Először október végén tették fel a kérdést a gyerekeim: „Milyen lesz idén az adventi kalendáriumunk?” Ebből aztán egyenesen következett, hogy idén sem fogom megúszni a dolgot egy boltban vásárolt verzióval, francba már, hanem megint ki kell találnom, és meg kell valósítanom egy új projektet.
Vagyis dehogy is kell, már miért kellene, akkor sem lenne semmi, ha nem csinálnám. Csak nem értenék, mert eddig minden évben megleptem őket valami újdonsággal. Nekik ez a normális, az alap.
Ahogy idén már ők is ott állnak minden délután a konyhapult mellett, mert, ahogy közeledik a karácsony, úgy kezdik gyártani a kézzel készített ajándékaikat: saját bonbonokat, trüffeleket, tisztítják a narancsot és a gyömbért a kandírozáshoz, amit majd aranyos kis üvegbe zárva adnak át, gyertyát öntenek, mogyorót fahéjaznak. Én meg takaríthatok utánuk, mert persze tessék-lássék összepakolnak, de az alapos munkához még kicsik.
Megszívattam magam – állapítottam meg rezignáltan. Ezt a trutyit magamnak kavartam, amikor nem elégedtem meg a minimummal, de hogy másszak ki belőle?
Az egész úgy kezdődött, hogy amikor megszületett az első gyerekem, lelkes, de főként időmilliomos, gyedes anyukaként elkészítettem életem első adventi koszorúját. Előtte, fiatal, gyerektelen nőként nyilván egyáltalán nem érdekelt az advent, legfeljebb cuba libre helyett forralt bort ittunk a Szimplában, hogy megadjuk a módját.
De akkortól, most már anyaként, hirtelen fontos lett, hogy a gyerek megtanulja az ünnepeket és a szimbólumokat (mik is azok…?), én pedig össze is hordtam nekik az összest. Adventi koszorú kell? Tessék: négy gyertya, evangélikus eredetiben pirosak, de ma már lila-rózsaszín a „hagyományos”, akkor olyan lesz. Adventi kalendárium? Hát hogyne, 24 kis fakk, december elsejétől karácsonyig. Fahéjillat, stollen, mézes kalács, halászlé és házi likőr, mi kell még? Megcsinálom, meg én, mindet!
Aztán hirtelen eltelt tíz év, a gyerekek ügyesednek, nekem pedig kezd ez az egész egyre terhesebb lenni. Pedig még koránt sincs vége, csak most kezdődik a java. Mert most már ők is beszállnak a buliba, ők is kitalálnak és elkészítenek dolgokat, kis segítséggel. Csak menjek el velük bevásárolni hozzá, tüzet ugye egyedül még nem gyújthatnak, egy kis technikai support itt, egy kis beavatkozás ott, és hopp, már el is telt a december.
Mert ők úgy tudják, hogy ez a szint, ez a normális. A gyereknevelés meg jórészt úgyis arról szól, hogy a szülő belövi az elvárt színvonalat, aminél alább nem adjuk. Ha tetszik, ha nem.
Ha jól látom, nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Jó, first world problem, de hát nem a harmadik világban élünk, hogy az általános ivóvíz hiánnyal kelljen megküzdeni, hadd legyenek már első világbeli problémáim!
Van egy facebook-csoport, a Kézzel készített karácsony, ami jelen pillanatban 77 ezer tagot számlál, és pont arról szól, amit a címe sejtet. A tízmilliós Magyarországon legalább 77 ezer nő érzi szükségét/leli benne örömét, hogy beleadjon apait-anyait, és ha nem lenne anélkül is elég dolga karácsony előtt, még különböző bizbaszokat is készítsen, kézzel, az ünnepre.
Ahogy elnézem, az idei karácsony elengedhetetlen kelléke a kézzel készített grincsfa (az adventi koszorú az alap, a beugró, arra szót vesztegetni is kár), a fürdőbomba, és manók minden mennyiségben. Természetesen eská, boltban venni nem ér. Számomra megfejthetetlen, de úgy tűnik, idén nincs karácsony kamu kandalló nélkül, amit egy rendes nő szintén összedob pár este alatt, munka után, miután letette a gyerekeket aludni.
A mézeskalács sem sütemény ám, hanem műremek. Szerintem annyi időt szánnak egy-egy darab kidíszítésére, mint egy halasi csipkeverő asszony az élete fő művére, csak ezeket megeszik a végén valószínűleg. Egyszer élünk, belefér.
A legjobb sztorit Edina barátnőm mesélte, aki szintén az adventi kalendáriummal szívatta meg magát, de ordas módon. Amikor még csak egy gyereke volt, jó ötletnek tartotta már az adventi buliba is bevenni az angyalkákat, vagyis náluk egész decemberben ők járnak, minden nap. Most viszont már három gyereke van, dolgozik, és emellett minden reggel, titokban, három gyereknek kell prezentálnia az apró ajándékot. Ami ugye nem is lehet olyan apró, mert az angyalok ugye a világmindenség vagyona fölött diszponálnak, pénz nem számít, mintegy.
Amekkora örömforrásnak indult ez 8 évvel ezelőtt, most akkora terhet jelent ez az egész Edinának, csak sajnos gőze sincs, hogy hogyan hátráljon ki belőle. A legkisebb gyerek még csak négyéves, szóval eltelik még jó pár év, mire a dolgok természetes úton megoldódnak – vagyis többé egy gyerek sem várja az angyali beavatkozást a karácsonyi ünnepkörbe.
Az meg csak a hab a tortán, hogy a babérokat is az angyalok aratják le, a gyerekeinek meg fogalmuk sincs, hogy mindent a szuper anyjuk csinált. (ááá, anya nem lehet az, ő sosem kel fel korán - állapították meg másik kolléganőnk gyerekei, amikor azon tanakodtak, vajon lehet-e a szülő a Mikulás.)
Hát így állunk most. Ami csupa szeretetnek és jóindulatnak indult, ma már sokunknak terhes kötelesség. Jó, tudom a választ: „Akkor ne csináld!” Hanem? Mondjuk azt a gyerekeknek, hogy mától Tibi csokis, bolti adventi naptár van, meg bolti stollen?
Persze, ha jobban belegondolunk, attól sem lesz semmi bajuk. Vagy de?
