Alkoholista szülő mellett nem lehet az ember valódi gyerek

Unalomig ismételt tény, hogy hazánkban a függőségek tömegeket érintenek. Ennek a megállapításnak a mélyén azonban azt találjuk, hogy nem csupán a szenvedélybetegek élik át az addikcióval járó nehézségeket, hanem a közeli hozzátartozók, a családtagok is. Az egyén és a szűkebb környezete nem választható el egymástól, kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra. Ez az oka annak, hogy a terápia során többnyire nem megkerülhető a múltbeli és a jelenkori kapcsolati működés kérdése, a családtag számára pedig javallott a hozzátartozói csoport látogatása. De mi a helyzet akkor, amikor valaki még gyermekként csöppent abba a helyzetbe, hogy egyik vagy mindkét szülője szenvedélybeteg? Mi történik egy gyermekkel és mi lesz vele felnőttként?

Mit jelent szenvedélybeteg szülő gyermekének lenni?

Először is érdemes tisztázni, hogy mit jelent gyermeknek lenni egy családban. Habár ez magától értetődőnek tűnik, mégis a gyermekkorban és serdülőkorban megtapasztalt családi diszfunkciók képesek átírni a későbbi kapcsolatok alakulását és a kötődés minőségét. A család tulajdonképpen egy csoport, mely egységként értelmezve a családtagok fejlődésének kibontakozásáért felelős, a gyermekek esetében ez a személyiségfejlődést is magába foglalja a kezdetektől a leválás folyamatáig. Ehhez bizonyos feltételek szükségesek amellett, hogy a családon belül a szülői alrendszer és a gyermekek alrendszere oly mértékben közeledik egymáshoz és olyan minőségű kapcsolatot ápol, mely az alrendszerek határait következetesen kijelöli és állandóságban tartja. Ez azt jelenti, hogy a gyermek gyermek tud maradni, a szülő pedig szülői minőségét vállalva egyszerre felnőtt is.

Mindez sérülhet akkor, ha a szülőpár egyik tagja szenvedélybeteg. Ha az anya vagy az apa a függő társ ellenében szövetségbe vonja a gyermeket, létrejön egyfajta koalíció, mellyel sérülnek a szerepek. Szintén a funkcionális szerepvállalás ellen hat, ha a gyermek a szülőpár életében kap békéltető, egyensúlyozó szerepet, vagy más módon olyan háromszögben, mely nem illeszkedik egy gyermek családon belüli státuszához.

Milyen alkalmazkodásra késztet a szenvedélybetegség?

Abban a családban, ahol egyik vagy mindkét szülő szenvedélybeteg, jellemzően sérülnek az énhatárok, a szerepek. a család szerkezete rendezetlen, a közvetített értékek és szabályok nem egyértelműek vagy szélsőségbe hajlanak. Elmosódott énhatárokra utal, ha családtagok az egymás viselkedése felett gyakorolt kontroll terén végletekbe esnek. Mindez nem elválasztható a felelősség kérdésétől, nem ritkán a gyermek éli meg a szülői felelősség súlyát a szenvedélybeteg apa vagy anya mellett. Előfordulhat, hogy az érzelmek és indulatok kifejezése sérülést szenved és a családon belüli kommunikáció egésze megsínyli a diszfunkcionális működést. A bizalom és az intimitás sérülései alapvető nehézségek elé állíthatják a gyermeket és a család többi szereplőjét egyaránt. Így vagy úgy, a családtagoktól egyfajta alkalmazkodást vár el a mindenki számára megterhelő helyzet, még ha ez nem is tekinthető adaptívnak.

Hogy viszonyul a gyermek a függőség tényéhez?

Ha a piros színről azt tanuljuk meg, hogy kéknek kell hívni, valószínűleg nem lesz kérdés, hogy számunkra a piros kék. Valahogy így vagyunk azzal is, amibe beleszületünk és amivel együtt szocializálódunk, az a természetes és kézenfekvő, ami körülvesz. Szenvedélybeteg szülők gyermekének tehát a függőség rögzült tényére kell napi szinten reagálni. A gyermeki alkalmazkodásnak több típusa van, az úgynevezett „hős” típus például kiemelkedő teljesítménnyel próbálja korrigálni a család működésének fennakadásait. Ők látszólag problémamentes gyermekek: kiváló sportolók, példás tanulók, érett és felelősségteljes nagytestvérek a kishúgok és kisöcsik mellett, legalább ők nem okoznak több bajt. Ez az attitűd azonban felnőttkorban már viselőjének is terhes lehet, miközben a láthatatlan és megfogalmazhatatlan egyensúly elérhetetlen távolságba kerül.

A „bűnbak” típusú gyermek ezzel ellentétben problémát problémára halmoz, esetlegesen agresszív, viselkedésével követeli a szülői figyelmet és odafordulást. A szülő erre úgy is reagálhat, hogy a gyermek problémás viselkedése okán nyúl a szenvedélyszer után. Az „elveszett gyermek” típus nem sziporkázik tehetségével vagy tudásával, de nem is produkál legendás csínytevéseket, egyszerűen észrevétlen marad, nem terheli meg a családi rendszert látható jelenlétével. Nem igényel nevelői készenlétet, ez a gyermeki szerepvállalás azonban szorongás és depresszió táptalaja lehet. A „bohóc” típus az az elbűvölő gyermek, aki kedvességével és jókedvével vesz le mindenkit a lábáról, így a családot mozgató problémák háttérbe szorulhatnak.

Hogyan tovább?

Kétségtelenül tartós és maradandó hatása van annak, amit gyermekként a családon belül megtapasztalunk. Súlyos terhek mellett is újra lehet fogalmazni, hogy hol a helyem a családban, mik a feladataim és a követendő értékeim, céljaim. Tisztázható, hogy a piros nem kék és fordítva. A családi „nagytakarítás” történhet családterápiás üléseken. A családterápia nagy előnye, hogy működésben lévő rendszerként tekint a családra, ahol oda-visszaható folyamatok működtetik az egységet.

Tizenkét lépéses önsegítő csoportként az ACA várja szenvedélybeteg szülők gyermekeit, itt sorstársi közösségben zajlik a felépülés, ingyenesen hozzáférhető, miközben az egyetlen kritérium a szenvedélybeteg szülő gyermekeként szerzett érintettség. Emellett a Kék Pont Alapítvány és a H52 Ifjúsági és Közösségi Iroda kifejezetten serdülők számára működtet olyan csoportot, ahol a szülők függőségével kapcsolatban számíthatnak támogatásra az érintett fiatalok. Ahol a felnőtt vagy a kamasz egy szenvedélybeteg szülő gyermeke, ott a megértés és a megélés új távlatokat nyithat.