Élet cukor nélkül: El sem hiszem, hogy megcsináltam!

Zanza!

Édesszájúként mindig is megvolt bennem az elhatározás, hogy kipróbáljam, milyen lenne feldolgozott cukrok nélkül élni, de addig-addig ment a halogatás, amíg meg nem fogalmaztam konkrétan, hogy mi is lenne ezzel a küldetéssel a célom. Néhány hete nagy nehezen belevágtam, és nem ment ugyan zökkenőmentesen, a megvonás ideje alatt azért többször megjegyeztem: Nem is olyan szörnyű. Ezt eddig mi a túróért nem voltam képes megcsinálni? Nyilván azért, mert tudatosan soha nem akartam megszabadulni az édes ízek okozta örömérzettől. Persze volt kibukás és zsörtölődés is, de legalább a kezdeti hangulatingadozásokat bátran foghattam az elvonási tünetekre.

shutterstock 85923595

Az első lépések

Túl nagy feneket keríteni a dolognak nem akartam, ezért csak 1-2 barátot avattam be a tervembe, másrészt idő hiányában csak egy gyors bevásárlást tudtam beiktatni, ahol összeszedegettem azokat a hozzávalókat, amikről úgy gondoltam, segítenek majd megfeledkezni a feldolgozott cukrokról vagy telítenek annyira, hogy ne jöjjön rám a sóvárgás. Mivel zöldség és gyümölcs mindig van otthon, elsősorban csirkemellből, csirkemájból, füstölt sprotniból, kefirből, sajtokból, magvakból és mogyorókrémből vásároltam be. A gabonafélékért eleve nem rajongok, úgyhogy legalább azok kiiktatásával és hiányával nem kellett bajlódnom. Étteremben nagyon ritkán eszem – pont azért, mert nem tudhatom, mit raknak elém - és szinte minden nap főzök magamra, így olcsón megúszom, ráadásul anélkül repetázhatok, hogy az ciki lenne. Édességnek kineveztem a banánt és az almát, illetve az ezekből készült natúr finomságokat: a banánturmixot, a banános túrókrémet (cukor nélkül) és a reszelt almát fahéjjal. Ezek az alternatívák legalább hasonlítanak a kedvenc nassoln ivalóim, a pudingok és krémek állagára. Nem vagyok egy konyhatündér és egyelőre türelmem sincs ahhoz, hogy különböző cukormentes sütikkel kísérletezzek, de amint megunom ezeket a variációkat, kénytelen leszek újítani.

A terv másik része volt, hogy a kora reggeli taijutsu edzések kedvéért minden második nap 4:45-kor kelek. Abban bíztam ugyanis, hogy a munka előtti mozgás megalapozza a jó közérzetet és a produktivitást, illetve, hogy esténként - amikor általában rám jön a "nassolhatnék" - a jutalomfalatok helyett már csak egy jó meleg fürdő és az ágyam után sóvárgok majd. Fel kellett készülnöm arra is, hogy naponta legalább ötször fogok kisebb adagokat enni, ami talán a legnagyobb nehézség volt, ugyanis sokszor eltelik úgy egy fél nap, hogy elfelejtek enni, pontosabban nem bírok. A szervezetem ugyanis az évek alatt hozzászokott az esti majszolásokhoz, így reggelente egyáltalán nem vagyok éhes. Arra számítottam, hogy a sűrűbb edzések majd segítenek abban is, hogy ne csak a szénhidrátot, hanem a fehérjét is jobban kívánja a szervezetem.

Szinte túl szép, hogy igaz legyen

1. nap:

Az új taktika része volt, hogy ne hétfői nappal, hanem vasárnap kezdődjön a cukormegvonás időszaka. Erre az az egyszerű magyarázatom, hogy minden egyes alkalommal, amikor hét vagy hónap elejétől akartam bevezetni egy szokást és már az első nap kudarcba fulladt a kísérlet, az volt az első reakcióm, hogy nem baj, majd jövő héttől! És így ment a halogatás sokáig. Az első nap egyébként nem szokott soha gondot okozni, mert sokszor, amikor olyan hangulatom van, bolti nassolni valók helyett friss gyümölcs formájában tudom le a napi édességadagomat. a karikacsapás, de csak dél körül éhezem meg, már ez is valami.

