Első rész : Véletlen volt, beleszaladtam a késbe, nem az ő hibája
Az alábbi történettel nem szeretnénk indulatokat kelteni, nem akarunk igazságot tenni, általánosítani meg aztán végképp nem. Azonban azokkal a statisztikákkal sem nyugtatnék senkit, melyek még mindig azt mutatják, hogy a nők több erőszakot szenvednek el kapcsolatban, családon belül, és csak azért nem, mert még mindig nem tudjuk, a férfiak milyen arányban lesznek áldozatok, és ők hogyan élik meg az ilyen helyzetet. Utóbbiról ugyanis egyáltalán nincsenek adatok.
Ezt a néhány soros levelet egy olvasónktól egy korábbi cikk kapcsán kaptam: "A cikkében megfogalmazott gondolatok egyoldalúan és a társadalomban rögzült reflexek alapján közelíti meg a családon belüli erőszak kérdését. Bántalmazott férfiként magam azzal szembesültem, hogy mennyire lehetetlen és – fogalmazzunk őszintén – nevetséget kiváltó próbálkozás igazságot keresni olyankor, ha a fizikai és lelki erőszak elkövetője nő." Vele beszélgettem. A nevét - érthető okokból, hiszen a per még nem zárul le - nem vállalta.
Tehát nem csak válásról beszélgetünk most, hanem erőszakról is.
Nem fogok hazudni. A mi kapcsolatunkban voltak nagyon viharos időszakok, komoly veszekedések és pofonok. Nem szívesen verekszem, de úgy vagyok vele, ha megütnek, azt nehezen viselem. Házasságon belül, tudom jól, ez nem működik. Ha én hozzáérek a feleségemhez, azonnal kellemetlen helyzetbe hoznak. A bíróság nem is kérdezi, mi történt. Ha van egy látlelet, férfiként az ember borítékolhatja az ítéletet. Erre is volt példa. Nem egyszer próbálta kierőszakolni, hogy megüssem. Veszekedéseknél odaállt elém, s kiabálta: "Mi van, nem mersz megütni? Üss meg!" És tényleg nem mertem.
Egy lakásban élnek?
Igen, ez is a vita forrása. A feleségem gyakran nem engedte, hogy akárcsak a házból kivigyem a gyereket. Egyszer, amikor már több napja nem beszéltünk egymással, a fiamat szerettem volna elvinni valahova, megint nem engedett ki, elállta az ajtót. A veszekedés odáig fajult, hogy félrelöktem őt az ajtóból. Beperelt könnyű testi sértés miatt. A tárgyalásra nem jött el, így a kereset nem ment végig. Rájöttem, hogy ez így nem működő megoldás. A feleségem viszont rákapott az ízére, hiszen tudta, feltételezte, hogy én nem üthetek vissza. Ezt használta ki. De kaptam én már az arcomba pisis pelenkát, egy tálca süteményt, és zártak már ki a saját házamból.
Mikor mondta, hogy elég?
2007-ben adtam be a válókeresetet. A legelső tárgyaláson a feleségem azt mondta, hogy nem foglalkozom a gyerekkel. A bírónak ennyi elég volt, innentől kezdve csak arra volt kíváncsi, hogy fizetek-e tartásdíjat. Mondtam, hogy az 50 nm²-es lakás az én külön tulajdonom, a feleségem megismerkedésünk után egy bőrönddel költözött be hozzám. Itt lakunk hárman. Én fizetem a rezsit, a nagybevásárlásokat, és a feleségem havonta 40 ezret kap egyéb költségekre. A Gyes/Gyed-del, és korábban, amíg dolgozott, és volt ilyen, saját bevételeivel is ő gazdálkodott, gazdálkodik. A közösen elérhető bankszámlánkról, a válási szándékom benyújtása után több mint egymillió forintot szó nélkül leemelt.
Amikor a bíró másodszorra is megkérdezte, hogy fizetek-e gyerektartást, és én azt mondtam, hogy nem, egy villámgyors ideiglenes intézkedésben megállapította a gyerektartás fizetésére való kötelezettséget. A feleségem pedig közölte, hogy válás után a gyerek láthatásáról ne is álmodozzak.
Mit csinált ezután?
