Megölöm, ha extrém sportolni kezd!

agyonutom-nyitoÉnszerintem egy anyának a megnyugvás felé vezető út az, ha még az extrém sportolás kezdete előtt végez gyermekével, ahelyett, hogy az végezne vele. Hogy mi módon, arról halvány elképzelésem sincs, de az biztos, én sem fogom ölbe tett kézzel végignézni, amint a gyerekből James Bond lesz!

 

Tételmondatként leszögezném, nem vagyok az az ijedős anya. Sőt, biztatom is a fiúkat – ketten vannak, az egyik 8, a másik 7 éves –, hogy kis lejtőn, egyenes szakaszon jó alaposan húzzanak bele a bringával, mert a szabadságot, amit a kerékpározás adhat, ilyenkor lehet megérezni. Aztán még azt is mondom nekik, hogy ne nyavalyogjanak, ha az ismert folyó széléről – a mélységet is tudjuk, a part meredekségét  is ismerjük – kisebb fejessel lehet beugrani, mert előttünk az ugyancsak fürdőző lovak széttaposták a sarat, és úgy csúszik minden, hogy az már életveszélyes.
És nem kapok hidegrázásos rosszulétet – kisebb eszméletvesztéssel, amelyre csak a repülősó jó –, ha fára másznak, és recseg-ropog alattuk egy ág, de jól megígérem nekik, hogy ha mafla módon leesnek, és rohanhatunk a János kórház gyereksebészetére, akkor utána még jól meg is verem őket. Na, ezen szoktak gurgulázni a nevetéstől, méghogy megversz, hihi, méghogy kiporolod a gatyámat, haha, nagyon vicces, anya, teszik hozzá. Az egészben az a furcsa, hogy ilyenkor, távolról a legboldogabb család benyomását keltjük, pedig hát nagyon is komolyan gondolom, amit mondok.

agyonutom-ugrasA múltkoriban felmerült annak eshetősége, hogy fejlődő gyermekeimet, a nyári szünetre való tekintettel, esetleg megajándékozhatnám egysoros görkorcsolyával. Jó mókának tűnik, isten bizony kipróbálnám én is, de most a srácokon a sor. Ahogy csetlenek-botlanak és orra esnek a sportáruház linóleumán, már sejtem, hogy nem ez az a műfaj, amit csak úgy érezni kell, és már megy is magától. És ebben a pillanatban felrémlik a 16 éves koromban, T. B.-től kölcsönkapott gördeszka képe. Akkoriban roppant újdonságértékűnek számított a deszka, nem volt ekkora keletje, mint most – olvasom egy extrém sportos gördeszkás oldalon, hogy a leggyakoribb sérülések között szerepel a nyílt és a gerinctörés –, szóval nagy dolog volt, hogy kis időre kölcsönkaphattam. Az egyetlen szóba jöhető helyszín az 58-as busz végállomása volt, ahol egy kisebb téren fordul vissza a busz. Egy darabig viszonylag jól ment, de aztán egyszer csak kiszáguldott alólam a deszka, térdre estem, azt hittem, ez a világ vége, mellesleg mögöttem állt a busz is. Nem részletezem, a helyi kisboltban látták el térd- és tenyérsérülésemet, még a buszvezető is adott tanácsokat. Aztán hazabotorkáltam, és ezzel be is fejeztem gördeszkás tanulmányaimat.

agyonutom-versenyMost pedig nézem a görkorizgató fiúkat, már látom, ahogy összekapcsolják kisebb-nagyobb sebeiket, ez ugye még beleférne, de az extrém sportos sérülésekről olvasott tudnivalók nem mennek ki a fejemből. Szépen, óvatosan rábeszélem őket, hogy inkább új elemet vegyünk a távirányítós autójukba… Nem jön be. Helyette egy sárkánnyal távozunk, amivel persze azonnal kivonulunk az egykori kőbánya fölé – ma természetvédelmi terület gyönyörű dombokkal, éles sziklákkal, kisebb barlangokkal –, és már kezdjük is a röptetést.
Mondanom se kell, a madzagok minduntalan összeakadnak, pedig szél aztán van bőven, mégsem repül az az átkozott dög, ezért futunk vele, a kicsi vészesen közelít a sziklafal széléhez, üvöltök utána, de ő csak mosolyog, végre repül, anya repül, már látom, ahogy a sárkány megemeli a gyereket, majd lebukik a mélybe… kész. Persze nem történik semmi, a gyerek időben elfordul, a sárkány meg véletlenül sem emelkedik vele együtt.
Leizzadok. Erről persze ő mit sem tud.
Délután nézik az apjukkal a Forma–1-et, és közösen ábrándoznak, milyen remek is lehet 200-zal száguldozni. Mondom, nem normális dolog ez, fiúk, ennél őrültebb és értelmetlenebb dolgot el sem tudok képzelni. Na, erre a nagy rákezdi, hogy mit szólnék, ha ő ilyen autóversenyző lenne. Előtte agyonütnélek, mondom neki. Hát el tudod te azt képzelni, mit él át, mondjuk, Button, Vettel, Massa vagy a Kubica édesanyukája? – nézek rá. Hogy én ezt nem csinálom végig, az biztos. És remélem, te sem szeretnél meghalni egy ilyen marhaság miatt. 
Ezzel le is zárjuk a témát. Pontosabban én zárom le.
És közben azon morfondírozom, hogy még mennyire mindennek az elején tartunk. Csak néhány évünk van hátra, és kezdődnek az őrületek. Ahogy a kicsit ismerem, nyilvánvaló, hogy búvárkodni fog, esetleg hegyet mászni, a nagy meg a motorizált extremitások felé törekszik majd, mondjuk, a motoros sárkányrepülővel a múltkor határozottan kokettált. Kiver a víz.
Bizony isten lebeszélem őket róla. Valemennyiről.

agyonutom-maszokaÉs ekkor hirtelen a papám hangját hallom, nagyon messziről: „van egyáltalán elképzelésed arról, mit éltünk át anyáddal, amíg te Kuvaitból haditudósítottál?” Mondanám neki, persze, mondom is, hogy apukám, az volt a munkám, bár tény, hogy a taposóaknák közötti sivatagi sétától bármikor eltekintenék, de beláthatod, hogy ilyen lehetőségre nem lehetett nemet mondani. Persze, lány létemre azt hazudni az ott állomásozó ENSZ-csapatok német parancsnokának, hogy valójában fiú vagyok – csak így vittek el egy helikopteres határszemlére –, ami a helyszínen már nyilvánvalóan nem jött be, szóval ez ugye egyáltalán nem extrém helyzet.
De, apa, igazad van, extrém, belátom.
Csak az a kalandkereső én voltam. Ezek meg az én gyerekeim. Akik nem fognak holmi repülőről ugrálni sem tandemben, sem egyedül, sem jetskizni, sem gyorsulási versenyen száguldozni, sem bungee jumpingolni, sem, sem… Maradnak az én kicsi fiaim, akik a kaland helyett inkább megnéznek a tévében egy érdekes sakkmérkőzést. Tuti így lesz. Megígérem.
Ha esetleg mégsem, hát előtte inkább agyonütöm őket… személyesen, saját kezűleg. Ígérem, apa!

 

fokuszgrafika

Fókuszban az extrém sportok – további cikkek a témában itt!

 

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek