„Bármilyen paradoxonnak is tűnik, de a gyász mindig az életről szól, arról, hogyan tudunk tovább élni a fájdalom után, hogy hogyan tudjuk elfogadni saját halandóságunkat.” Ez volt az egyik legfontosabb állítás, amit Révész Renáta Liliána pszichológustól tanultunk. A Tábitha-ház gyásztanácsadóját, és gyászolók segítésével foglalkozó Napfogyatkozás Egyesület alelnökét arról kérdeztük, mit élnek át az emberek, amikor elveszítik szeretteiket, hogy hogyan segítheti gyászukat a környezet, és hogyan a sorstársközösség.
A halál oka a halandóság
A gyász hosszú és kemény folyamat. Persze, mind mások vagyunk, mind kicsit máshogy éljük meg a veszteséget, de a halál feldolgozásának lépései, a gyász kísérőtünetei előbb vagy utóbb mindenkinél megjelennek, eltűnnek, majd újra és újra visszatérnek.
„Az eleje egyfajta dermedtség, hiába érzi az ember, hogy nagyon fáj, hogy nagy a hiány, de mintha elhagyták volna az érzések: üresnek érzi magát. Ehhez az első időszakhoz általában hozzátartozik a tagadás, az, hogy az ember nem akar, nem bír szembenézni a tényekkel. Így igyekszik megvédeni magát” – mondta a Díványnak Révész Renáta Liliána, aki szerint a gyász kezdeti időszakában felbukkanó tünetek hiába ijesztőek, hiába tűnnének más körülmények között kórosnak, ebben a helyzetben teljesen természetesek. A gyászoló a kezdeti időszakban (első néhány hónap, de akár egy év is lehet) gyakran depressziós tüneteket produkál, hallucinál, alvás- és étvágyzavarai lehetnek, erőtelen, a hangulata negatív.
Mindeközben az első dermedt ürességet a heves érzések váltják fel, jön a hangulatingadozás, a bánat, a szomorúság, a fájdalom és a kétségbeesés, de a legjellemzőbb érzelem mégis a düh. A diffúz düh. „Az ember ilyenkor haragszik a körülményekre, a halottra, a többi hozzátartozóra, az orvosra, a haláleset okozójára, a betegségre, a sorsa. Ez érzelmileg nagyon nehéz, hiszen hogyan is lehetne haragudni például a sorsra? Hogyan lehetne haragudni az Istenre? Vagy hogyan lehetne haragudni a halottra, aki annyira hiányzik? Valójában ilyenkor nem is rájuk, nem ezekre a dolgokra haragszik az ember. A düh az elmúlás felfoghatatlanságából ered. Ebből fakadnak a gyötrő gondolatok, a folyamatos kérdések: a miért történt? miért most? miért így? A válasz pedig az, hogy a halandóságunk miatt. Ezzel kell szembenéznünk. A halálnak a halandóság az oka, nem egy baleset, egy műhiba vagy egy elzáródott ér. A gyász nem történhet meg úgy, hogy ezzel a ténnyel ne nézzünk szembe, hogy ne fogadjuk el a halandóság törvényszerűségét. Nincs más lehetőségünk.”
„A gyászolóknak gyakran az időjáráshoz szoktam hasonlítani a halált. Akkor esik az eső, akkor fúj a szél, amikor akar, olyan erővel, ahogyan akar, ezt nem tudjuk befolyásolni. Nem lehet tudni, hogy mikor és hogyan halunk meg: ez nem kívánságműsor. Ha az ember a folyóban úszik, meg lehet próbálni az árral szemben haladni, de ha kinézünk a partra, látjuk, hogy iszonyú erőfeszítéssel maximum annyit érhetünk el, hogy egy helyben maradunk, és amikor mi már elfáradtunk, a folyó még mindig ugyanolyan erővel folyik, ő győz. Ha azonban hagyjuk, hogy sodorjon az ár, könnyebb lesz. Mindenképpen könnyebb, mint szembeszállni ezzel az erővel és biztosan veszíteni. A gyászmunka egyik kulcspontja tehát az, hogy meg kell barátkozni azzal az erővel, ami az élet és a halál kérdéseit uralja, meg kell tanulni elfogadni a természet erejét, a természet rendjét. Bármikor is érjük el ezt a pontot, onnantól kicsit enyhül a kínlódás, csökken a kínzó kérdések sora.”
