Az önámítás veszélyes játék

Csak egy pohárkával iszom ma este! (Holott tudom jól, hogy ezek a fogadalmak mindig kudarcba fulladnak.) Dehogy vagyok féltékeny! (Miközben naponta többször ellenőrzöm a párom e-mailjeit. Imádom a munkahelyemet, jól kijövök mindenkivel. (Igaz, hogy ki nem állhatom az igazgatót. Meg Helgát. Meg azt a köpcös, tudálékos pasit a szomszéd irodából.) Ugye, önnek is ismerősek ezek a mindennapos helyzetek?

Nemcsak másoknak, de magunknak is szeretünk hazudni. Van, hogy felismerjük az önáltatást – mégsem teszünk ellene –, általában azonban fel sem tűnik, hogy becsapjuk magunkat. Márpedig az önámítás sokszor komoly pusztítást tud végezni lelki világunkban, társas kapcsolatainkban és a karrierünkben. Szakértőt kérdeztünk arról, hogy hogyan nézhetünk szembe az igazsággal (valódi vágyainkkal) ahelyett, hogy hazugságban élnénk tovább.

Mégis hogy lehet kamuzni magunknak?

Az öncsalás esetében a megtévesztő és a megtévesztett ugyanaz a személy, ami logikai képtelenségnek tűnik, hiszen hogy lehet valamiről tudni is meg nem is? Egyes kutatók (pl. Carolyn Saarni és Michael Lewis fejlődéspszichológusok) az öncsalást a tágabb értelemben vett hazugságok kategóriáit képző tényezőnek tekintik. Mások szerint az öncsalás tulajdonképpen színlelés, és ha valóban hiszi is a személy azt, aminek az ellenkezőjéről állnak rendelkezésére adatok, akkor az nem öncsalás, hanem téveszme. A gyakorlatban azonban ez már nem ilyen nagy probléma, és mivel a jelenség ténylegesen létezik, nem tarthatjuk azt képtelenségnek – írja Dr. Nábrády Mária A megtévesztés művészete című könyvében.

„Az önbecsapás alapvetően Freud tudattalan fogalmához kapcsolódik. A pszichénk ismeretlen aspektusai azok az elfogadhatatlan vonások és tendenciák, amiket elrejtünk mások és magunk elől is. Saját önzőségünk, félelmeink, kegyetlenségünk és bűnrészességünk – azaz a tudattalan – tagadása mind alattomos önbecsapás. Éppen ezért olyan fájdalmas és sokkoló a pszichoterápia kijózanító folyamata, az egónk inzultálása” – írja Stephen Diamond klinika pszichológus a Psychology Today oldalon. Nem csoda tehát, hogy halogatjuk vagy nemet mondunk a szakember segítségére: egyszerűen félünk szembenézni az igazsággal. Nem vagyok alkoholista és nincs szükségem pszichológusra! Egyedül is meg tudom oldani a problémáimat! Persze a napi alkoholadag elfogyasztása után valóban mintha megszűnnének egy időre a gondok...

"Az önámítás túlmutat az egyszerű kognitív torzításon, hiszen a valóság, illetve egy történet radikális újraírásáról van szó, amelynek célja, hogy megőrizzük (hamis, de igaznak vélt) énképünket és megvédjük személyünket. Ennek legszélsőségesebb formája bizonyos téveszmés képzetekhez, pszichózishoz is vezethet, ami bizonyítja, hogy a különféle pszichotikus betegségek kialakulásában mekkora szerepet játszik a tudattalan kognitív komponens" - fűzi hozzá a szakértő.

Profik vagyunk az önkábításban

Courtney Warren, a Nevadai Egyetem pszichológia professzora szerint önmagunk „hülyítése” egészen kisgyerekkora vezethető vissza: amikor ugyanis elkezdünk ismerkedni a külvilággal, következtetéseket vonunk le (ha megeszem a spenótot, anyáék szeretni fognak), miközben engedelmeskedünk a szüleinknek és akaratlanul is megtanulunk bizonyos társadalmi normákhoz alkalmazkodni. Lies We Tell Ourselves: The Psychology of Self-Deception című könyvében a szakértő többek között azt részletezi, hogy felnőttkorra mennyire normális és mindennapos jelenséggé válik a megfelelési kényszer, ami miatt hajlamosak vagyunk áltatni magunkat és másokat: Imádok főzni, mert olyankor kikapcsolhatok – hisszük naivan, miközben lehet, hogy csak azért töltünk naponta órákat a konyhában, mert fiatalon megtanultuk, hogy csak a konyhatündérekből lehet jó feleség. „A gond az, hogy hosszú távon az önbecsapásnak komoly következményei is lehetnek: a hazugságokon alapuló káosz könnyen alááshatja lelki egészségünket” – állítja a szakértő, aki könyvében bővebben kitér saját kutatási területére, az evészavarokra és a testképre, mert szerinte ezek a leggyakoribb megnyilvánulási formái az önámításnak. „A legtöbben nem valljuk be őszintén, hogy valójában mennyit eszünk egy nap és mindenféle hazugsággal igazoljuk táplálkozási szokásainkat és viselkedésünket: Ha már felbontottam azt a tábla csokit, akkor úgyis lőttek a fogyókúrának, megehetem mindet, nem igaz? - tesszük fel a költői kérdést és már habzsolunk is lelkiismeret furdalás nélkül” – mondta a pszichológus egy TED-es beszédében.

