Mikulás: ne hazudj a gyerekednek!

Az őszinteség és a hitelesség talán a legfontosabb szülői tulajdonságok. A gyerek azonban nem felnőtt. De felnőtté válik. Ha hagyják.

A fejlődéslélektani kutatások szerint a gyermekek nagyjából hétéves korban önállóan összerakják a puzzle-t a Mikulás létezéséről. A folyamat tehát inkább egy felfedezés, a saját tapasztalatok, illetve a felnőttek és kortársak felől érkező információk egybegyúrása, és csak nagyon ritkán a szülők töredelmes vallomása az igazságról. Az igazság maga pedig nem más, mint hogy a gyerek hétéves koráig hazudtunk neki, hogy ötödikén éjszaka – kihasználva, hogy nem lát minket – kitömtük a cipőjét csokoládéval, hogy mindvégig átvertük, becsaptuk, megvezettük őt. Egyes vélemények szerint pedig ezzel rengeteg kárt okozhatunk a gyerekben, de legalábbis több szempontból veszélynek tesszük ki őt.

A fenti megközelítés szerint az egész Mikulás story egy indokolatlan hazugság, mely aláássa a szülő szavahihetőségét, hiszékenységre neveli és erkölcsi fejlődésében is meggátolja a gyermeket. Az egyébként filozófiai alapokon nyugvó elmélet egyetlen nagy hiányossága, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe a gyermek lélektani fejlődésének egyes állomásait, a fejlődési folyamat különféle aspektusait.

shutterstock 157447622

Átvertetek

Ami a hazugságot illeti, a Télapó-ellenes tábor – bár elfogadja a mesék és a képzelet kulcsfontosságú szerepét a pszichés fejlődésben és jóllétben – ellenzi, hogy a szülők a konkrétumok szintjén is megerősítsék a fantáziavilág létezését. A gyerek így egy szó szerint létező Mikulásról, nem pedig egy szimbolikus figuráról hall. Szerintük márpedig el kellene különíteni ezt a két szintet, ugyanúgy, ahogyan a mitológiai történetek kapcsán is. Illés próféta a Biblia szerint például tüzes szekéren szállt fel a mennybe, ami azonban inkább képletesen, semmint egy ténylegesen lángoló lóvontatmányként értelmezendő.

A probléma ott kezdődik, hogy az óvodás korban a képzelet és a valóság határa korántsem annyira egyértelmű, mint felnőttként. A gyermeki gondolkodásban fantázia és realitás kényelmesen megfér egymás mellett, kiegészítve, támogatva egymást. Freud egyik anekdotikus kérdése volt, hogy mit válaszoljon lányának, aki az esti mese kapcsán megkérdezte tőle: „Apa, ez igaz?”. Hiszen a történet bár a szimbólumok szintjén a legigazabb, a valóságban sem sárkányok, sem tündérek nem léteznek. A gyermek azonban ezt még nyilvánvalóan nem érti. A mese világába helyezkedve azonban belső történeteire kaphat reflexiót és a biztonság érzésével töltekezhet be. A szimbolikus és konkrét világ megkülönböztetése egyértelműen egy felnőttkori képesség, a gyermekek működését pedig végzetes tévedés eszerint értelmezni.

Nem hiszek már nektek

A másik nagy ellenérv a szülők szavahihetősége. A szerzők ennek kapcsán egy kisfiú traumatikus élményét idézik, aki szinte minden kortársával felvállalta a konfliktust, hogy megvédje igazát a Télapó létezését illetően. Szülei elmondásában bízva szembeszállt, vitatkozott velük, majd később azzal kellett szembesülnie otthon, hogy mégsem neki volt igaza. Egy világ dőlt össze benne, a probléma azonban mégsem abban keresendő, hogy mit mondtak a szülei a télapóról.

Hanem sokkal inkább abban, hogy hogyan és hogy mikor. Ebből a történetből ugyanis éppen a gyerek marad ki, éppen azt nem vesszük számításba, hogy ő éppen hol tart. Az ilyen csalódás nem azzal védhető ki legkönnyebben, ha már a háromévessel közöljük, hogy ne is számítson a Mikulás érkezésére, hanem azzal, ha képben vagyunk, hogy áll a gyerek fejében a történet. És bele tudunk helyezkedni az ő világába, közel tudunk kerülni az ő gondolkodásmódjához. A fenti történet éppen ezért nem a Mikulás meséjére, hanem a mese erőltetett fenntartására vezethető vissza. Amikor tehát a gyerek kezdi megérteni, hogy nem teljesen úgy van minden, ahogy addig hitte, át kell segíteni ezen a folyamaton.

Külső motiváció

Az erkölcsi fejlődés visszamaradása mellett szóló érvek jórészt a külső motiváció elméletére épülnek. A kísérleti szociálpszichológiából rég tudjuk, hogy a külső jutalom könnyen aláássa a belső motivációt. Ha pedig a gyerek azért csinál meg valamit, hogy jó legyen a Télapó szemében, ha azért engedelmes, mert hite szerint a Mikulás amolyan Big Brotherként követi minden mozdulatát, hogy azután csokimegvonással és/vagy virgáccsal büntesse, ha „rossz” nem alakul ki a belső törekvése a társas normák elsajátítására.

GettyImages-629551084
Bennett Raglin / Getty Images Hungary

Abban a korban azonban, amikor a gyerekek a Mikulásban hisznek, messze nem alakul még ki a belső normakövetés képessége. Az óvodásoknál a morális gondolkodást még jórészt a következményetika uralja, vagyis aszerint tekintenek valamit jónak vagy rossznak, hogy milyen következményei vannak. Egy ötéves szerint például nagyobb gáz, ha valaki véletlenül lever és összetör tíz poharat, mintha dühében szándékosan a földhöz csap egyet. Az erkölcsi fejlődés következő szintje éppen kisiskoláskorban (vagyis a Mikuláskultusz leomlásával egy időben), az ideológiák mentén való gondolkodás pedig csak a serdülőkorban kezd el kibontakozni.

A Télapó-ellenes tábor három legfőbb érve így a gyermekkori fejlődés sajátosságait is figyelembe véve minimum megalapozatlannak tűnik. Az igazság és hazugság éles elkülönítése tipikusan a felnőtt gondolkodás jellemzője, ennek mentén a gyermekek világa biztosan nem érthető meg. Abban ugyanis összemosódnak még a határok, a mesék és a valóság, a fantázia és a realitás, mindez pedig a lélektani fejlődés egy természetes állomása. Hagyni kell ezért, hogy benne éljenek, hogy betöltekezhessenek vele, de ugyanígy hagyni kell azt is, hogy kinőhessék, ha annak jön el az ideje.

Oszd meg másokkal is!
Mustra