Kezdődik a vita, és jön a szokásos lemez. Újra, meg újra.

Bármin is pattan ki a vita, az első néhány mondat után már mindkét fél felteszi a szokásos lemezt. Ugyanazt ismételgetik, ugyanolyan hévvel újra és újra. Sok párkapcsolatban jellemző, hogy rendszeresen, szinte szóról-szóra ugyanaz a jelenet zajlik le. De vajon miért? Mégis hogy lehet, hogy újra és újra ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat?

shutterstock 439098511

A kommunikáció minden emberi kapcsolatnak nagyon fontos tartópillére. Fontos, hogy ki tudjuk fejezni gondolatainkat, fontos, hogy meg tudjunk oldani helyzeteket, azonban ez nem mindig könnyű. Sok kliensem azzal érkezik meg hozzám, hogy képtelen kifejezni magát, a helyzetben sírásba fullad a mondandója, vagy simán  magában tartja a dolgokat, és belülről feszítik a ki nem mondott sérelmek. Ennek az ellenkezője is gyakran megesik: van, hogy az ember túllő a célon, áramlik belőle a feszültség, kiabálni kezd. Sem a sírás, sem az ordítás nem célravezető ráadásul annak is rossz, aki átéli. Természetesen léteznek helyzetek, ahol fontos, és hasznos is, ha sírunk vagy megemeljünk hangunkat, de a konfliktuskezelésben általában nem az.  

Az mindenkinek megvan, amikor hazamegy harminc-negyven valahány évesen a szüleihez és olyan ismerős érzésekkel találkozik, mint gyerekkorában? A “vedd fel a papucsod kisfiam! “ kérésre például a legszívesebben úgy válaszolnánk, ahogy a lázadó kamaszévek alatt, vagyis egy jól irányzott hagyjál békénnel. Persze van, aki ezt nem csak gondolja, hanem ki is mondja, és persze van, akit már nem érint meg a helyzet, és higgadtabban reagál. De vajon ez min múlik?

Nem mindegy, milyen énállapotban vagyunk

Minden felnőtt emberi kommunikációban ott lapul egy szülői énállapot, egy gyermeki énállapot és egy felnőtt énállapot. A szülői énállapot azt jelenti, hogy magunkkal hoztuk azt, ahogy a szüleinket érzékeltük, ahogy ők gondoskodtak rólunk, ahogy fegyelmeztek minket, utasítottak és ez bizonyos helyzetekben aktivizálódik bennünk. A szülői én állapotban úgy viselkedünk, úgy hangsúlyozunk, ahogy tették ezt a szüleink. Amennyiben az anyámra jellemző, hogy aggódik, akkor egy párkapcsolati konfliktusnál elhangozhat a következő: “nem hiszem el, hogy nem tudtál elmosogatni, olyan nagy dolog ez? Mi lesz, ha gyerekünk lesz? “ Ha autoriter minta volt előttünk, akkor a szülői énállapotban előszeretettel fogjuk mi is alkalmazni ezt a vonalat. Kétféle szülői énállapot létezik az egyik az aktív énállapot, erre szolgált a példa. Ilyenkor azt mondom, amit valójában a szüleim is mondtak. A másik a hatás. Úgy reagálok, azt mondom, amit elvártak tőlem.

A gyermeki énállapot, a bennünk élő gyerek, a játékosságtól kezdve a gyermeki létre jellemző feszültségkezelést foglalja magában.  A párkapcsolatok játékosságát, humorát a gyermeki énállapotnak (is) köszönhetjük. Ilyenkor úgy reagálunk, ahogy kiskorunkban viselkedtünk, vagy ahogy elvárták tőlünk. Léteznek azonban árnyoldala is a gyermeki énállapotnak: a lázadás (“nekem senki ne parancsolgasson“), a  szorongás (“nem tudok és nem is szeretek egyedül lenni, ne hagyjanak el, alkalmazkodok mindenben, csak maradjanak velem”). A felnőtt énállapot a higgadt, racionális, átgondolt, érzelmektől nagyjából mentes kommunikációt takarja. A felnőtt énállapotról érdemes tudni, minél több helyzetben vagyunk képesek működtetni, annál harmonikusabb a személyiségünk. A felnőtt énállapot átlát, megold, mérlegel, mindezt ésszerűen.

