Az anyaság felforgatta az életét, és emiatt jó néhány félelemével szembesült. A szerző a Terézanyuságom története pályázatra írta meg saját élményeit.
Terézanyuságom története
Tavasszal az Állítsátok meg Terézanyut! és a Nesze Neked Terézanyu! szerzője, Rácz Zsuzsa az Ulpius-házzal közösen pályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy a nők az életükről, az őket foglalkoztató kérdésekről, döntéseikről és dilemmáikról végre beszélni merjenek. A Terézanyuságom története pályázatban június elején eredményt hirdettek, a nyertesei közt találunk a munkába visszatérni vágyó háromgyerekes anyát, a férje daganatos betegségével küzdő feleséget, és társfüggő nőt is. Ezeket a Terézanyu.hu oldalon is publikálták. A díjat nem nyert pályázatok közül kiválasztottuk a Dívány szerkesztőségének a kedvenceit, ezeket nálunk lehet elolvasni.
Elég fiatalon megtaláltam az igazit. 17 éves koromban. Igen hullámzó és vad érzelmekkel teli kapcsolat vezetett a házasságig. Aztán valahogy kezdett világossá válni számomra, hogy ez nem azaz élet, amire vágyom. Házasságunk után egy pici belvárosi lakásban laktunk, aztán teljesülhetett a vágyam, kertes házba költöztünk. Lett két kutyánk és autónk is. 22 éves koromban „minden" álmom valóra vált. Mégis, akárhogy próbáltam, nem tudtam boldog lenni. Nehéz döntést hoztam, 24 évesen mindent felrúgtam egy kisbőrönddel és a két kutyával beköltöztem Anyám mellé a panelba. Olyan boldogan, mint még soha.
Aztán jött a keserű felismerés, hogy nem minden férfi azt teszi, amit mond, vagy ígér. A volt férjemmel való kapcsolatban ilyet nem ismertem, el voltam kényeztetve.
Jött sok zűrös kapcsolat....
Volt viszonyom, ami csak a szexről szólt. Volt az internetes szerelem, ami megbízható, de unalmas férfit hozott. Volt a mindent elsöprő szerelem, de itt sajnos csak a szerető szerepe maradt nekem. Volt kapcsolatom fiatalabb fiúval, de ő ugyan abban a cipőben járt, mint én, velem akarta feledtetni szerelmi csapódásait, és volt a Presser számból ismert próbálkozás „ A csúnya fiúnak is van szíve". De ez a fajta megalkuvás nem az én kenyerem. És volt mélypont, amiből azt hittem nincs kiút. Amikor se munkád, se pasid, se pénzed és még az egészséged is megroppan. Sokan átéljük ezt, ilyenkor mindenkit vígasztal valami. Engem ekkor az „Állítsátok meg Terézanyut " című könyv és a „Szex és New York" című sorozat éltetett. Hogy igen, másokkal is megtörténik és túlélhető.
Mindig irigyeltem ezekben a történetekben a barátságot, hogy ezeknek a lányoknak ott vannak a barátnőik, akikre számíthatnak, akiket felhívhatnak. Nekem nem voltak ilyen barátnőim. Leginkább magam próbáltam túllendülni a mélypontokon, több-kevesebb sikerrel. Rengeteg hónapot töltöttem azzal, hogy megpróbáltam kitalálni mit rontottam el. Hol lehetett volna jó irányba terelni a rossz kapcsolatokat. Miként lehetett volna megtartani a nagynak hitt szerelmeket. Sokszor elképzeltem, hogy megtörténik a csoda és találkozom az igazival. Ahogy a romantikus filmekben lenni szokott és visszanézve jót nevetek az összes nehézségen, amin átmentem.
Mi lesz majd, ha megszületik a gyerek?
Aztán így is lett! Megtaláltam az Igazit, azt az egyet, akit sokan egész életükön át keresnek. Ismét házépítés, autó, esküvő és kutyák helyett, most gyerekek. A filmek azonban itt nem folytatódnak tovább, mindig véget ért a történet. Hogy mi van utána és mi vár ránk, ha megtaláltuk az igazit, és miként kell vele boldogan élni, ez már engem sem foglalkoztatott. Gondoltam, hogy az majd egyszerű lesz és az lesz a kisebb feladat.