Miért jó nekünk, ha elferdítjük a valóságot?

Bizonyos helyzetekben kimondottan hasznos, ha hiszünk saját hazugságainknak: például amikor el akarunk kerülni egy-egy konfliktushelyzetet azzal, hogy bebeszéljük magunknak: Biztos késik a vonata, a telefonja meg lemerülhetett, ezért nem jelentkezik, szóval csak nyugi! De sokszor a ránk váró fizikai fájdalmat is így próbáljuk előre enyhíteni: Egy foghúzás nem nagy ügy, hamar kiheverem. 

"Valószínűleg nem létezik olyan ember, aki folyton áltatná magát, ám azok, akiknek nincs elég erejük ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal, gyakrabban élnek az önáltatással. Hátterében az énünk védelme áll: vagy nem tudunk szembesülni negatív tulajdonságainkkal és tetteinkkel, vagy pedig csak így tudunk hitelesebbek lenni mások megtévesztésében" - mondta a Díványnak Dr. Nábrády Mária pszichológus, aki kutatásai során többek között a hazugság okainak előfordulására kereste a választ. Kiderült, hogy legtöbbször kényelmi okokból hazudunk magunknak és másoknak, amit az empátia és a konfliktuskerülés követ a sorban, de a kiváltó okok között van a tapintat, az érdek, előny megszerzése, a gyávaság, a megfelelési vágy és a felvágás is. 

Sokszínű hazudozás

Charles Snyder és Sandra Sigmon amerikai pszichológusok valóságalkunak nevezik azt a folyamatot, amikor saját pozitív énképünk fenntartása érdekében kifogásokat keresünk. A valóságalku segít megőrizni alaphiedelmeinket, és időt ad arra, hogy az új információt beillesszük saját kereteinkbe. Csak az alkohol beszélt belőlem! Hiszen ez csak egy kis karcolás (az autón)! Lehet, hogy az öncsalás nagyrészt nem tudatos („láthatatlan”), de számos, ezekhez hasonló megjelenési formája lehet. Anna Freud, a híres pszichoanalitikus lánya rendszerezte az elhárító mechanizmusok különböző típusait, amelyekből az alábbi megnyilvánulások a leggyakoribbak:

