Ezeket érdemes mondania súlyosan beteg hozzátartozóinak

Baleset, súlyos sérülés, fizikai összeomlás. A testünk számára ez súlyos trauma, de mi történik ilyen helyzetekben a lelkünkben? Milyen pszichológiai folyamatokon megyünk keresztül? Hogyan lehet felfogni, feldolgozni egy súlyos sérülést? Mire érdemes felkészülni a betegnek, és mire a hozzátartozóknak? Végül: hogyan jöhetünk ki úgy egy ilyen traumából, hogy az életünk jobb, teljesebb legyen, mint előtte? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a Tilos Rádió hétfő délelőtti Teszt és lélek című műsorában Révész Renáta és Kuna Gábor pszichológusokkal. 

shutterstock 167990879

A döbbenettől a félelmekig

Függetlenül attól, hogy egy esés utáni csonttörést, egy autóbalesetet, vagy épp a tüdőnk összeomlását éljük meg az első, ami ilyenkor általában elönt az a döbbenet. Már amennyiben eszméletünknél vagyunk. A kezdeti döbbent, sokkolt állapotban gyakran automatizmusok szintjén működünk, de ott egész jól funkcionálunk: van, hogy még ki tudjuk hívni a mentőt, elmegyünk valahogy a kórházig, értesítjük a hozzátartozóinkat. Az alapfunkcióinkat remekül ellátjuk, de a kritikus gondolkodás, a reális helyzetértékelés már sérül. Gyakran nem fogjuk fel, nem vagyunk képesek végiggondolni, hogy mi történik velünk, nem látjuk át a lehetséges következményeket. Egy módosult tudatállapot ez, ráadásul spontán és negatív: nem vagyunk önmagunk, és ezt nem csak nem akartuk, de még kifejezetten rossz is nekünk. 

A közvetlen veszélyen túl, kórházi környezetben aztán megérkezik a kontrollvesztés élménye, a feleszmélés, hogy elveszítettük az uralmat a testünk felett, hogy nem befolyásolhatjuk, mit történik velünk, hogy nem vagyunk sérthetetlenek, a világ pedig nem kiszámítható. Ez pedig nagyon félelmetes. Félelmetes, ugyanis bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot szül, a jövő jóval homályosabbá válik, tele nyomasztó kérdésekkel. Mi van, ha nem éljük túl? Mi lesz, ha maradandó a sérülés? Mi lesz, ha nem élhetünk többé úgy, mint régen? 

Ez az állapot, vagyis az énképünk, az identitásunk, a világba vetett hitünk sérülése egy intrapszichés katasztrófa: a lelkünkben számos stabil, támaszt jelentő dolog omlik össze egyik pillanatról a másikra. Ezzel azonban nagyon nehéz bármit is kezdeni, nem véletlen, hogy a traumahelyzet megértésének szakaszai között a döbbenetet sokszor az elkerülés követi. Egyszerűen nem vagyunk még felkészülve, hogy lelkileg elbírjuk a trauma hatását és következményeit, így tagadjuk annak súlyosságát. Ilyenkor jellemző az emberre, hogy bagatellizálja saját állapotát, jó kedvű, optimista, szóval úgy tesz, mintha semmi komoly dolog nem történt volna. Ez az állapot azonban nem tartós. Egy idő után ugyanis a negatív élmények, emlékek felbukkannak a fejünkben, és velük együtt megjelennek a félelmek, a szorongás, és a kétségbeesés. 

A trauma után a szenvedés vagy a fejlődés is várhat ránk

Ha a baleset, a sérülés nagyon ijesztő, sokkoló, extrém módon traumatikus volt számunkra, és az ezzel kapcsolatos negatív érzésekkel nem tudunk mit kezdeni, ha valamiért hosszú távon sem vagyunk képesek ezeket megélni, annak számos negatív következménye lehet az életünkre nézve. Szélsőséges esetben például előfordulhat a poszttraumás stressz zavar (PTSD) kialakulása. A PTSD tünetei között szerepel a szorongás, az emléknyomok váratlan betörése, a gondolkodás és hangulat negatív változása is. Ezeken túl a PTSD-től szenvedők gyakran tapasztalnak alvászavarokat, szenvednek rémálmoktól. Általában, ha idáig jut az ember, akkor érdemes szakember segítségét kérni. 

Ideális esetben azonban egy idő után képessé válunk arra, hogy szembenézzük a történtekkel, és az azzal kapcsolatos emlékek integráltan, érzelmileg és kognitív szinten is feldolgozva - de legalábbis megdolgozva - a helyére tudjanak kerülni bennünk. A sikeres megküzdés, vagyis az, hogy egy idő után képessé válunk a baleset előtti pszichés állapotunk helyreállítására már jó dolog, de nyerhetünk ennél többet is egy ilyen traumatikus tapasztalásból. A szakirodalomban poszttraumás növekedésnek nevezett állapotban a katasztrófa után nemcsak visszanyerjük a korábbi képességeinket, de önismeretünk is mélyül, többek leszünk, fejlődünk, erősebbé, alkalmazkodóképesebbé válunk, mint korábban. Ilyenkor az emberben a túlélés élménye elhozhatja a prioritások, az értékek átrendeződését, azt, hogy motiváltabbakká válunk a céljaink megvalósítására, erősödnek a társas kapcsolataink. Összességében tehát elképzelhető, hogy egy trauma után jobb és teljesebb életet éljünk, mint korábban.