Azt tapasztalom, hogy sokszor elkövetjük ezt a hibát. Mint a terhesség alatt. Csak arra figyelünk, hogy hogyan növekszik a pocakunk, mit eszünk, mennyit hízunk, miként szeretnénk szülni. De arra már nem gondolunk, hogy mi lesz, ha a kezünkben tartjuk a gyermekünket. Mi a fenét kezdünk akkor majd vele. Azt reméljük, hogy az majd működik magától, hiszen mindenkinek megy. És valóban a gyerekek felnőnek akár jól csináljuk, akár nem.
Nem a lényegre fókuszálunk. Arra kéne készülni, hogy miként lehet boldog házasságban élni és hogyan lehet két kisgyerek mellett is normális szexuális életet fenntartani, és odafigyelni a másikra, hogy a mi életünk ne válással végződjön. Persze sokan mondhatják, de hát erre nem lehet felkészülni. El kell ismernem igazuk van, nem is sejthetjük milyen nehéz kisgyermekekkel boldog kiegyensúlyozott párkapcsolatot fenntartani, úgy hogy még magunkra sincs időnk.
Nem lehet felkészülni, hogy milyen mikor megszületik a kisbabánk, s nem alszunk, és nem tudjuk szoptatni és olyan a hasfalunk, mint egy leeresztett vizes tömlő. Ezeket nem lehet elmondani vagy megúszni, ezeket át kell élni, és ezt mindenki másként éli meg. Mint az anyaságot is.
Ha nem vagyunk boldogok, ki a felelős?
Talán abban lehet segíteni, hogy beszélünk róla és nem csak azt hajtogatjuk, hogy ha már megtaláltad az igazit és családod lesz, akkor leszel igazán boldog. Mert majd amikor megtaláljuk az igazit és születik két gyönyörű egészséges gyermekünk és mégsem vagyunk maradéktalanul boldogok, akkor ki a felelős?! Hova lehet menni panaszkodni, hogy nekem sikerült, de mégis sokszor a padlón vagyok és szeretnék ismét szingli lenni a zűrős pasi ügyekkel. Mert az legalább rólam szólt és nem állandóan másról.
Áldozatot kell hozni a családért, persze, de mekkorát, fel kell számolni magamat és a személyiségemet? Mostanában több olyan filmet is láttam, ami az anyaság nehézségeiről szólt, persze mind happyenddel végződött. Mégis megtalálta a helyét az életben, sok pénzt keresett, híres lett, de mi van, ha nem, és mi van azokkal, akiknek ez nem sikerül?! Hogyan lehet a sikert garantálni? Rengeteg kérdés és én nagyon nehezen találom rá a válaszokat.
Ma már sok barátnőm van. A játszótér közösségéből sok anyukával megtaláltuk a közös hangot. Ez egy zárt, de biztonságos világ. Ott az ember mer beszélni a nehézségekről és fél szavakból is megértjük egymást. Persze itt is vannak emberi csalódások, összeveszések, konfliktusok. A gyermeknevelés kényes téma, nem mindenki tűr ellentmondást a saját nézeteivel szemben. De alapvetően, mint a férfi-nő viszonyokban, itt is vannak hasonszőrűek, akik bátran beszélnek a problémáikról és örülnek, ha tanácsot kapnak vagy adhatnak.
Minden hidat felégettem magam mögött
A legtöbb barátnőm pedagógus. Úgy tűnik, ők okosak voltak és egy családbarát hivatást választottak. Nekem nem volt ilyen szerencsém, én úgy ugrottam bele a gyerekvállalásba, hogy minden hidat felégettem magam mögött. A sportot abba hagytam, és a szakmám is valahogy felszámolódott. Akkor úgy gondoltam ennél jobb nincs is, hiszen semmit nem kell feladnom a család alapításért. Új, tiszta lappal indulhatok. Csak később jöttem rá, hogy ez így sokkal nehezebb.
Hiszen nincsenek kapaszkodók, nincs egy biztos pont a „régi" életemből, ami segít a nehéz időszakokban. Ahová tartozhatok, és mint egy bástya áll és bizonyítja, hogy a gyermekek előtti időszakban elértem valamit és ezt tovább építhetem, ha ovisok, iskolások lesznek. Nekem a gyermekeim mellett kellene megtalálni önmagamat, amikor fikarcnyi időm sincs rá.
