Nem biztos, hogy rossz vége lesz, ha az ellentétek vonzzák egymást

Zanza!

“Legfeljebb egy évet adok nekik!” – súgunk össze első látásra össze nem illő párok láttán. Kifecsegjük a csinos szomszédlányt, aki egy otromba férfival csókolózik a lépcsőfordulóban, viccelődünk az égimeszelő nő és töpszli pasija románcán, a szerény körülmények között élő lányról pedig meggyőződésünk, hogy csakis az érdek hajthatja, ha tehetősebb férfival hozza össze a sors. Pedig a pillanat, amit a kívülálló elkap egy szokatlan szerelmespár életéből, nem ad lehetőséget többre, mint üres ítélkezésre. “Te is más vagy, te sem vagy más” – hirdette a kilencvenes években egy underground kampány a budapesti metrókocsik ablakain. És bár azóta biztosan rengeteg “össze nem illő" pár mondta ki a boldogító igent, miközben reklámfilmbe illő egykori szerelmesek adták be a válókeresetet, azóta se értettük meg: az igaz szeretet nem lát társadalmi különbséget. A szerelem embereket lát, akik szeretnek együtt, egymásért élni. Ettől pedig senki sem foszthatja meg őket gondoskodásnak hitt bíráskodással.

Tavaly készítettem egy összeállítást klasszikus értelemben "össze nem illő" párokról, és miután kitettem a Facebook oldalamra, hogy riportalanyokat keresek, szó szerint elárasztottak az üzenetek. Kaptam mailt kerekesszékes lánytól, aki járó férfival él, mélyen katolikus asszonytól, aki egy szerencsejátékos "hitetlennel" találta meg a boldogságot, és persze rengeteg magyar írt, aki külföldön kötött házasságot, itthoni családjukat pedig kultúrsokként érte a hír. Hogy egy személyes példát említsek: míg a fél világ azzal van elfoglalva, hogy Izrael és Palesztina halálos ellenségek, addig Tel Avivban a békés együttélés korántsem illúzió. Ismerek olyan zsidó srácot, aki évek óta él boldog kapcsolatban egy muzulmán fiúval - aki ugyanebben a városban született, mégis palesztinnak vallja magát. Bár még ma is átlagosan napi két órát, ez már szép eredmény a korábbi, napi négy óra vitatkozáshoz képest. Amikor velük találkozom, mindig az jut eszembe: nincs olyan társadalmi, vagy kulturális ellentét, ami áthidalhatatlan lenne. 

shutterstock 139170377

Az izraeli srác és a palesztin pasija

"Édesanyám zsidó, édesapám pedig keresztény. Nyolcéves voltam, amikor a családom Izraelbe költözött – egy olyan városba, ahol zsidók és arabok nemcsak együtt élnek, de - ellentétben a legtöbb izraeli várossal - még el sel különülnek egymás életterétől. Nincs muzulmán vagy zsidó negyed – békesség van" - meséli a haverom. A pasija hasonlóan lazán kezeli a hírhedt "zsidó-arab konfliktust": "Jaffában születtem, és a nagymamámat kivéve senkit se érdekelt különösebben a politika. A szomszédaink zsidók voltak, vásároltunk zsidó üzletekben, és sokat jártunk be Tel Avivba. A jaffai arabok közössége elég zárt, békében megvagyunk a zsidókkal – a nagyváros sokaknak afféle bevásárlóközpont, ahová szórakozni, kávézgatni, shoppingoni mennek csak be."Négy éve egy partin futottak össze, és bár a kapcsolatuk nem a politikán alapszik, azért - mint az a bizonyos elefánt a szobában – kicsit mindig jelen van benne. "Régebben órákat veszekedtünk politikai kérdéseken, de egyszer egy nagy dráma után, aminek majdnem szakítás lett a vége, elhatároztuk: ha valaha különválunk, annak csak az lehet az oka, hogy eltűnt a szerelem, és semmiképp sem az, hogy egyikünk palesztin, másikunk pedig zsidó.Minden nap tanítjuk egymást – a kultúránkra, a történelmünkre, és leginkább elfogadásra" - mondják.