Akkor visszavontam a válási keresetet, nem láttam más utat. Aztán tavaly egy márciusi napon megint durván vitáztunk. Nem kellett bemennem dolgozni, ezért elvittem reggel oviba a fiamat. A gyereket hetente 2-4 alkalommal hozom, vagy viszem az óvodából, a többi napon az anyjával megy. Bevittem, majd hazamentem, hogy elvigyem otthonról a laptopomat, de a feleségem nem engedte. Kiabált, csapkodott, majd engem is elkezdett csapkodni, végül megrugdosott. A személyes holmijaimat kihajigálta az udvarra. Ekkor elegem lett. Rendőrt hívtam. Miközben vártam az ajtóban a rendőröket, próbálta elvenni tőlem a számítógépet, s addig rángatott, míg az ajtó előtti lépcsőn legurultam. Közben végig üvöltözött, a hangját próbáltam felvenni a telefonommal. Észrevette. Kiverte a kezemből a telefont. A rendőrök megérkeztek, elmondtam mi történt, a feleségem tagadott, majd néhány perc után a rendőr közölte, ha akarok menjek el, vetessek látleletet.
Elment az orvoshoz?
Igen, látleletet vetettem, s feljelentettem. A rendőrőrsön egyszerre voltam hitetlenkedés és nevetségesség tárgya. Ott ül egy férfi, akit a felesége képes megverni. Ezt vagy nem hiszik el a rendőrök, vagy ha elhiszik, kiröhögik.
De minden ugyanúgy ment tovább.
Igen, de úgy éreztem, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ezért újra beadtam a válópert, és folytatódott minden ugyanúgy. Volt olyan, hogy a gyerekkel mesét akartunk nézni a számítógépen, de a feleségem nem engedte. Fel akartam venni a patáliáját a telefonra megint, de ő ki akarta csavarni a készüléket a kezemből. Majd egyszercsak azt vettem észre, valamivel hátulról fejbecsapott. Megint rendőrt hívtam. Kijöttek, mondtam, hogy felvétel is van a veszekedésről, nem érdekelte őket, menjek orvoshoz, ha akarok.
Újból feljelentette a feleségét?
Ekkor már nem. Elég volt nekem az előző feljelentés „békéltető tárgyalása”. Az éppen néhány nappal korábban volt – az ügyben eljáró bírósági titkár figyelmeztetett, hogy mennyire visszásan sülhet el, ha egy házastársi kapcsolatban a válási procedúra közepén, valaki megalapozatlanul vádolja a másikat bármivel.
Vagyis úgy érzi, nem hitt önnek?
Igen, úgy. A tényleges bírósági tárgyaláson aztán a bíró finoman javasolta, hogy álljak el a pertől, pontosan azért, mert amikor egy férfi áll a bíróságon azzal, hogy megverték, az nem csak kellemetlen, de hihetetlen is. Egyszerűen nem fér bele a szabványba. A bíró nem látta a helyzet súlyát. És valóban nevetségesnek tűnhet kívülről, hogy vérzik a kezem, s ezzel perre megyek. De az már talán nem az, ha a feleségem 5 éven át tartó hisztérikus rohamai után tettem meg, amit a feleségem szinte nap mint nap elkövetett.
A tárgyalás végén már nem javasolta a bíró, hogy álljak el a pertől, hanem szinte megfenyegetett. A feleségem ugyanis viszonvádat nyújtott be, miszerint én is bántalmaztam. A bíró azt mondta, hogy álljak el a keresetemtől, mert akkor viszonvád sincs. A jogban ugyanis vád és viszonvád egyidejűleg kioltja egymást. És mivel most már én is vádlott vagyok, gondoljam meg.
Elállt a pertől?
Nem. Kimentünk a tárgyalóteremből, mert berekesztették a tárgyalást, de engem visszahívott a bíró. Ekkor már érzelmileg próbált rám hatni, hogy gondoljam meg, mert ő maximum a feleségemet pénzbírsággal sújthatja, adhat neki megrovást, de fel is mentheti őt. Ez pedig a problémát úgysem oldja meg.
Az előbb említette a viszonvádat. Mivel vádolta önt a felesége?
Azzal, hogy egyik veszekedésünk során kicsavartam a kezét. Nekem meg szerencsém van, mert – bármennyire is nem az én dolgom lenne, hogy bizonyítsam ártatlanságomat a váddal szemben – bizonyítani tudom, hogy nem követtem el, amivel a feleségem megvádolt. Csak kitaláció volt, és végül a viszonvádból nem is lett semmi.
A hozzám írt levelében lelki erőszakról is ír. Beszélne erről?
