Így csapjuk be magunkat: a Semmelweis-reflextől a Google-hatásig

Az agyunk gondoskodik róla, hogy a külvilág ingerei a kelleténél ne zavarják meg jobban a nyugalmunkat. Több száz önbecsapásról, vagyis kognitív torzításról tud a pszichológia, válogattam párat közülük.

Mesterei vagyunk az önbecsapásnak. Igazából nem is mi csapjuk be önmagunkat, hanem az elménk, anélkül, hogy ennek egyáltalán tudatában lennénk. Elménk úgy működik, mint egy szuperbuzgó médiahatóság: kivesz a világból minden olyan tartalmat, ami megzavarná a nyugalmunkat, ami veszélyeztetné a biztonságos világba, vagy az énünk jóságába vetett hitünket. De míg a gyerekek számára nem ajánlott műsoroknál csak megjelenik a karika, hogy 12 éven alul nem ajánlott, és a szülő eldöntheti, hogy mégis megnézik-e vagy sem, addig az elménk azon van, hogy ne is észleljük, hogy itt valami olyan adás adnak, ami összekavarná a fejünket, amit nehéz lenne feldolgozni.

Minden embernek saját belső médiahatósága van: egyedi, hogy kinél mennyi zavaró információt engednek be a tudatba. Aki képes arra, hogy elviseljen egymásnak ellentmondó, vagy kellemetlen tudattartalmakat, aki tudatosan törekszik a világ objektív megismerésére, annak többet engednek be, aki sérülékenyebb, annak kevesebbet. De azért elég hasonló elveken működnek az egyes emberek elmebeli korlátai. Ezeket a korlátokat, a belső cenzúrát hívjuk kognitív torzításoknak. Minden torzítás úgy működik, hogy a kívülről érkező információk befogadását olyan módon szűri, illetve úgy változtatja meg az információt, hogy az egyénnek ne okozzon érzelmi válságot, ne kelljen megkérdőjeleznie addig hitrendszerét, vagy ne terhelje túl az agyát feldolgozhatatlan mennyiségű információval.

shutterstock 234719056

Szülőként azt gondolom, nem rossz, hogy karikák figyelmeztetnek, félelmetes, durva film következik, vagy biztonságban nézhető. Ezzel együtt szeretek abban a hitben lenni, hogy én dönthetek. Így van ez a kognitív torzításokkal is. Egyáltalán nem bánom, hogy nem kell éjjel kettőkor még mindig annak az ingermennyiségnek a feldolgozásán ügyködnöm, ami délután ért a Westendben – viszont van egy olyan törekvésem, hogy legyek objektív, lássam a másik oldalt is. Ezért nagyon izgalmasnak találom ezt a torzítás-témát.

Minél inkább megismeri valaki, hogy hányféleképp képes az agyunk becsapni minket, annál inkább bízhat abban, hogy a világ valódi információit nem egyszerűen kizárja a tudatából a belső védelmi rendszere, hanem csak karikával látja el, és dönthet arról, hogy belenéz-e a most játszott filmbe, vagy mégsem. De nem kell aggódni, ha nagy szükség van rá az épséged érdekében, hogy egy adott helyzetben szűrőn engedd csak át az információkat, akkor azon nyomban el fogod felejteni, ami a következőkben olvasol – és nem kell majd szembesülnöd azzal, hogy a valóság riasztóan eltér attól, amilyennek látod.

Ha viszont vannak benned kérdések: hogy miért úgy döntöttél egy adott helyzetben, amit utólag visszanézve teljesen irracionálisnak találsz, hogy miért lényegtelen dolgokról beszélnek az emberek a lényeg helyett, hogy miért nem mennek be bizonyos dolgok sokak fejébe, miközben nyilvánvaló tények, illetve hogy miért hisznek tovább valamiben, akkor is, ha tudják, hogy nem igaz – akkor olvass tovább, mutatok néhány érdekeset a létező sokszáz információszűrű módszerünk közül.

Amire büszkék lehetünk: a Semmelweis-reflex

Persze nem a Semmelweis reflexre, hanem Semmelweis Ignácra lehetünk büszkék továbbra is, már ha úgy érezzük, hogy jogos személyes büszkeséget érezni azért, mert egy nagyot alkotó ember történetesen magyar volt. A Semmelweis reflex a tudóstársadalomnak arra a szinte reflexszerű működésére utal, amellyel elutasítják a valódiságát olyan tényeknek, melyek szembemennek az addigi tudományos paradigmákkal, ellentmondanak az addig tudományos tényként kezelt dolgoknak.

Semmelweis Ignác hatalmas ellenállásba ütközött, ahogy előjött azzal a felismerésével, hogy az orvosok kézfertőtlenítése szülések vezetése előtt, különösen ha előzőleg boncolást végeztek, drasztikusan lecsökkenti a halálos gyermekágyi láz előfordulását. Olyan ellenérvek voltak például, hogy az orvosok úriemberek, és az úriember keze tiszta, nem fertőző. Pszichológiailag teljesen természetes az orvosok, más hasonló esetekben a tudósok viselkedése: okos, kiváló embernek tartják magukat, a társadalom elismeri őket mély szakmai hozzáértésük miatt, évtizedekig dolgoztak valamilyen gondolatmenet mentén – és akkor most kiderül, hogy teljesen téves, ami addig igaznak hittek, „butaság” volt, amiről szónokoltak, sőt esetleg még kárt is okoztak vele. Hát ezt nehezen veszi be az ember gyomra, akármilyen nagy tudós is. Megkérdőjeleződik az egész szakmai életút. Nem csoda, hogy minden paradigmaváltó tudósnak hatalmas harcot kell vívnia Kopernikusztól Semmelwiesig.