A halál elfogadásának folyamatát a pszichológus szerint sokban nehezíti a kultúránk, amiben a fiatalság, a fittség, a vitalitás az érték, amiben a halált tabuként kezeljük, tagadjuk, elhessegetjük. „Minél jobban rettegünk valamitől általában, annál jobban igyekszünk távol tartani magunktól, ettől azonban csak még félelmetesebbé válik. Ha azonban képesek vagyunk szembenézni a félelmeinkkel, felszabadulunk. A halállal való foglalkozás tehát felszabadít, a halál nem lesz tabu többé, természetessé válik, a tőle való rettegés feloldódik.” Ez egy olyan feladat, amit mindenkinek magának kell elvégeznie, de ettől még a gyász folyamatában rengeteget segíthet a környezet, a család, a barátok, és rengeteget segíthet a sorstársközösség is.
Elfogadás kell és türelem
Révész Renáta Liliána tapasztalata szerint a gyászolók számára az egyik legnehezebb dolog az, hogy a környezetük nem elfogadó velük szemben. A halál ugyanis kínos kérdés, egy társadalmi tabu, így az emberek valaki gyászával találkozva ijedtek és tanácstalanok, és ha még meg is próbálnak segíteni, gyakran az is rosszul sül el. „Nem segítünk azzal, ha a gyászolót megpróbáljuk visszarángatni az életbe, ha azt tanácsoljuk, lépjen túl, hogy felejtse el a fájdalmát. Ezekkel a tanácsokkal nem lehet mit kezdeni. A depressziós sem lesz jobban attól, ha felszólítjuk, hogy legyen már vidám. Ezzel csak a meg nem értettségét, a magányát erősítjük.” Hogy akkor mégis mit lehet tenni?
A gyász kezdeti időszakában abban kell segíteni, hogy a gyászoló túlélje a hétköznapokat: konkrét segítségre van szüksége a mindennapi élethez, feladatokat kell átvenni tőle, elintézni helyette ügyeket, működtetni az életet. Fontos az is, hogy a környezet legyen nagyon türelmes a gyászolóval, hogy tolerálja a hangulatingadozásait és ne támasszon vele szemben elvárásokat. Érdemes megpróbálni a gyászolókat aktivitásokba belevonni, kimozdítani őket az otthonukból, és ha ez nem megy egyszer, hát megpróbálni másnap és harmadnap is. Tudnunk kell, hogy a gyászhoz, a feldolgozáshoz idő kell –hogy mennyi, az személyfüggő, hiszen a gyász a személyiség sok rétegét megmozdítja, sok korábbi fájdalmat is felszakíthat, tehát ezt a folyamatot nem lehet és nem is szabad siettetni. A legfontosabb pedig az, hogy legyen türelmünk újra és újra meghallgatni őt, még akkor is, ha ugyanazokat a dolgokat ismétli, ha ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és legyűrni magunkban az ösztönt, hogy válaszoljunk ezekre, hogy tanácsokat adjunk.
A gyászolónak nyitottság kell, türelem, elfogadás és társaság. Az aktuálisan gyászoló emberekből szerveződő önsegítő csoportok pedig éppen ezt nyújtják. Bár a külső segítségre a gyász kezdeti, legnagyobb stresszel járó szakaszában van a leginkább igénye az embereknek, a túlélésben (a konkrét feladatok átvételén túl) senki nem segíthet. Abban viszont igen, hogyan lehet feldolgozni a veszteséget, megszervezni, működtetni az új életet. Ahhoz azonban, hogy ezekkel a problémákkal képes legyen foglalkozni az ember, végig kell csinálni az első, a legdurvább szakaszt. Éppen ezért a Napfogyatkozás Egyesület ingyenes csoportjaiba a haláleset után 3-6 hónappal várja a gyászolókat. Egy-egy ilyen csoporthoz 8-10 ember csatlakozik, őket pedig kiképzett szakember vezeti végig azon a 10 találkozáson, ahol minden alkalommal konkrét témákat járnak körbe. A témák között akadnak praktikus, életvezetéssel kapcsolatosak, ahogy a közös beszélgetésekben felbukkan az is, hogyan kezeljük az ünnepeket, évfordulókat, vagy hogy ki- hogyan birkózik meg a magánnyal, a hiánnyal, a gyötrő álmokkal. A csoport tehát a megértettség érzését adja, teret arra, hogy az ember szabadon beszélhessen a gyászáról és hogy megtapasztalja: nincs egyedül az érzéseivel. Ez pedig segít abban, hogy megtanuljuk, hogyan lehet majd élni, hogyan lehet tovább élni a fájdalom után.