2. nap:

A vasárnapi indítás ráadásul tényleg megkönnyítette a dolgom, mert másnap nem esett nehezemre hajnalok hajnalán kelni az edzés miatt. (És utána még egy banánt is jól esett elrágcsálni. Fura volt, mert évek óta nem reggeliztem ilyen korán, körülbelül délben szoktam először enni.) Amikor ugyanis jókat dőzsölök esténként, reggel általában zombiként ébredek. Mivel ilyen most nem volt, még egy löketet kaptam arra, hogy folytassam az akciót, vagyis a hétfői nap eleve motiváltsággal indult. Késő délelőtt fejfájás kezdett gyötörni, egy kicsit ingerült voltam a kollégákkal és letargiásnak éreztem magam, de legalább – szokásomtól eltérően – délre sikerült ismét megéheznem. A hagymás máj és a párolt zöldségek el is űzték a rossz közérzetet. Nap közben napraforgó magot, este pedig gyümölcssalátát nassoltam és elégedetten, kellemesen elfáradva feküdtem le.

3. nap:

Szokatlanul jól aludtam, nem forgolódtam és csak egyszer ébredtem fel éjszaka, aminek köszönhetően különösen kipihentnek éreztem magam. Munkába menet ugyan már jobban ingereltek a pékségekből és kávézókból kiszivárgó friss finomságok illata mint az első két napon, de viszonylag könnyen sikerült leküzdenem a hirtelen rám törő sóvárgást. Még jó, hogy volt nálam egy adag saját készítésű banános túrókrém és egy marék dió is, amit kevés mézzel megédesítve rágcsáltam el reggelire és tízóraira. Meglepően jól esett és nem éreztem azt, hogy de jó lenne ezt még egy csomag vaníliás cukorral megszórni! Alapjáraton nem szoktam diót vagy cukrozatlan túrókrémet nassolni, de a szervezetem mintha élvezte volna ezt az új ízvilágot.

shutterstock 147470120

4. nap:

A második kora reggeli edzés után nagyon megkívántam a granolát, de nem volt nálam semmilyen cukormentes alternatíva. Ráadásul pont most kell a munkatársaknak majomkenyérrel és karamellás cukorkával kínálgatni? Nem akartam nemet mondani, és nagyon erős volt a kísértés, hogy habzsolni kezdjek, de legyőztem. Elfogadtam a desszertet, de amikor senki nem látott, elcsomagoltam és később lepasszoltam egy barátnőmnek, akivel mozizni mentünk. A film alatt ő ezeket majszolgatta, én pedig beértem a szokásos rágcsálni valóimmal. Meggyőztem magam, hogy ha délután már sikerült egyszer ellenállnom, akkor most már nem törhetek meg. Megint diadalittasan feküdtem le aludni.

5. nap

Jó jel volt, hogy kora délelőtt már megint tudtam volna enni, de csak a cukros, egészségtelen jutalomfalatokon járt az eszem. Helyette elszürcsölgettem egy nagy pohár kefirt, tízóraira szeletelt ananászt (nem konzerves) ettem, a villámgyors ebédszünetben pedig bekaptam pár falat natúr csirkemellet és egy kanál mogyoróvajat. A fehérjétől aztán egy darabig csillapodott a sóvárgás, de estére megint rám jött az édesség utáni vágy. Igyekeztem azzal érvelni az esti falásrohamok ellen, hogy másnap korán kell kelnem (márpedig ha késő este bekajálok, akkor biztosan képtelen leszek kimászni az ágyból), megígértem ugyanis a senseinek is, hogy minden reggeli edzésen ott leszek és ez a fogadalom tartotta bennem a lelket. Ekkor jött életem gasztrotudományos, életmentő felfedezése: banánturmix 2 banánból, 2 dl tejből, egy kanál mogyoróvajból és egy csipet fahéjból. Nevetségesen egyszerű, mégis annyira elvarázsolt ennek a krémes, hozzáadott cukor nélkül készült finomságnak az íze, hogy kineveztem legújabb kedvencemnek. Ráadásul telített is annyira, hogy nyugodt szívvel bújjak ágyba és ne túrórudikról álmodjak.

