik személyről való gondolkodás esetén azonban nem állnak rendelkezésünkre ezek az információk, ott pusztán a viselkedést értékeljük. Jobban tennénk, ha magunkkal kapcsolatban is így járnánk el.
Az elfogadó ember ismérve ugyanis nem az, hogy sohasem hibázik. Hanem az, hogy mindig nyitott a kisebbségi csoportokhoz tartozó emberek által megfogalmazott kritikára, megérti, hogy hatását tekintve miért sértő a viselkedése, tud bocsánatot kérni és változtatni.
