A Saul fia meg a Liza, a rókatündér helyre tették a magyar film megtépázott becsületét, de két éve még azt vágtuk volna a nemzeti büszkeségtől vörösödő arcokba, hogy bizony a román filmek jobbak. És nem csak a 4 hónap, 3 hét, 2 nap miatt. Persze a cannes-i Arany Pálmás 4 hónap, 3 hét, 2 nap egyszerűen megkerülhetetlen és kihagyhatatlan. Nekem, bevallom, ott esett le, hogy a románok nagyon tudnak valamit, amit a magyar filmesek nem, s hogy vigyázó szemünket érdemes Bukarestre vetni.
Ma lesz egy illegális abortuszom
Cristian Mungiu filmje két egyetemista lány egy napját meséli el. 1987-ben vagyunk, egy román kisvárosban, az egyik lánynak illegális abortusza lesz aznap, ezt a napot követjük végig. Sodornak az események, a történet beszippant, és miközben nincsenek drámai csúcspontok, olyan nyomasztóan ráül a lelkünkre és az elménkre a film, hogy az már szinte fáj, mégis felemel. A sok túlélésre játszó szereplő közül persze a két főhős él bennünk tovább még nagyon sokáig: a Gabitát alakító Laura Vasiliu és az Otiliát megformáló Anamaria Marinca. És persze sokáig nem felejtjük el Oleg Mutu képeit sem.
Sírsz, nevetsz, dühöngsz, és a végén ott a katarzis
Annál is inkább, mert ő fényképezte tallózásunk második darabját, a Lazarescu úr halálá-t is. Cristi Puiu filmjénél sem fog senkinek hiányozni a popcornos zacskó zörgése. A sztori minden közép-kelet-európai számára ismerős. Lazarescu Dante Remus 63 éves özvegy és nyugdíjas. Egy este rosszul lesz, a mentős kórházról-kórházra jár vele egy éjszakán át, de sehol sem veszik fel. Mindenki más diagnózist állít fel, ám felvétele és kezelése egyre csak késik. Végül hajnali négy óra körül a beteget előkészítik a műtétre, a kamera ráközelít a haldoklóra. Itt ér véget a két és fél órás film, amely annak ellenére szögez a székhez, hogy kézikamerával rögzítettek, nincsen benne zene, s mint láttuk, története is összefoglalható pár mondatban. Ráadásul nincs kikacsintás, idézőjel vagy megfogalmazott tanulság. Történetmesélés és történetvezetés van a tragikum és a komikum Skyllája és Karibdisze között. Sírsz, nevetsz, dühöngsz, és a végén olyasvalamit érzel, amit film nagyon régen nem: katarzist.
Román színész menni Amerika
Végezetül jöjjön valami más, amit a hazai forgalmazók nyilván vígjátékként, a marketingesek pedig fergeteges vígjátékként adnának el. Răzvan Săvescu Amerika, itt vagyunk! című filmjén persze sokat lehet röhögni, de azért sokszor a szánkra fagy a mosoly. A 2014-es mozinak olyan előképei lehettek, mint az izraeli A zenekar látogatása vagy Aki Kaurismaki Leningrád cowboys menni Amerika című alkotása. Săvescu dolgozata is road movie, Egy Bukarest környéki kisvárosból hat román művész nekivág Amerikának. Térben is időben is nagy utat tesznek meg: a poros kelet-európaiságból érkeznek meg a modernitásba, amivel persze kevéssé tudnak mit kezdeni. A kritika fanyalgott az Amerika, itt vagyunk! láttán, ám mi mind a tíz ujjunkat megnyaltuk volna, ha ilyen színvonalat kapunk az elmúlt tíz évben vígjáték címszó alatt.