6. nap

Motiváltan ébredtem a harmadik reggeli edzés előtt is, mert sikeres öt napot tudhattam magam mögött. Büszke voltam, hogy egy-egy gyors bevásárlás alkalmával sikerült megállnom, hogy elcsábítsanak a polcokon sorakozó kedvenc nassolni valóim. Korábban ugyanis sokszor előfordul, hogy alkudoztam magammal: megvettem egy csomag csokis kekszet azzal a feltétellel, hogy csak vészhelyzet esetén bonthatom fel. Aztán persze nyilván nem kellett extrém vészhelyzetnek történnie ahhoz, hogy rárontsak a kekszre és szinte egy ültő helyemben felfaljam. Péntek estére azért sikerült rendesen elfáradnom, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy bűnözzek, de a mogyorókrémes banánturmixom ismét megmentett. A másnaptól viszont tartottam egy kicsit (vagyis nagyon) ugyanis egy születésnapra voltam hivatalos.

7. nap

Beterveztem a szülinapi zsúrt a kísérletezős menetrendembe, és nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy a szülinapi torta és a desszertek nem házi készítésűek voltak, a cukrászdás vagy bolti verziók ugyanis nincsenek az édességlistámon. Egy idő után mégis elgyengültem a látványtól és a társaság önfeledt falatozásától, kész tortúraként éltem meg az egészet. Végül fogtam magam, és régi jó szokásomhoz híven kiettem az oroszkrém tortából a krémet, a hókifliből pedig a cukros mákot. Érdekes élmény volt: jól is esett meg nem is, mert mintha az ízlelőbimbóimnak túl sok és tömény lett volna a mesterséges édes íz, ilyet pedig azelőtt soha nem tapasztaltam. Volt ugyan egy kis bűntudatom (de ezért a felfedezésért talán megérte kísértésbe esni), nassolás közben leginkább az járt a fejemben, hogy én ezt most igenis, megérdemlem, mert a hét nap - mínusz 8-10 óra - cukormegvonást mégis csak teljesítettem.

shutterstock 487551601

Még, még, ennyi nem elég!

Ez volt az első felvonás, a neheze, ami felülmúlta a várakozásaimat, az eddigi tapasztalataimból és próbálkozásaimból kiindulva ugyanis arra számítottam, hogy már a harmadik napon feladom a küzdelmet. De összejött és még nincs vége, mert szeretnék tovább kísérletezni (hogy hosszú távon is kényelmesen bírjam feldolgozott cukor nélkül), méghozzá a Kaizen gondolkodásmód segítségével, ha már annyira rákattantam a japán kultúrára és életvitelre.

A Kaizen

Egyesek szerint még az őskorra visszavezethető az elmélet, hiszen a folyamatos fejlesztés, az eszközök tökéletesítése kiemelte az embert az állatok közül. Ez történelmi tény. Mások szerint a 16. századra nyúlik vissza a története, amikor a "gyártás" kezdett "ipari" méreteket ölteni. És a folyamatok tökéletesítése szükséges volt, hogy minél kevesebb erőforrás felhasználásával minél többet tudjanak termelni. Ez is történelmi tény. Viszont egyik forrás szerint Homer M. Sarasohn, a Lean módszer atyjaként ismert amerikai szakembert nevezhetnénk a Kaizen módszer első úttörőjének.

A Kaizen nemcsak egy módszert, hanem gondolkodásmódot (életfelfogást) is jelent. Alapelve szerint minden probléma egyben lehetőség is a fejlődésre, fejlesztésre. Nem a hibás, a felelős megállapítása az elsődleges célja, hanem a kialakult helyzet megoldása, tanulás a történtekből.

Forrás: Wikipédia

Blogmustra