Második Ving Tsun edzésemre már picit felkészültebben érkezem, hétközben a tükör előtt gyakorolom a formagyakorlatokat, esténként jól eső érzés pumpálni magamba az erőt. Az edzésen azonban egyáltalán nem bizonyulok ügyesnek, nem jönnek reflexszerűen a betanult mozdulatok, talán mert fejben millió helyen járok. Hallom az edzőm szavait, követem az instrukcióit, de fejemben ott cikázik: fenébe, elfelejtettem elküldeni egy emailt, a közös képviselőt reggel 7 után hívnom kell, a vízórást sem hívtam vissza, meg ott motoszkált fejemben a rossz érzés, hogy elígérkeztem estére, de hogy hova, mikor és kihez, nem ugrik be. Figyelmem darabjaira hullik - amiből edzőm egy jól irányozott, csípős ütése zökkent ki.
Az áldozatszerepből ki kell bújni
Még soha nem fájt ütés ennyire, hirtelen gombóc nő a torkomban, úgy érzem, menten elsírom magam. Nézek banbán: mi volt ez? Fel se fogom, hogy edzőm egész egyszerűen rácsapott a karomra. Öt mély levegővétel után azonban úgy döntök, nem fogok bőgni, inkább bedühödöm, újra előjön a terminátorérzés – és ez így van jól. Jankulár László elmagyarázza, hogy nemcsak a küzdősportban, de az élet valamennyi területére igaz, hogy ha az ember áldozat szerepbe bújik, áldozattá is válik. Aki nem mer, és nem elég erős ahhoz, hogy kitörjön ebből az állapotból, az ott is marad. Márpedig én nem maradok, ha fene fenét eszik se!
Légy Ving Tsun harcos Te is!
Aki kedvet érez ahhoz, hgy benevezzen egy Ving Tsun tanfolyamra, jelentkezzen Jankulár Lászlónál, jelezze, hogy Dívány olvasó és kedvezményben részesül. Olvasóink két hónapon keresztül, heti két alkalommal 6000 Forintért (óránként 375 Forintért) járhatnak edzésre. Az órák kedden és csütörtökön 18:00-19:30-ig tartanak a Wekerlei Gyermekház emeleti tánctermében (XIX. kerület, Petúr u. 7.). Jelentkezni ITT tudsz!
Tudatosan felépített önbizalom-növelés
Ezek után egyre világosabb a számomra, edzőm pontosan tudja, tanítványai milyen lelki folyamatokon esnek át, feltételezem, látja, ha gondolatban máshol járok, ha elesett vagyok, vagy ha szétesem az önbizalomtól – akármelyik szélsőséges állapotban is voltam eddig, valahogy mindig sikerült visszarántani a jelenbe. Amikor elkeseredem, nem nyom le mélyebbre, helyette profin mozgósítja laposra vert akaraterőmet és tartalékenergiáimat, mindezt anélkül, hogy észrevenném. Az edzésbe mindig be-becsempész egy-egy olyan mozdulatsort, ami sikerélményt okoz, amitől újra kacagni van kedvem, és újra rászánom magam, hogy harcolni fogok.
Fokozatosan adagolt fájdalom
Két gyakorlatsor között azt is megtudom, hogy a rám mért erősebb ütések sem véletlenek, az oktatás része, hogy a tanulók ne a való életben találkozzanak először a fájdalommal. Bár adott pillanatban nem esnek jól a csapások, be kell látnom, meglehetősen szerencsétlen lenne, ha életemben először éles helyzetben érzenék fájdalmat, és ott bőgném el magam. Nem árt megtapasztalni, milyen a váratlanul érkező támadás, és nem rossz megismerni azt az ént, akit a fájdalom hoz ki az emberből.
Nekem nem nagyon tetszik, ahogy az első ütésre reagálok: pár percre egy érzékeny, gyáva nyuszivá vedlek át, aki nem érti, hogy történhet vele ilyen galádság, és várja, hogy a sérelmet valaki orvosolja, valaki más, persze. Nem túl szimpatikus reakció. Olyannyira nem, hogy nem szeretnék többet találkozni ezzel az énemmel.
Színtiszta fizika
Órán arra is bőven van idő, hogy az egyes harcállásokat analizáljuk, azokat a fizika logikus alapjaira boncoljuk szét. Az egyes gyakorlatoknál az embernek menthetetlenül olyan érzése támad, hogy a Ving Tsun kitalálója egy precíz analitikus volt, akinek egyáltalán nem volt kedve felesleges mozdulatokkal fárasztania magát. Ezt elkerülendő olyan mozdulatokat és pozíciókat dolgozott ki, ahol egy-egy jól célzott ütésbe csomagol bele mindent: az erőkar, a talaj alátámasztása, a szögek, a távolság, minden ésszerűen és logikusan kapcsolódnak össze, hogy a végeredmény, a jól célzott ütés a legtökéletesebb legyen.
Támadás esetén például nem mindegy, hogy támadómhoz képest hova és milyen szögben lépek, az erőátvitelt a megfelelő pozícióban ugyanis hatványozható, a lábak segítségével lökésem erejét megduplázhatom. Jó erőátvitel esetén az ütésben benne van az egész test, az erő a talajtól indul és a testen keresztül, a karokon át halad és az összeadott erő a támadómon fejeződik be. Persze jómagam messze állok a logikusan gondolkodó zsenitől, az óra legnagyobb kihívása számomra továbbra is figyelmem darabjainak összetapasztása. Ez nagyon nehezen megy, az utolsó kargyakorlat pedig csak tetézi a mentális fáradtságom.
A kezek tánca
Ahhoz, hogy a kar reakciói automatikussá váljanak, edzőmtől egy nagyon érdekes, de megint csak figyelemdaráló technikát tanulok meg. A chi-sao elnevezésű kézgyakorlat során támadómmal szemtől-szemben állok, kezeink pedig egy folyamatos, dinamikus, áramló táncba kezdenek. Bár a mozdulatok ritmikusnak és könnyűnek tűnnek, figyelmem hamar k.o. lesz. Alig bírom követni a gyors áramlást, ami mellesleg csak ránézésre ártatlan gyakorlat, valójában kemény erőtorna: bár mindkét kezem laza, karommal támadómnak feszülök anélkül, hogy testemmel a másiknak támaszkodnék, egyensúlyomat meg kell tanulnom megőrizni. Ezzel a levezető gyakorlattal reflexszerűvé válnak a kéz mozdulatai, akár csukott szemmel is éreznem kell, hogy mikor van lyuk a védekezési rendszeremben. Az enyémen pedig van lyuk, bőven. De holnap, meg azután, meg holnapután egyre kevesebb lesz.