Volt, hogy el volt törve a lábam. Két mankóval járkáltam. Kimentem a konyhába reggelit csinálni magamnak. Ő is kinn volt, és valamin felhúzta magát. Fél lábon állva kentem magamnak a kenyeret, a mankóim mellettem voltak a falnak támasztva. Fogta a két mankómat, behajította a szobába, és közölte, hogy akkor most ugráljak fél lábbal a mankóm után. Ez sem sérülés, mégcsak nem is becsületsértés, egyszerűen csak megalázó. Ahogy az is, amikor az ember viszi a gyerekét valahova, s a hisztériázó feleség utána dobja a pisis pelenkát, bele az arcába, hogy "Ezt még előtte dobd ki!" Na, ezekből lett elegem.
A veszekedések a gyerek előtt zajlottak. A gyereknek milyen az édesanyjával a viszonya?
Abban teljesen biztos vagyok, hogy szereti. Amikor viszont a feleségem elveszíti az önuralmát, rá sincs tekintettel. A gyerek már nagyon rossz állapotban van. Rendszeresen járunk vele pszichológushoz és pszichiáterhez. Nem szabálykövető, nem rajzol, nem ül meg nyugodtan, felesel, és hat éves korához képest egyáltalán nem iskolaérett. A pszichológus egyértelműen az otthoni feszültséget okolja ezért. A feleségem a gyerek előtt szid engem, szidja az előző házasságomból született nagyfiamat, és lekurvázza annak anyját.
Megtiltja, hogy a kisfiú elmesélje nekem, mi történik akkor, amikor nem velem van, de kikérdezi őt, mi történt, amikor apával volt. A gyerekben már akkora torzulás van, hogy következetesen nemet mond az anyjának, mert úgy logikázza ki, ha nem mondhatja el apának, mit csináltak anyával, akkor úgy érzi, fordítva sem szabad elmondania.
A feleségem önmagát mindig is temperamentumos embernek nevezte, ami annyit jelent, ha visszautasítják őt bármiben, nehezen dolgozza fel, üvölt, hisztériázik, úgy, hogy az ötéves gyerekünk sokszor sikított a félelemtől. Volt, hogy olyan hisztit vágott le, hogy a gyerek egész éjjel hányt. Nyugtatgattam, hogy anya csak ideges, megnyugszik hamar, miközben a feleségem a fejünk felett üvöltött torkaszakadtából. Majd nem bírtam, felkaptam a gyereket, és el akartam vinni. A feleségem az ajtó elé állt, s elkezdett sikítozni, mint akit ölnek. A gyerek remegett. A feleségem másnap csak annyit mondott, hogy azt kell csinálnom, amit ő mond, s akkor nem lesznek jelenetek.
Volt, hogy úgy érezte, a felesége korlátozza önt bármiben?
Ez érdekes, mert régen szerettem sárkányrepülni. Ez volt az álmom, később a hobbim. Még nem volt a gyerekünk, s eleinte még ő is jött velem, majd kijelentette, hogy ne menjek többet, mert mi lesz vele, ha velem történik valami. A férfi hiúságomat legyezgette ez a féltés, de hamar kiderült, ez inkább arról szólt, mi lesz vele, miből fog élni.
Egyébként bármikor, amikor a barátokkal sörözni szerettem volna, hiszti lett belőle, hogy képzelem egyáltalán. Az utóbbi időben a vita sokszor abból adódik, hogy engedelmeskednem kellene, ahogy ő fogalmaz, és akkor nem lenne probléma.
Lassan 10 éve élnek együtt, hat éve házasságban. Nem voltak a kapcsolat legelején előjelek, nem figyelmezette senki, hogy rossz vége lehet?
De igen. A házasság előtt is számos jele volt, hogy nehezen viseli a feszültséget, de én ezt csak hisztinek gondoltam. Hagyományos tányérdobálós, ajtócsapkodós hiszti. Próbáltam mindent. Hallgatni, elmenni otthonról, kiabálni, visszacsapkodni, hatástalan volt. A feleségem jobban bírta. Édesanyám még a kapcsolatunk elején azt mondta, hogy meglátom még egyszer, ettől a nőtől nem fogok tudni szabadulni. És van benne valami.
De mégis elvette.
