Azt is meg lehet érteni, aki elzavarná, azt is, aki megmentené őket

Zanza!

Másfél hete nem tudom úgy megnyitni a Facebookot, hogy ne egy menekültekkel kapcsolatos hír, kép, megosztás vagy vélemény fogadna. Az ismerőseim között van kezdetektől aktív önkéntes, a menekültáradat mögött nemzetközi összeesküvést sejtő, a kormány intézkedéseit vagy a nyugatot szidó, gyerekeket sajnáló, sokkoló fotókon háborgó, a törvények betartását vagy emberséget követelő, az övével más nézeteket vallókat törlő és egyszerűen csak a Keletiből hazajutni vágyó ember is. Rengeteg ellentétes érzés, de mind intenzív, mélyről jövő. 

De vajon mi történik az emberekben az elmúlt hetekben? Hogyan magyarázhatóak a különböző érzelmek a pszichológia segítségével? Öt tipikus, a menekültkérdéshez való hozzáállás lehetséges magyarázata következik. Hátha így jobban értjük majd egymást. 

Aki szerint nem segíteni kellene a menekülteken, hanem megszabadulni tőlük 

Evolúciós szempontból nem vagyunk hozzászokva az idegenekhez. A közösségben, amiben őseink szocializálódtak, nem voltak idegenek, ha mégis felbukkantak, az egyszerre keltett kíváncsiságot és félelmet. Az idegenek alapvetően stresszforrások, ismeretlen elemek, akikkel kapcsolatban nincs bevált viselkedési receptünk, nincs hozzájuk útmutatónk. “Evolúciósan nem adott bennünk – akármilyen szépen is hangozna – az a korlátlan szeretet, hogy omoljunk egymás karjaiba életkor és minden egyéb tekintet nélkül. Nagyon szép szlogen az, hogy az idegen szép, de ezt tanulni kell” –  mondta dr. Bereczkei Tamás professzor, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Intézetének vezetője nekünk adott tavaszi interjújában.

A menekültek pedig idegenek: más nyelvet beszélnek, más kultúrából jöttek, máshogy néznek ki, mint mi. A menekültek tehát ebből a szempontból stresszforrások. A stresszel pedig sokféleképpen küzdhet meg az ember, és bár nem a legérettebb, de ennek egyik módja az, hogy egyszerűen megpróbáljuk kisöpörjük a forrását az életünkből.

Fotó: Tuba Zoltán / Képszerkesztőség

Aki azt kéri számon, hogy miért nem a hajléktalanokon és a cigányokon segítünk

A segítő viselkedés alapja az empátia, az, hogy képesek legyünk beleélni magunkat a másik helyzetébe, hogy átérezzük a szükségleteit, hogy közösséget érezzünk velük. A pszichológiai kutatások szerint hajlamosabbak vagyunk segíteni annak, akit közelebb érzünk magunkhoz, akivel valamilyen szempontból közös csoportba tartozunk. Néhány hónappal ezelőtt a fenti véleményt hangoztatók többsége valószínűleg nem érezte úgy, hogy a romákkal vagy a hajléktalanokkal közös halmazt, közös csoportot alkotna, nem merült fel benne, hogy tenni kellene értük. Most azonban jött rengeteg segítségre szoruló ember, rengeteg idegen. Ebben a helyzetben az ember csoportidentitása, a valahová tartozás érzése más színezetet kap: sokkal inkább a csoportja részének tekinti azt, aki egy országban, egy kultúrában él vele, mint bárki mást. 

Aki szerint a jelenség sajnálatos, de nem a mi gondunk

Ahogy írtam, a segítő viselkedés alapja az empátia. Ha valaki távol tartja magát a problémától, ha nem hagyja, hogy érzelmileg megérintse az, empátia sem ébred benne. Teljesen más egy tíz soros hírt olvasni 71 halottról egy teherautóban, mint egy alapos cikket arról, hogyan fulladtak meg kínok között nők, gyerekek, családok, miközben egy új élet reményében haladtak Németország felé. Más a határt átlépő menekültek számáról olvasni és más találkozni velük a pályaudvaron. Nem arról van szó, hogy a problémát magáról lerázó ember szívtelen, hogy nem képes szeretetre, vagy nincs benne emberség, egyszerűen más szinten engedi be az életébe a problémát. Talán azért, mert ennyire futja az energiáiból, talán azért, mert ezzel védi önmagát egy nyomasztó problémától. Bármi is áll a háttérben: empátia csak ott alakul ki, ahol megengedjük magunknak. 

