Jé, elaludt a gyerek!

Ticit nyáron sokszor úgy altatjuk el, ha például a Balatonon vagyunk, hogy berakjuk a babakocsiba, és ott előbb-utóbb (inkább utóbb) álomba merül. Persze idővel átrakjuk az ágyba, és ez mindenkinek nagyon jó, mert amíg ő a babakocsiban szendereg, mi is sétálunk, beszélgetünk Endrével, meg Ticinek is kellemesebb, mint hogy ülünk az ágya mellett, és imádkozunk, hogy aludjon már végre. (Mert ez nálunk sajnos így megy, de erről majd egy másik bejegyzésben.)

Tavaly nyáron Horvátországban voltunk nyaralni, és ott is hasonlóan teltek az esték, elalvások: babakocsiban vagy éppen az autóban. Tici ekkor 2 éves volt.
A nyaralás utáni első napon – késő éjjel értünk haza – korán reggel újra útra keltünk, egy rokonunkhoz indultunk egész napos kerti partira. Tici szokásos módon egész nap pörgött, természetesen nem aludt délután, és kora este (6-7 óra körül), amikor elindultunk haza, nem bírtam ébren tartani (ez utóbbit azért erőltettem, mert ha késő délután elalszik, akkor este tíz előtt képtelenség letenni).
Szóval, a második kanyarban elaludt. Aludt végig a kocsiban, hazaérve Endre bevitte a karjában, ahol tovább aludt, majd átraktuk az ágyába, még mindig aludt. És aludt. És aludt. És aludt… És már késő este volt, és még mindig aludt. Úgy gondoltuk, hogy oké, akkor remélhetőleg reggelig fog aludni, és mi is lefeküdtünk.

Az éjszaka közepén arra ébredünk, hogy Tici keservesen sír. Átvittem az ágyunkba (általában reggelre mindig a mi ágyunkban ébred, de ez megint egy másik történet), hogy majd velünk együtt tovább alszik. De nem. Tovább sírt, és azt hajtogatta, hogy a babakocsiba akar befeküdni. Először próbáltuk magyarázni, hogy nem kényelmes, jobb az ágyban, minek a babakocsi, de nem tágított. Endre fogta, berakta, betakarta. Rögtön visszaaludt. Kicsit vártunk, aztán megpróbáltuk visszarakni az ágyába. Ahogy hozzányúltunk, visított. Nem engedte magát kivenni a babakocsiból, így ott töltötte az éjszakát, az ágyunk mellett. Reggel – persze jó korán – felébredt, nyújtózott egyet, majd jókedvűen kikászálódott ideiglenes alvóhelyéből.

Jót röhögtünk Endrével az egészen, végül is nem történt semmi baj, de azért mégiscsak fura, hogy ezt így éjszaka kitalálta, és nem hagyta magát lebeszélni róla. Gondolom, kissé felborultak a dolgok: előző nap érkeztünk haza egész napos autózás után, kevés alvás éjszaka, majd másnap nagyon korán aludt el, és lehet, hogy azt álmodta, hogy az ideális pihenőhely az ő szuper babakocsija. Nem lehet tudni egy ilyen picinél, hogy mi játszódik le benne, főleg éjszaka. Meg, ahogy írtam, akkoriban sokszor úgy aludt el, hogy toljuk a babakocsiban, és ezt megszokhatta.

Előtte és azóta se történt ilyen vagy ehhez hasonló, és nagyon vicces erre visszagondolni. Mindig elképzelem Ticit, ahogy fekszik abban a szűk babakocsiban. Amióta megszületett Katka, ő használja ezt a babakocsit, és Tici még mindig sokszor bele akar ülni, feküdni – úgy látszik, nagyon a szívéhez nőtt…