Tehát, amikor az apánk odaszól, hogy húzzunk papucsot, három különböző énállapotból reagálhatunk. A “pont azt néztem, hogy milyen hideg van itt, és apukán még pulóver sincsen, meg fog így fázni” a szülői énállapotunk megnyilvánulása, a “jó-jó felhúzom, sajnálom” vagy a “miért kell már megint szólni ezért? “ pedig a gyermeki énállapotban történő válasz, némi puffogással és ciccegéssel kiegészítve. Az “aranyos tőled, hogy szólsz, de egyáltalán nem fázom, ha fázni fogok, mindenképp felveszem” a felnőtt válasz, a higgadt, a racionális.

shutterstock 121067464

A beszélgetéseink során ezek az énállapotok váltakoznak, mindet használjuk, és ez így is van rendjén, hiszen mindegyiknek megvan a helye, szerepe a kapcsolatainkban. Ahogy megvan az is, miben és hogyan nehezítik a kommunikációt. A kommunikáció akkor válik nehézkessé két ember között, amikor az énállapotok keresztezik egymást. Például:  Ez azt jelenti, hogy ha én felnőtt énállapotból szólok a másikhoz: “ Szomorú vagyok, hogy késtél, aggódtam.” - mondja az egyik, felnőtt énállapotból, arra a másik nem felnőttből szól vissza, és ezzel megtöri a kommunikációt. A szülői énállapotból például így hangozhat a válasz: “ Állandóan csak a nyavajgás, nem tudsz egyedül lenni? Minek oktatsz ki állandóan? ” Míg a gyermeki énállapotból így: “Legközelebb el sem megyek sehova. Engem soha senki nem ért meg, “ Ezekkel szemben a konfliktusmentes, felnőtt válasz erre az lenne, hogy: “Én is sajnálom, hogy késtem, elfelejtettem Neked szólni, máskor megteszem.” Ugye mennyire máshogy hangzik? Gyakran azonban nem tudjuk szabályozni, milyen énállapotból szólunk vissza, automatikusan reagálunk. Hogy miért? Alapvetően a szüleinkkel való rendezetlen kapcsolataink miatt. 

Amikor halljuk, hogy “vegyél fel sapkát/zoknit/cipőt” abban az emberben, aki saját  meccseit nem rendezte le szüleivel ilyenkor koncentrálódik a sok sérelem, harag (például hányszor nem engedték meg ezt vagy azt, vagy sosem számított a véleményem), így érthető módon elég nehéz higgadtnak maradni. A konfliktusokat elsősorban ne a szüleinkkel rendezzük, hanem magunkban! Természetesen az igényeinket, jogainkat képviseljük előttük, azonban nem kifejezetten célravezető leállni vitatkozni egy ilyen helyzetben. A bennünk keletkező intenzív érzés figyelmeztet minket, megszólítja a bennünk élő gyereket, aki még lázong vagy éppen szorong, mert fél, hogy nem elég jó, elhagyják. 

Sokat nyerünk az önismereti munkából

Fontos belátás már az is, hogy nem a szüleinkkel érdemes összeveszni ilyen helyzetekben. Persze fontos képviselni felnőtt jogainkat, határainkat, de ehhez a munkához elsősorban magunkra van szükség, nem a szüleinkre. Ha foglalkozunk ezzel, idővel a valódi kapcsolatunk is kiegyensúlyozottabb lesz szüleinkkel, párkapcsolatunkban sem “mozdulunk be” bizonyos helyzetekre, többször tudunk felnőtt énállapotban konfliktust kezelni ez pedig harmonikusabbá teszi kapcsolatunkat.

Írjon nekünk!

Segítségre, tanácsra van szüksége? Kérjük, írjon nekünk a divanycoach@divany.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!

Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns a kémiai és viselkedési függőségekkel foglalkozik, de szívesen reagál a függők hozzátartozói oldaláról felmerülő kérdésekre is. Családi, házassági és nevelési problémákkal, bántalmazással és életvezetési gondokkal rovatunkban Sári- Kurán Zsuzsa pszichológus, családterápiás tanácsadó és Sebők Franciska tanácsadó szakpszichológus, az emPatika munkatársai foglalkoznak. Sákovics Diana pszichológus, a Dívány Ego rovatának szakmai vezetője pedig szívesen segít párkapcsolati és szexuális problémákkal, magánnyal, életvezetési válságokkal kapcsolatban. Írjon nekünk bizalommal, igyekszünk segíteni!

Ha kíváncsi, hogyan tartható fenn a szexuális vágy egy hosszú távú kapcsolatban, jöjjön el novemberben pszichorendezvényünkre és hallgassa meg dr. Hevesi Krisztina szexuálpszichológus előadását. Jegyeket itt tud venni.

Hogyan maradhat jó a szex  banner 640x360lila

Oszd meg másokkal is!
Mustra