Legyen szó párkapcsolatról, gyermeknevelésről vagy akár egy egyszerű pókerpartyról, jól jön, ha tudod, hogy a másik mikor mond igazat és mikor nem. Bizonyos esetekben, például a rendőrségi kihallgató tisztek munkája során ennek eldöntése ráadásul kifejezetten létkérdés. A szakma fejlődésével így egyre kifinomultabb módszerek kerültek napvilágra, az egyik ilyenről mi is írtunk már korábban. Mi van azonban akkor, ha anélkül kell felismerni a hazugságot, hogy lehetőségünk lenne kérdezni az illetőtől?
A megtévesztés felismerésének pszichológiája jelentős múlttal dicsekedhet, de azt sem túlzás állítani, hogy egy időben már a csapból is a hétköznapi hazugság apró jelei folytak. A háttérben folyó kutatások egyik nagy hibája volt ugyanakkor, hogy kvázi laboratóriumi körülmények között vizsgáltak olyan embereket, akik feladatul kapták, hogy kamuzzanak valamit. Aztán vagy lebuktak vele vagy nem, különösebb tétje nem volt a dolognak. Hogy valamivel életszagúbbá tegyék a dolgot, egy amerikai-kanadai kutatópáros bűncselekmények gyanúsítottjainál vizsgálta a hazugságra utaló jeleket. Gyilkosságokról lévén szó, mindegyik esetben jó pár év börtön volt a tét.
Hiányzol, gyere haza!
A kutatásban egyébként eltűnt személyek után kutató hozzátartozók videóit elemezték. A felvételeket a helyi tévétársaságok a híradók közben vagy után adták le. Egy jelentős részükről azonban később kiderült, hogy a képsorokon szereplő kétségbeesett rokon valójában maga a gyilkos, az eltűnt személy pedig igazából halott. Ezekben az esetekben a videót elterelésnek szánták az elkövetők. Amint azonban a nyomozás során fény derült az igazságra, a kutatók lehetőséget kaptak, hogy megnézzék: miben beszélnek és viselkednek másképp a gyilkosok, mint a valódi, kétségbeesett rokonok.
Hazudni nehéz
De miért is nehéz egy ilyen helyzetben megvezetni a többi embert? A kutatók szerint ennek négy fő oka van:
A legkézenfekvőbb talán az erős belső feszültség. Amit annál is nehezebb leplezni, mivel mimikai izmaink egy részét csak kevésbé vagy egyáltalán nem vagyunk képesek szabályozni. Sőt, minél feszültebbek vagyunk, annál kevésbé. Persze ki lenne nyugodt egy ilyen helyzetben? - gondolhatnánk - így az idegességet a hazugság egy viszonylag megbízható jeleként kezeljük. Részben egyébként ezért is vagyunk hajlamosak hinni a pszichopatáknak, akiknek belső feszültségi szintje alaphelyzetben is jóval alacsonyabb, mint másoké. Ők így "szemrebbenés nélkül" tudnak hazudni.
A hazugnak legyen jó az emlékezete - tartja a mondás, és valóban: elrejteni az igazságot és kitalálni helyette egy másik sztorit már önmagában megterhelő. A mesének azonban illeszkednie kell abba a képbe, amit mások tudnak, el kell, hogy higgyék, és észre kell venni, ha nem. Ez nem ritkán olyan szellemi és figyelmi túlterhelés, hogy a hazug embernek már nem jut energiája olyan minőségben beszélni és gesztikulálni, mint alapesetben. Ezért aki kamuzik, az lassabban beszél és kevesebbet, több szünetet is tart, hezitál, tapogatózik, esetenként szavakat is eltéveszt.
Minél fontosabb, hogy ne bukjon le, minél nagyobb a tét, általában annál nagyobb a kontroll is. Aki pedig folyamatosan figyelgeti magát, hogy látszódik-e a kilógó lóláb, aki folyamatosan figyelgeti a másikat, hogy az hisz-e neki, egyre természetellenesebben fog viselkedni. Jól látható ez olyan túlkompenzált gesztusokban, amilyen a folyamatos, erőből fenntartott szemkontaktus, vagy egyszerűen a beszédet kísérő mozdulatok túlkontrollálásában.
Végül pedig a hihető hazugsághoz megfelelő érzelmi távolságtartás kell, ami legkönnyebben a szóhasználatban érhető tetten. A szövegek lingvisztikai elemzéséből kiderül például, hogy a hazugok kevesebb első személyű névmást (én/mi) használnak a mondókájukban, mely minden bizonnyal a felelősség hárítására vezethető vissza. Több viszont a negatív érzést kifejező szó, melyekben vélhetően bűntudatuk kerül (más formában) a felszínre. És persze több a ködösítés-maszatolás, vagyis a tentatív szavak (szerintem, talán, mintha stb) használata is, melyekkel a lehető legkevésbé kell elköteleződni a mese aktuális verziója mellett (hátha felbukkan valami ellene szóló bizonyíték).
Igazat mond?
Az eredmények alapján végül négy dolog volt, ami valóban megkülönböztette a hazug gyilkosokat az őszintén kétségbeesett, rokonukat kereső emberektől:
- A szavak száma - Aki hazudik, az ugyanis kevesebbet beszél: átlagosan kevesebb, mint feleannyit, mint az, aki igazat mond.
- Tentatív szavak - A tapogatózó, maszatoló, ködösítő, bizonytalankodó kifejezések majd háromszor olyan gyakoriak voltak a gyilkosoknál, mint a többieknél (a teljes szöveg 5, illetve 14 százaléka).
- Meglepetés - Itt a homlok vízszintes ráncairól van elsősorban szó: ha meglepődünk, felhúzzuk a szemöldökeinket. A kutatók szerint ez az arckifejezés abból jön létre, hogy a bűnös megpróbál szomorúnak látszani, ami nem jön neki össze. Így ha csak az arc felső részét nézzük, a hazugok 60 százaléka inkább meglepődöttnek tűnik. Igazmondóknál ez az arány 20 százalék, míg a szomorúság 42.
- Boldogság - Ha pedig csak az arc alsó felét (tehát nagyjából a száj környékére) látnánk, a gyilkosok feléről gondolnánk azt, hogy éppen örülnek valaminek. Amellett ugyanis, hogy a teljes kép esetleg mást mutat, ez a kis részlet felszínre hozhatja valódi érzéseiket.
A való életben azonban még akkor is ritkán tudunk ennyire rázoomolni a részletekre, ha egyébként tisztában vagyunk vele, hogy ezeket kell figyelni. Elsőre a tanulmány szerzői sem voltak persze különösebb sólyomszemek, elég türelmük volt viszont ahhoz, hogy a felvételek mindegyikét kikockázzák, és így tekintsék végig az anyagot. A fenti tanulságokért így összesen több mint 74 ezer (!) képkockát elemeztek. Az eredményeket felhasználva azonban olyan módszert sikerült kialakítaniuk, amit szakembereknek is nagy sikerrel oktatnak. Állításuk szerint aki elvégzi ezt a tréninget, átlagosan 81 százalékos hatékonysággal tudja megmondani valakiről, hogy igazat mond-e.
