Mobil(de)generáció

Ha csörög, fel kell venni, vagy vissza kell hívni, ám lehet hogy épp neki, épp nekem nem alkalmas... Akinek mobilja van, az elvileg mindig, mindenki számára elérhető. De vajon jó-e mindig készenlétben állni? Egy kommunikáció-kutató szakember szerint a válasz: nem.


Nemrégiben egy rádióinterjúban egy kommunikáció-kutatótól azt hallottam, hogy ő bizony hat éve nem használ mobilt. A meghökkent riporternek azt magyarázza: rájött, hogy folyamatos elérhetősége miatt nem csak a munkáját kell folytonosan megszakítania, hanem a magánszférájába is kéretlenül belehatolnak illetéktelenek. Kifejezetten károsnak tartja, hogy az emberek ennek a szerkentyűnek köszönhetően bárhol, bármikor beleavatkozhatnak egymás életébe.

Aki nem elérhető, nincs

„Ha csörög, fel kell vennem, ha nem veszem fel, vissza kell hívnom, aki keresett, ám lehet hogy épp akkor csörgetem, amikor neki nem alkalmas... Akinek mobilja van, az elvileg mindig, mindenki számára elérhető. Nem szeretek mindig készenlétben állni. Ráadásul azt látom, hogy nem javítja, hanem kifejezetten rontja az emberek egymás közötti kommunikációjának minőségét." - nyilatkozta.

Meg kell mondanom, én is jó néhány évig hasonló megfontolásból álltam ellen a mobil használatának. Aztán persze beálltam a sorba, mert aki azonnal nem elérhető, az nincs is a mai világban...

Ám mostanában megint felgerjedtek bennem ezzel a gyerektenyérnyi szerkentyűvel szembeni ellenérzések.

 

A Laca a Macával

Azon már nem háborgok, hogy olykor egy villamoson vagy egy buszon utazva, nekem kell pironkodnom azért, mert akaratlanul is tanújává válok mások magánéletének, legintimebb magánügyeinek, legyen szó orvosi vizsgálatról, szexuális együttlét utáni szerelmi búgásról, arról, hogy most a Laca a Macával, vagy a Katával... Elegem van abból, hogy végig kell hallgatnom, hogyan adja ki a parancsot valaki a férjének a bevásárlást illetően, és sokszor még a munkahelyi titkoknak, a szavazófülke magányára tartozó hitvitáknak is kéretlen hallgatója legyek.

Ennél mostanában jobban zavar, hogy úton-útfélen azt látom: az ifjú anyák - miközben csemetéjüket késő délután maguk után vonszolják az óvodából, iskolából, ordító kisbabájukat vagy ébredező értelmű kicsinyüket tologatják a parkban, csetlő-botló apróságaikat „legeltetik" a játszótéren - mindenről elfelejtkezve, szinte megállás nélkül telefonálnak...

 

Mama! Örülj nekem!

Nemrégiben volt alkalmam végignézni két nagyon jellemző jelenetet. A sudár, szép anyuka a szemközti oviból kifelé igyekezett a kicsi fiával. Amikor megszólalt a mobilja, elengedte a gyerek kezét, aki egy ideig még türelmesen álldigált az anyja mellett, aztán - mivel érzékelte, hogy a mama belefelejtkezett a telefonálgatásba - unatkozni kezdett, hát önállósította magát. Először csak kis körben kezdett el bolyongani az anyja körül, ám egy idő után elindult a kijárat felé. Szerencsére a kapu zárva volt, így egy nagy, letört faággal tért vissza. Hol maga előtt tolta, hol meg húzta (én közben azon izgultam, hogy egyszer csak nehogy kibökje a szemét), de a mama továbbra is önfeledten telefonált, telefonált, telefonált.

Legalább tizenöt perc is beletelhetett, míg az anya végre keresni kezdte, és a kert hátsó zugában meg is találta a faággal hadakozó kicsinyét.

Még mindig a mobillal a fülén, a szabad kezével megpróbálta a kezéből kivenni az ágat. A gyerek megmakacsolta magát, az anya pedig - telefonálás közben - erőszakkal kicsavarta a kezéből és messzire hajította az alkalmi játékot.

A gyerek bőgni kezdett, indult volna a „játéka" után... Az anya húzni, majd taszigálni kezdte, egészen a kapuig, ahol újra megtorpantak. A nő még mindig fecsegett. A kisfia megint otthagyta. Szembe jött vele egy kis műanyagmotoron egy másik gyerek. A mobilos mama csemetéje egy laza mozdulattal leborította a vele szembe karikázó társát, aztán felpattant a járműre és elkarikázott. Az anya végre befejezte az immár legalább húsz perce tartó párbeszédet, leemelte az elorozott járműről rúgkapáló gyerekét, és meglehetősen türelmetlenül cibálta végig az óvoda sarkán parkoló autóig...

 

Kérlek,  figyelj rám!

Este hét óra. A tízéves forma kislány hátán iskolatáska, az anya kezében pedig a mobil. A tömött buszon utaznak, a gyerek megpróbálja magára terelni az anya figyelmét. „Fáj a karom!" - mondja. A nő a telefonba mondja: „Most megyünk haza! Azt mondja, fáj a karja, hát persze, hogy fáj neki, most kapta meg ezt a H1N1-oltást." A gyerek hallgat, aztán újra megszólal: „Anya, hogy kell mondani? HN1 vagy H1N1? A nő nem válaszol, viszont hosszan simfeli az egyik kolléganőjét, majd az élettársáról is megtudunk egyet-mást... A kislány egyszer csak megszólal: „Anya, hagyd már abba, mindjárt le kell szállnunk!"

A nő nem hagyja abba, leszállnak. A gyerek némán és kedvetlenül baktat az anyja után, aki csak beszél, beszél, beszél de nem vele és nem neki...

 

 

 

Oszd meg másokkal is!
Mustra