Csak a 32 év súlya nyomja a vállamat, hogy még mindig nincs semmi kapaszkodóm a családomon kívül. Pedig mások büszkén vállalják és mutatják a példát. Tessék családom és karrierem is van egyszerre, meg lehet csinálni, ott a bizonyíték. De akkor nekem miért nem megy? Miért nem vagyok képes bölcsödébe adni a kicsit, hiszen a nagy mindjárt ovis? Mi is jártunk bölcsödébe és tessék egészséges felnőttek lettünk. De mi van, ha én jobbat akarok a gyermekeimnek, mint amit belőlem kihoztak a szüleim? Ha azt akarom, hogy ők több önbizalommal és helyesebb önképpel induljanak el az életbe. Miként tudom én nekik ezt garantálni, miként tudom én most eldönteni, hogy melyik út a helyes a megfelelő cél eléréséhez?
Persze, hogy nem tudom, honnan is tudnám?! Próbálkozom, próbálok a szívemre hallgatni és elsősorban a saját elvárásaimnak megfelelni. Nem szeretem, amikor csúnyán néznek rám, mert beismerem, hogy nem vagyok azaz ideális anya típus. Rengeteg félelmem és kudarcom van, mint szülő, pedig még kicsik a gyerekeim.
Aki harcol, belebukik
Tiszta szívből irigylem azokat, akik képesek önfeláldozóan 3,4,5 gyereket szülni és ezt, picit sem érzik nehéznek. Mert tudom, hogy vannak ilyen anyák. De az a tény, hogy vannak ilyen anyák, tovább nehezíti a hozzám hasonló mamák anyaságának megélését, hiszen én is többször próbáltam ilyen lenni, de mindig belebuktam. Ez alatt a pár év alatt, mióta a gyermekeimet nevelem, ráébredtem, hogy én soha nem leszek ilyen anya, és ezt a tényt szintén pár év lesz feldogozni is, de már úton vagyok.
Ma már tudom, hogy ha az ember gyermeket vállal, óriási áldozatot hoz, rengeteg dologról lemond, hogy családot alapítson. De ettől még nem veszti el önmagát, csak egy más periódusba kerül az élete. Aki harcol ez ellen, az belebukik. Néha én is úgy érzem, hogy kudarcot vallok, és nem leszek képes anyaként helyt állni. Azt gondolom, lemaradok valamiről ezalatt a pár év alatt míg otthon vagyok a gyermekekkel, addig szertefoszlik az életem. De hiszem, hogy ez csak az én félelmem, amit a 21. század ültet belém, nem szabad ennek bedőlni, élvezni kell a pillanatot bármilyen nehéz is felülemelkedni a mindennapos nehézségeken.
Mert lássuk be, vannak nehézségek. Miként lehet tisztán látni ebben a káoszban, amit az a szó, hogy gyermeknevelés takar. Hiszen kellenek a szabályok és a rendszerek a gyermekek életébe, hogy meglegyen az egészséges biztonságérzetük. Ugyanakkor óriási rugalmasságot is követel, mert ha nem hajlasz, velük könyörtelenül kettétörnek. Ki tud ebben eligazodni, hol van az a hajszálvékony mezsgye, amin lépdelnünk kellene?!
Azt hiszem, ez bennünk van, fel kell kutatni, a szívünkre kell hallgatni és be kell magunknak vallani, ha nehezen megy, és elfáradunk. Nem szabad magunkra haragudni, mert valamit aznap elszúrtuk és nem voltunk még csak „elég jó anyák" sem. Nem szabad bedőlni a reklámoknak és kergetni egy olyan álomvilágot, amit sosem érünk el.
Fel kell magunkban ismerni, hogy mi milyen anya szerepet tudunk felvállalni és abban kell megtalálni a boldogságunkat. Nincs egy örök érvényű igazság ebben kérdésben sem. A gyermekeink nem egy szakkönyvek által hibátlanul megkreált anyára vágynak, hanem ránk, úgy ahogy vagyunk, és azt szeretnék, ha szeretnénk őket, úgy ahogy vannak. Az meg, hogy az élet folyamatos próbatételek elé állít, és mindig van mivel megbirkózni, el kell fogadni. Sokkal kevesebb lennék, ha ezen a buktatókkal teli úton nem indultam volna el.
Én most lettem igazán Terézanyu, mert nekem az anyaság jelenti ezt.