Igen, de fokozatosan lett minden egyre rosszabb. Volt, hogy 13 hónapig nem volt munkám. A félretett tartalékból gazdálkodtunk. Gödörben voltam, a pénzt feléltük. A feleségem mindig részmunkaidőben dolgozott, 4-6 órában, ez idő alatt hol volt munkája, hol nem. Mivel "én voltam otthon", a háztartást én vittem, takarítottam, kertet rendben tartottam. Ő szinte semmit nem csinált, arra hivatkozva, hogy nekem úgysem tetszene, ahogy ő végezné a munkát, ezért csináljam meg én, ha akarom. Amikor terhes lett, akkor erre való tekintettel csináltam meg mindent. Amikor megszületett a gyerek, kijelentette, hogy mosni és mosogatni hajlandó, és "elviseli", hogy a többit én csináljam, mert ő a gyerekkel van egész nap. Később, mikor újra lett munkám, bejárónőt fogadtunk, és az ételt is hozattuk a szomszédos idősek otthonából. Egy idő után a vasalást is rám hagyta, mondván, csak nekem vannak vasalnivaló ingeim.
Mire számít a legközelebbi tárgyaláson?
A bíróságon mindezt nem lehet előadni férfiként, részben azért, mert az erőszakot mindenki csak fizikai bántalmazásként fogalmazza meg, s nem hiszik el, hogy a férfi, akiről feltételezik, hogy erősebb, elszenvedője lehet egy ilyen családon belüli erőszaknak. Másrészt pedig a lelki részét ignorálják. Azt nem veszik erőszakszámba. A tárgyaláson a veszekedésre kihívott rendőrt tanúként is meghallgatták, aki azt mondta, hogy azért nem foglalkozott az esettel, mert nem tartotta hihetőnek, amit mondtam.
A feleségemnek jó ügyvédje van. Ő szeretne a válásból egy jelentős összeggel kikerülni, és a gyereket is vinni, ami számára jelentős anyagi biztonsággal is járna. Bár nincs más lehetőségem, de nem az a legnagyobb veszély, hogy a saját házamból ki kell költöznöm, hanem, hogy a kisfiút is viszi magával. Tudom, nem vagyok könnyű ember. Rengeteg hibám van, de úgy érzem, a viszonyom a fiammal sokkal kiegyensúlyozottabb, mint az anyjával. Az én tekintélyemet jobban elfogadja, pedig nem ütöm-vágom a gyereket. A vitákat pedig mindig ő sínyli meg. Én sokszor már az ő érdekében nem merek visszaszólni, hagyom, hogy a feleségem kiőrjöngje magát.
Szeretném a fiamat megkapni, de apaként nagyon rosszak a kilátásaim. A 6 éves gyerek véleményét nem veszi figyelembe a bíróság. Nem hagyom, hogy a gyerek rámenjen erre az egészre, ezért inkább vállalom, hogy eljövök otthonról. Így talán nem lesz több veszekedés, amit hallgatnia kell, bár nem tudom, mi van akkor, ha nem vagyok otthon. Csak azt, ha otthon vagyok, mindig vita van.
Esélyt sem lát arra, hogy a gyereket önnél helyezzék el?
Férfiként rosszabb – sokkal rosszabb az esélyem. Nem mondom, hogy ártatlan bárány vagyok. De nem tudom, mit kéne tennem ezekben a helyzetekben. A legrosszabb az, hogy nálam okosabbak sem tudják. Komplikált esetekben a válás úgy 3 év alatt 6-7 tárgyalás. Nem irigylem a bíróságot sem. Hatszor 50 perc alatt nem lehet eldönteni, ki hazudik, ki nem, ki többet, ki kevésbé, és kinél kell elhelyezni a gyereket. Sokszor már csak ezért is érthető a bíróság döntése, mivel a statisztikák is azt mutatják, hogy a nőknél kell elhelyezni a gyereket. A probléma csak az, hogy a tényeket is figyelmen kívül hagyják a statisztikai biztonság érdekében. Ezt és a sztereotípiákat használják ki az ügyvédek. Azon bizonyítékok és tények értékelését, mint pl. az említett hangfelvételek a feleségem hisztijeiről, amelyek a megszokott sztereotípiákkal ellentétesek, a bírósági gyakorlat nem veszi figyelembe.
Én nem kétlem, sőt tudom, hogy fordított esetben a nők hasonlóképpen kiszolgáltatott helyzetben vannak egy ilyen kapcsolatban. Csak míg egy nő mondja ezt, mindenki hisz neki, addig, ha egy férfival történik mindez, az már a társadalom szerint nem fér bele a férfiképbe és nyilván nem hisz neki senki.
Andrea, olvassa el bármelyik női civil szervezet nők elleni erőszakról szóló közleményét! A nemek tetszőlegesen kicserélhetők, nyugodtan helyettesítse a feleség szót a férjjel! Higgye el, valós kép!