Mennyire ismerjük egymást: átláthatóság illúzió és aszimmetrikus belátás

E kettő rokona egymásnak, mindkettő arra vonatkozik, hogy mit hiszünk mi: mennyire ismerünk másokat, és mások mennyire ismernek minket. Az átláthatóság illúzió (illusion of transparency) az az eset, amikor azt hisszük, hogy a belső állapotunk mások számára is nyilvánvaló, nem csak nekünk. Például akik sok ember előtt beszédet tartanak, azok általában izgulnak. Ha megkérdezzük tőlük, hogy mennyire tudták a közönség tagjai azt, hogy ő izgult, azt fogja mondani, hogy nagyon. Hát messziről üvöltött róla. Míg ha a közönséget kérdezzük meg, nekik sokkal kisebb mértékben tűnt fel. Ugyanez van a gondolatokkal is: számomra világos, hogy mire gondolok, és úgy vélem, hogy a másik is érti az én gondolataimat. Ez általában nagyon nem így van, innen ered az a rengeteg félreértés, ami életünk sava-borsát adja.

shutterstock 243396313

Az aszimmetrikus belátás (Illusion of asymmetric insight) pedig az a tévedés, hogy mi azt hisszük: lényünk valója, lelkünk mélye sokkal kevésbé megismerhető külső szemlélőknek, mint másoké – ellenben mi sokkal jobban ismerünk másokat, mint ők minket. Jobban ismerjük a barátainkat, mint ők minket. A barátaink könnyebben kiismerhetők, mint mi magunk. Jobban megértjük a barátainkat, mint ők minket. Egy egyszeri beszélgetés viszonylag keveset árul el arról, hogy mi milyen emberek is vagyunk valójában, azonban mi a másikról nagyon sokat megtudtunk egy beszélgetés alapján. Ezek a hitek mind alátámasztják azt a képet, amit szeretnénk a magunkénak tudni, hogy bonyolult, izgalmas emberek vagyunk, akiket egy-egy hibájuk, vagy rosszul sikerült mondatuk nem határoz meg – ellenben nagy kapacitásunk van arra, hogy másokat alaposan kiismerjünk, és ne érhessenek kellemetlen meglepetések.

A humor effektus a szórakozásunkat szolgálja

A humor effektus bizonyított: jobban emlékszünk a humoros dolgokra, valami poén körül elhangzó információkra, mint a száraz vagy akár furcsa dolgokra. Sőt, a humoros dolgok megjegyzése elveszi az agyi kapacitást más dolgok megjegyzésétől, így tehát ha azt szeretnéd, hogy egy tárgyaláson téged válasszanak, ne az előtted, mögötted lévő unalmas másikat, vagy hogy a te előadásodból menjen át a legtöbb, akkor legyél humoros, és a hallgatóság a többiekre nem is fog emlékezni.

Az egyik legújabb jelenség: a Google-hatás

A Google hatást szokták digitális amnéziának is hívni: az emberek nem jegyzik meg azokat az információkat, amikről úgy vélik, hogy a Google segítségével hamar újra fellelhetők lesznek. Tehát ha olvasnak valamit a neten – mint mondjuk te most ezt a cikket – akkor nem igazán jegyzik meg, gondolván, ha újra szükség lesz rá, majd rákeresnek. Ez a digitális felejtés nincs hatással azoknak az információknak a megjegyzésére, amikkel offline találkoznak.

Erre a jelenségre nem árt a tanárok figyelmét felhívni, biztos, hogy a most növekedő digitális bennszülöttek már másképp viszonyulnak az adatok megjegyzéséhez, mint ahogy azt lelkiismeretes tanerőik tették a maguk idejében.

shutterstock 474778753

Naiv realizmus, naiv cinizmus

Ha azt gondolod, az eddigieket olvasva, hogy na hát igen, sok ember beleesik ezekbe a csapdákba, sok ember megszűri az információt, de én nem, mert én képes vagyok objektíven gondolkodni – akkor belesétáltál a naiv realizmus nevű kognitív torzításba. A naiv realizmus igaznak hitt, ám hamis gondolatmenete nagyon egyszerű:

  1. Én nem vagyok elfogult, nem torzítok, objektív vagyok
  2. Az értelmes emberek nem torzítják a tények észlelését
  3. Mindenki más torzít

A naiv cinizmus ennek alesete, a következő gondolatmenettel, én objektív vagyok; te torzítasz, hanem értesz egyet velem; a szándékaid/tetteid csak azt mutatják, hogy önérdektől vezérelve torzítva látod a valóságot.

Szóval a lényeg az, hogy akármit is csinálsz, mindenképp működik benned egy-két olyan hatás, ami átalakítja, másokétól különbözővé teszi a valóságot. Ha éppen azt hiszed, hogy most aztán nagyon elfogulatlan és tényszerű leszel - akkor is egy újabb torzításba estél bele.