Aki csak neten támogató, de nem tesz semmit

Azt, hogy ki mikor és hogyan segít, vagy segít-e egyáltalán, rengeteg dolog befolyásolja. Általában, ha valaki egy csoport, egy tömeg része, és nem szólítják meg személyesen, hajlamos arra, hogy  kevesebb felelősséget érezzen, hogy úgy gondolja, más majd megteszi, amit meg kell, így inkább passzív marad. Ez nem jelent sem közömbösséget, sem érzéketlenséget, természetes emberi reakció, így vagyunk huzalozva. 

Fotó: Tuba Zoltán / Képszerkesztőség

Aki eddig nem adományozott, de most megtette

Amikor az ember olyan krízissel szembesül, ahol kimondottan több ember összefogására van szükség hajlamosabb segíteni, mint egyébként tenné. Különösen akkor, ha számára fontos emberek, ha a tágabb környezete is segítő viselkedést mutat. Így működünk ugyanis csoportban: ösztönösen alkalmazkodunk a többiekhez, olyan dolgokat is megteszünk, amik egyébként nem jellemzőek ránk. Azt tesszük, amit a számunkra releváns többség tesz, tehát ha mindenki a környezetünkben segít, hát segítünk mi is. 

Aki minden energiáját a menekültkérdésre fordítja

A különböző korú, különböző területeken önkénteskedő emberek több évtizedes vizsgálatából amerikai pszichológusok azt a következtetést vonták le, hogy a segítségnyújtást alapvetően öt különböző tényező motiválhatja. Az az ember segít, akinek ez egybevág személyes értékeivel, a vélt társadalmi szükségletekkel, aki jobban meg akarja érteni a világot, vagy úgy érzi, ez hozzájárul a személyes fejlődéséhez, esetleg ez a tevékenység segíti abban, hogy jobban érezze önmagát a bőrében. Ezek a motivációk nem függetlenek egymástól, egyszerre lehetnek jelen, egyszerre mozgathatják az ember viselkedését.

A pszichológusok szerint az, hogy mennyire tartósan marad fenn a segítő viselkedés, azon múlik, hogy az mennyire elégíti ki a viselkedés hátterében álló motivációt. Aki tehát minden energiájával segít, az megtalálta az utat motivációinak megélésére. A segítő viselkedésben tehát gyakran jelen van egy altruisztikus segíteni vágyás, de ott egy önző érdek is: amit az ember kap a tevékenységétől az jó. Ráadásul nagyon jó. Martin Seligman, a pozitív pszichológia atyja szerint a boldog élethez vezető egyik út ha jelentésteli életet élünk, olyat, amiben az ember a legerősebb készségét valamilyen nagyobb cél érdekében használja. Ha erre valaki képes, az hosszú távú elégedettséghez, pszichológiai jólléthez és a teljes élet érzéséhez vezet.

Persze azt, hogy ki hogyan áll a menekültkérdéshez a fentieken túl, a személyiségen, a korábbi tapasztalatokon, az illető környezetén és az aktuális élethelyzetén keresztül még rengeteg dolog befolyásolhatja, de egyik álláspont sem érthetetlen vagy megmagyarázhatatlan, legfeljebb más, mint a miénk. Ha azonban a lehetséges reakciók pszichológiai hatását vizsgáljuk egyértelmű: az egyéni boldogság szempontjából jobb választás segíteni, mint hagyni, hogy a félelmeink és a belőlük fakadó agresszió kerekedjen bennünk felül. Ez utóbbi ráadásul, ha pszichológiailag meg is magyarázható, társadalmilag nem tolerálható.

Blogmustra