Az, hogy ez végül megtörténik-e, hogy hogyan reagálunk egy katasztrófahelyzetre, hogyan kerülünk végül ki belőle, egyénenként változó lehet. A személyiségünk, a pszichés állapotunk, a céljaink mind befolyásolják a gyógyulást, de az egyik legfontosabb tényező ebben a folyamatban mégis az a társas közeg, amiben mindez zajlik, és a társas támogatás, amit kapunk a környezetünktől. 

shutterstock 105364406

A környezetnek se könnyű

A közeli hozzátartozóknak tehát fontos szerep jut a beteg gyógyulásában. Pedig nekik se könnyű. Egy trauma után ugyanis rengeteg változás történik a kapcsolatokban, a párkapcsolati dinamika például felborul, aszimmetrikussá válik. Adott egy negatív érzéseivel, testi sérüléseivel, a képességvesztésével és a kórházi környezet és tehetetlensége miatt kirekesztésével küzdő fél, és adott a másik, aki általában azt várja magától, hogy gondozza, ápolja segítse a beteget. És pontosan ez az, amit általában a környezet is elvár tőle.

Mindeközben a hozzátartozó aggodalmai, félelmei és bekúsznak a történetbe, olyan terhek, olyan felelősség kerül a nyakába, amit sokkal inkább egyedül kell vinnie, mint általában egy egészségesen működő kapcsolatban. A kölcsönösség egyensúlyának felborulását pedig sokszor átkozottul nehéz megélni, és gyakran a párkapcsolati intimitás sérüléséhez, a felek közötti érzelmi távolság növekedéséhez vezethet. Legalábbis időszakosan. Ebben a helyzetben a hozzátartozó magányossá válhat, így kiemelten fontos, hogy ilyenkor ő is megfelelő mennyiségű és intenzitású érzelmi támogatást kérjen és kapjon környezetétől. 

Mit mondjunk egy traumán átesett embernek? 

A beteg számára tehát fontos, hogy a hozzátartozói segítsék. De mégis hogyan? Mit tehetünk, mit mondhatunk egy embernek, aki éppen egy súlyos traumát él át? Először is fontos, hogy tisztában legyünk a fent leírt, betegben játszódó folyamatokkal, hogy képesek legyünk megértőek lenni a hangulatingadozásaival, az időszakos énközpontúságával szemben. Ahogy érdemes tisztában lenni azzal is, hogy abban a módosult tudatállapotban, a bizonytalanságban a beteg érzékennyé válik a negatív szuggesztiókra, a kommunikáció nyílt vagy mögöttes negatív tartalmára. Nemcsak arra, hogy ki mit mond, de arra is hogyan mondja, milyen közben a testtartása, milyenek a nem verbális jelzései.

shutterstock 235483669

A kutatásokból tudjuk, hogy az ember bármilyen állapotában - még a kómában is - képes feldolgozni a környezetéből származó különböző ingereket. Ha a beteg felett az orvos bizonytalan jövőképet fest fel, ha a hozzátartozó katasztrofizál, azzal hátráltatja a gyógyulást. Sajnos azonban a másik véglet se jobb. Az alaptalan pozitív üzenetek (például a minden jó lesz, meglátod) gyakran a szándékkal éppen ellentétes hatást váltanak ki. Az tehát megvan, hogy mit ne mondjuk. Ezeket viszont annál érdemesebb:

  1. Igaz pozitív üzenetek közvetítése. Pozitív üzenetet közvetíteni ér, sőt, kifejezetten jó is a betegnek - és annak is, aki mondja -, de érdemes arra figyelni, hogy ezeknek valóban legyen igazságalapjuk. Azzal nyugtatni a másikat, hogy már túl van a műtéten, hogy a kórházban vigyáznak rá, hogy ott vagyunk mellette mind tiszta és igaz megnyilvánulások, amik felébresztik a reményt a betegben, és képesek megnyugvást hozni. 
  2. A humor jót tesz. Jó módszer lehet az is, ha megpróbálunk finoman, a beteg személyiségéhez és állapotához igazítva a humor eszközéhez nyúlni, megpróbálunk közösen mosolyogni az aktuális állapot egy-egy sajátosságán. 
  3. Vonjuk be a lábadozót a külvilág eseményeibe. Hasonlóan jó lehet az is, ha igyekszünk a másikkal úgy beszélgetni, mint korábban: megosztani vele a külvilág történéseit, az életünk alakulását. Ezzel nemcsak a figyelmét tereljük el saját szenvedéséről, de csökkentjük a kirekesztettség érzését is.
  4. Gyártsunk konkrét terveket a jövőre. A baleset utáni időszak történéseit át lehet beszélni, meg lehet tervezni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, a mindennapi élet menedzseléséhez szükséges, praktikus dolgokon való agyalásról van itt szó. Ez segíti a beteget abban, hogy lásson maga előtt célokat, hogy visszanyerjen valamit a kontroll érzéséből és lehetősége legyen megélni a saját kompetenciáját.
  5. Egyszerűen hallgassuk meg. Van, hogy a másiknak semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy beszélhessen negatív érzéseiről. Ha képes erre, és mi képesek vagyunk meghallgatni az már egy nagy lépés a gyógyulás felé.  

Írjon nekünk!

Segítségre, tanácsra van szüksége? Kérjük, írjon nekünk a divanycoach@divany.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!

Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns a kémiai és viselkedési függőségekkel foglalkozik, de szívesen reagál a függők hozzátartozói oldaláról felmerülő kérdésekre is. Családi, házassági és nevelési problémákkal, bántalmazással és életvezetési gondokkal rovatunkban Sári- Kurán Zsuzsa pszichológus, családterápiás tanácsadó és Sebők Franciska tanácsadó szakpszichológus, az emPatika munkatársai foglalkoznak. Sákovics Diana pszichológus, a Dívány Ego rovatának szakmai vezetője pedig szívesen segít párkapcsolati és szexuális problémákkal, magánnyal, életvezetési válságokkal kapcsolatban. Írjon nekünk bizalommal, igyekszünk segíteni!

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek