Júlia úgy emlékszik, akkoriban már csak elvétve éltek házaséletet. Sokáig nem tudta, hogy várandós, nem volt rosszul a terhesség ideje alatt. December 16-án kezdődtek a fájásai, de nem gondolta, hogy már szülni fog. Nem akarta a gyerekét megölni, csak nagyon elfáradt és pihent egy kicsit. Amikor látta, hogy a baba már nem lélegzik, megijedt.
Azon a decemberi éjszakán, amikor Júlia mindvégig titkolt terhességéből a három kiló húszdekás fiúcsecsemő megszületett, nagyon hideg volt. Mialatt az asszony a keményre fagyott földön fekve megszülte gyermekét, férje és két nagyobb fia aludt. Júlia a fiúcska köldökzsinórját nem kötötte el, légutait nem tisztította meg. Az újszülöttet magára hagyta. A bíróság emberölésért három év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A büntetés kiszabásakor enyhítő körülményként értékelték, hogy ő maga volt, aki végül értesítette a rendőrséget. Jó magaviselete miatt két év négy hónap múlva szabadlábra helyezték. Valódi büntetése azonban csak hazatérése után kezdődött…
Júlia: „A konyhába mentem elemlámpáért, hogy megnézzem, él-e.”
Júliát a börtönben senki sem látogatta. Szabadulása után megpróbált a családjához visszaköltözni. Három napig ült a ház előtti árokparton, és sírt. Mindhiába. Nyolc- és kilencesztendős fia odament hozzá, és leköpte. A falubeliek is látták, hogy ott ül, de átmentek az utca túloldalára. Senki nem akart egy olyan nővel szóba állni, aki megölte a saját gyerekét. Júlia végül egy omladozó, elhagyott vályogházba vackolta be magát. Amikor találkoztunk, a legalább száznyolcvan centi magas asszony nem volt ötvenkilós sem. Azt hitte, valamelyik hatóságtól jöttem. Úgy válaszolt, ahogyan a kihallgatások alatt a rendőrségen.
– Amikor szültem, egyedül voltam – mondta. – A szülés alkalmával a hátsó pince előtt hanyatt feküdtem, blúz volt rajtam, és fekete nadrág, a lábamon meg egy szürke benti cipő. Más nem. Se bugyi, se melltartó. A szülés során egy darabban jött ki a testemből az, amiben a gyerek volt. A kisfiam a lábam közé, a földre született meg. Körülbelül tíz percig sírhatott, aztán már nem… Ez után még vagy félórát feküdtem ott, mert fájt az egész belső részem. Amikor kicsit jobban lettem, bementem a konyhába elemlámpáért, hogy megnézzem, él-e még. Láttam, hogy már nem. Akkor megijedtem, és bedobtam a baromfiudvar végében álló pottyantós vécénkbe.
A szomszéd: „A férfiakat persze nem sújtja a törvény!”
Özvegy V.-né Terike az egyetlen a faluban, aki szívén viseli Juli sorsát. Naponta egyszer ebédet visz neki, és az asszony tőle kapott néhány rozoga bútort, csorbult poharat, hajlott kanalat, hogy el tudjon kezdeni újra élni. – Julit azóta ismerem, hogy az urával a faluba költöztek – meséli az idős asszony.
– Ennek körülbelül nyolc éve. Eléggé mostoha körülmények között laktak – egy szobában két kisgyerekkel. Már akkoriban is látszott Julin, hogy elhagyatott, várja a jó szót. Úgy alakult a sorsa, hogy soha nem volt egy közelebbi barátnője sem. Azt tudom, hogy boldog volt, amikor a gyárban munkát kapott. Úgy vettem észre, hogy szívesen dolgozik. A gyerekeit is szépen ellátta. Amióta az a borzalmas dolog megtörtént, egy kicsit megbolondult. De hát ezt nem is lehet csodálni. Nem volt elég a börtön, a falu is kivetette. Az ura kerüli, pedig ő is bűnös, sőt, még inkább, mint az asszony. De a férfiakat persze nem sújtja a törvény.
A védőnő: „A férje megölné, ha úgy maradna…”
– Cs.-né, amennyire én követni tudtam a sorsukat – mondja a körzeti védőnő –, gyermekeit nagyon szerette, ragaszkodott hozzájuk, rendben tartotta őket. Néha kisebb higiéniai problémák ugyan felmerültek, de rendszeresen hozta őket tanácsadásra. Betegségek alkalmával mindig jött, nem hanyagolta el az egészségüket. Családtervezésről is beszélgettünk. Ő úgy nyilatkozott, hogy a második gyerek után már nem akar többet. Sőt, egy ízben említette, hogy a férje megölné, ha úgy maradna. Én akkor ránézésre úgy láttam, hogy terhes, de ő azt mondta, ki van zárva, fogamzásgátlót is szed. Nem firtattam. Mindig slampos ruhákban járt, meg tél volt, a sok pulóver eltakarta. Eléggé megrázott, amikor megtudtuk, hogy mi történt. Beszélgettünk a doktor úrral, hogy talán a mi hibánk is. Aztán abban maradtunk, hogy erőszakkal senkit sem lehet megvizsgálni.A háziorvos: „Nekem nem tűnt fel, hogy terhes…”
A nyolcszáz lelket számláló, apró zsákfalu háziorvosa azt mondja, tizennyolc éve dolgozik a területen, de hasonló esettel nem találkozott.
– Igaz, hogy felénk zárkózottak az emberek, orvoshoz is csak akkor jönnek, ha nagy a baj. Cs.-né is csak akkor jött, ha a gyerekeket hozta. Ha valamelyik beteg lett. Őt magát akkoriban egyszer sem vizsgáltam meg, mivel nem panaszkodott. Egyszer jártam kint a családnál, de senki sem említette, hogy az asszony terhes. Alkata meg ruházata miatt nekem se tűnt föl semmi. Sajnálom szegény asszonyt, mert amióta a börtönből hazajött, nem áll szóba vele senki. Munkát nem kap, a családja sem szól hozzá. Teljesen elhagyatott. Néha látom a temetőben, a kicsi sírjánál. Talán még rendbe jöhetnek a dolgai. Az idő nagy úr, egyszer talán majd a falu is megbocsát…
A hazai csecsemőgyilkosságok kutatási adatait itt olvashatod: A csecsemőgyilkos is anya