A srácok nagyon büszkék a családjukra: bár a szülők klasszikus értékeket vallanak, elfogadták és megszerették a fiaik választottját. "A kapcsolatunk rengeteget segített abban, hogy közelebb kerüljünk a családunkhoz, ez pedig minkettőnket meggyőzött, hogy ha nehézségekbe ütközik is, a zsidó-arab család igenis működik. Ennek kapcsán sokat beszélünk a gyermekvállalásról is, és ha elérkezett az idő, ebbe is belevágunk majd" - vallják. És bár egyiküknek sem számít, hogy az elsőszülött melyikünk gyermeke lesz biológiailag, de idővel mindketten szeretnék folytatni a családuk vérvonalát - ez pedig azt jelenti, hogy zsidó és arab nem csak, hogy szerelmespár, de akár testvérpár is lehet.

Kompromisszumkészség - félegészség a kapcsolatban

“Mit is jelent az tulajdonképpen, hogy két ember nem illik össze? Semmi mást, mint egyfajta előítéletet - hiszen honnan tudhatná a külső szemlélő, milyen erős az a kötelék, ami összetartja a szerelmeseket?” – kezdi Tóth-Horváth Gábor, pszichológus, aki szerint egy kapcsolat ereje soha nem azon múlik, hogy két ember mennyire “egyforma”, sokkal inkább azon, hogy megvan-e köztük a szükséges érzelmi, szellemi és szexuális kapocs, amely összeköti őket. “Csak hogy egy példát mondjak: egy mentálisan fiatal középkorú tökéletesen értheti akár huszonévekkel fiatalabb kedvesét, és élhet vele boldogan együtt. Bizonyos különbségeket az érzelmek hidalnak át, másokat pedig megtanulhatunk átívelni” – vallja a szakember. “Volt olyan páciensem, aki csak kerekesszékkel tudott közlekedni, ám ez nem befolyásolta a személyiségét: olyan vibráló, érzékeny, szépséges lélek volt, hogy bárkit képes volt rabul ejteni – csak épp nem hitte el magáról. Amíg azt nem mondtam neki: aki szerint két ember hasonlóságai határoznak meg egy kapcsolatot, azt nem a szíve, hanem a társadalmunkban minden fronton jelenlévő előítéletesség motiválja.”

Tóth-Horváth Gábor szerint aki félti önmagát, egy rokonát, szerettét, vagy barátját egy merőben másmilyen társtól, annak érdmes körülnézni, és megfigyelni: hány “hivatalosan” összeillő páros mérgezi önmagát és egymást az azonosságokon alapuló kapcsolatuk során. “Azoknak pedig, akiket a társadalom ‘nem összeillő' párosként bélyegez meg, azt üzenném: ha meg is hallgatják a ‘jaj kicsim, találsz te jobbat' kezdetű hegyibeszédeket, soha ne vegyék őket komolyan. Hiszen attól, hogy valaki jót akar nekünk – legyen szó szülőről, barátról, bárkiről –, még nem feltétlenül tudja, hogy mi az, ami valóban jó nekünk” – tanácsolja a pszichológus.

shutterstock 121067464

A diszkrimináció nem lehet egy kapcsolat akapja

Bár világéletemben szabadgondolkodónak vallottam magam, bevallom: tisztán emlékszem, milyen értetlenül álltam anno a szépséges Julia Roberts és a túlkoros Pinokkióra emlékeztető Lyle Lovett szerelméről olvasva, vagy milyen összevont szemöldökkel hallgattam a pletykákat, melyek szerint egy ismert magyar tévés műsorvezetőnő egy vélhetően homoszexuális férfival kötötte össze az életét. Tele voltam kérdésekkel – pedig bizonyos válaszok egészen egyszerűen nem rám tartoznak. Azt hiszem, a felnőtté válás része, hogy ideális esetben eljutunk a felismerésre: nem feladatunk mindent megérteni, és végkép nem hatáskörünk ítéletet mondani. Mostanra úgy érzem, ha a Párizsi Notre Dame happy endje az volna, hogy Esmeralda Quasimodoba szeret bele, azt is őszinte boldogsággal üdvözölném. Mert az érzelem soha nem diszkriminál – ilyesmit csakis a társadalmilag tanult intellektus tesz, hibás kártékony mintáról ellesve. Ez a minta lehet a családi, vagy vallási nyomás, vagy az elvárás önmagunkkal szemben, hogy megfeleljünk a környezetünk elvárásainak. Pedig a társadalmi norma nem más, mint a szeretet eszméjében csalódott emberiség kétségbeesett kísérlete arra, hogy az elveszett valódi helyett új, hamis értéket teremtsen.

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Blogmustra