• A legegyszerűbb elhárító/védekező módszer a tagadás: Nem fáj, ha megüt a párom, szóval semmi bajom. Nem vagyok alkoholista, csak néha iszom. Kóros esetben a tagadás tetten érhető például azoknál, akik az objektív tények ellenére sem tudnak egy szeretett személytől elszakadni és életük végéig visszavárják őt.
• Elfojtás: egy elviselhetetlen élményt, egy traumát kiszorít az egyén a tudatából. A tagadástól az különbözteti meg, hogy az elfojtás inkább az elfelejtéshez hasonlít. Ez az elhárító mechanizmus egyébként olyan szélsőséges tüneteket is okozhat, mint a hisztériás vakság, amikor az illető teljesen ép látszórendszerrel sem lát.
• A projekció (kivetítés) az, amikor a saját elfogadhatatlan érzéseinket valaki másra vetítjük: Nem én vagyok önző, hanem mindenki más. „Súlyosabb esetben az üldözéses téveszmék mögött is ilyen mechanizmus áll, de ugyanez jellemző a latens homoszexuálisokra is, akik mindenhol ellenszenves melegeket vélnek felfedezni, akik - szerintük – őket kívánják elcsábítani” – magyarázza Dr. Nábrády Mária.
• Az áttolás tipikus esete, amikor dühösek vagyunk a főnökünkre vagy egy kollégánkra, de mivel rajta nem tudjuk kitölteni a mérgünket, a munkából hazaérve a rossz hangulatunknak a család issza meg a levét, mert a legkisebb irritációra rázúdítjuk haragunkat a szeretteinkre. „Az áttolás kóros esetekben olyan szörnyű tettekhez is vezethet, mint az indulati gyilkosság” – figyelmeztet a szakértő.
• Az áttolás speciális esete a szublimáció, amely a ki nem élhető érzelmet vagy impulzust a társadalomra nézve hasznos tevékenységben jeleníti meg – továbbra is tudattalanul: például egy szadista hajlamokkal bíró ember lehet kiváló sebész vagy hentes. Freud a civilizáció minden vívmányát a szublimációnak tulajdonítja.
• Reakcióképzés: egy negatív érzést az ellentétébe fordítunk, mivel az eredeti érzés elfogadhatatlan. Ilyen például az, amikor egy nem kívánt gyermekkel kapcsolatos negatív érzései helyett az anyuka túlzottan szereti gyermekét. Persze vannak nem kívánt gyerekek, akiket valóban őszintén szeretnek a szüleik. A szeretet "hamissága" többek között ott érhető tetten, amikor az ilyen anyák számára "tilos" haragudni a gyerekre, hiszen az túlságosan is hasonlít az eredeti érzésre.
• Az azonosulás egyik formája hasonlít a Stockholm-szindrómára, amikor a valóságban vagy képletesen túszul ejtett áldozat elkezd rokonszenvezni kizsákmányolójával – akitől valójában fél -, s végül „átáll” az ő oldalára. „pozitív” formája, amikor egy olyan személlyel érzünk közösséget és vesszük át gondolkodásmódját és értékvilágát, aki nagyon sokat adott nekünk. Az azonosulás által az első esetben félelmünk az illetőtől megszűnik, mivel attól, aki olyan, mint mi, nem kell félnünk. A második esetben pedig feloldjuk a szorongást, amely a szeretett lény hiányakor keletkezhet bennünk, hiszen most már bennünk él.
• Egy nagyon fontos, a mindennapi emberre nagyon jellemző elhárítási mód a racionalizáció, ami azt jelenti, hogy valaki mindig érdeklődik a miértek iránt és mindig talál is okokat, vagyis semmilyen jelenség nem maradhat megmagyarázhatatlan. Tudom, hogy mennyire ártalmas a dohányzás, de ha egyszer tényleg megnyugtat! Tényleg? Ha pedig nem tudjuk az okot, akkor is gyártunk valamilyen magyarázatot: Igaz, hogy a vőlegényem már háromszor megcsalt, de ő tényleg csak engem szeret igazán. Nem tehet róla, hogy tapadnak rá a nők.
• Az izoláció azt az eljárást takarja, amikor valaki megkísérli „elszigetelni” egymástól az élményeit vagy azok elemeit. Ennek egy speciális az intellektualizáció, amikor úgy távolodunk el a kellemetlen érzéstől, hogy gondolati síkra tereljük és elemezzük a helyzetet. Ilyen az,a mikor haldoklik egy szerettünk és igyekszünk a szomorú esemény érzelmi töltetétől megszabadulni, mondjuk azáltal, hogy a gondolkodást hangsúlyozzuk: - Hallottam, hogy nagyon beteg a férjed. – Igen, melanómája van. – Te szegény! Együtt érzek veled. Jártok kezelésre? – Nem, azt mondja az orvos, hogy már vannak áttétek, szóródott a tumor. Már teljesen felkészültünk a teendőkre, a férjem írt végrendeletet, szóval minden megy a maga útján. A szövegből úgy tűnik, a hölgynek nincs szüksége az együttérzésre, mert mintha ő sem érezne semmit.

Klasszikus esete több elhárító mechanizmus együttes működésének például a Pszicho című Hitchcock-film főhősének viselkedése, aki rég halott anyjával azonosulva, annak ruhájában követi el a gyilkosságokat fiatal nők ellen, de közben valószínűleg saját ellenséges érzelmeit vetíti ki a mumifikálódott öregasszonyra, és annak „indulatait” áttolva a lányokra késeli meg őket. Mindezt színezi még a főhős szexuális vonzódása a nőkhöz, amelynek ellentéte jelenik meg a tettekben – írja Dr. Nábrády Mária A megtévesztés művészete című könyvében.

Ha őszintén akar élni, ne féljen változtatni!

Természetesen az önbecsapás (f)elismerése fájdalmas lehet, az azzal való felhagyás pedig kemény munka (önismeret) árán sikerülhet. A cél olyan döntéseket hozni a jelenben, amelyek az igazságra, nem pedig a fantáziánkra, kitalációkra és vágyálmokra épülnek. Fel kellene tehát hagynunk a kifogások gyártásával, a magyarázkodásokkal, és inkább arra kellene törekednünk, hogy megfigyeljük reakcióinkat, illetve arra, hogy tetteink összhangban legyenek érzelmeinkkel - javasolja Courtney Warren. 

"Aki azt hiszi, hogy környezete csak akkor fogadja el, ha ő tökéletes, akkor nem tud szembesülni saját árnyoldalával. Megértő közegben hamarabb, illetve nagyobb eséllyel nyerhetünk rálátást saját önbecsapásunkra, de azt is fontos tudni, hogy ha nagy konfrontációval találkozunk és összeomlik a saját magunkról szóló hiedelemrendszerünk, az végzetes is lehet" - figyelmeztet Dr. Nábrády Mária.

Nincs más dolga tehát, mint kibúvók keresése helyett felelősséget vállalni tetteiért, szigorúbbnak lenni önmagával szemben és jobban átgondolni egy-egy hétköznapi szituációt, mérlegelni a döntéshelyzetekben, hogy valójában mi is az igazság, és mi az, amire igazán vágyik. Feltéve, hogy nem akar többé a saját csapdáiba esni, hanem inkább őszintén, bonyodalmak és hazugságok nélkül élni.