A nagymamám szerint az univerzum legnagyobb démona, amit mindig, minden körülmények között érdemes – amennyire lehet – elkerülni, legyőzni, kiküszöbölni: a bizonytalanság. A nagyi pedig nem véletlenül tanította ezt. Amikor nem tudjuk mi lesz, amikor minden lehetséges kimenetel párhuzamosan pörög az agyunkban, amikor igyekszünk a legrosszabbra felkészülni, és közben reménykedünk a legjobban, amikor az élet tervezhetetlen és csak egy helyben toporgunk, általában pocsékul érezzük magunkat. A bizonytalan helyzetekkel gyakran folyamatos feszültség, ingerlékenység, szorongás jár együtt. De vajon tényleg annyira rossz a bizonytalanság? Valóban rosszabb lenne, mint a biztos rossz teljes tudatában lenni? Hiszen a bizonytalanságban még ott a remény, a másik esetben pedig csak a rideg valóság marad. Amerikai kutatók erre keresték a választ.
A Personality and Social Psychology Bulletinben megjelent tanulmányban a Kalifornia Egyetem pszichológusai két vizsgálatban is összevetették az emberek érzelmi reakcióit a bizonytalan és a biztos rossz helyzetekben. Az első szituációban egy személyes, míg a másodikban egy tanulmányi élethelyzet végződött balul, de mindkét esetre az ambivalencia volt jellemző. A szorongás ugyanis valóban nagyobb volt várakozás idején, de a rossz hír hallatán egyéb negatív érzelmek váltak jóval intenzívebbé. A kutatók szerint tehát az, hogy valóban a várakozás-e a legkeményebb, azon múlik, hogy mit viselünk jobban: a várakozással járó szorongást, vagy a rossz hírrel járó dühöt, csalódottságot, depressziót és megbánást.
Ennek megítélése tehát személyfüggő, azt azonban korábbi vizsgálatokból tudjuk, hogy ha rendszeresen ki vagyunk téve olyan helyzeteknek, amiben nincs kontroll a kezünkben, ahol az egyetlen, amit tehetünk az a passzív várakozás az nemcsak lelki jóllétünkre, de a testi egészségünkre is káros lehet.
