Akinek most készül első osztályba a gyereke, annak a torkában talán van egy kis gombóc. Különösen, ha ő az első vagy egyetlen gyermek, azaz nem tapasztalta még meg, milyen kiengedni a csemetét a „nagyvilágba”. Igaz, ott volt az óvoda, de sok szülő attól még kevésbé tart, hiszen ott még játék az élet.
Sokan úgy gondolják, az iskola már olyan, mint a munka világa, van, aki mondja is: a gyerek munkája az, hogy tanul. Valójában jó lenne, ha nem arra helyeznénk a hangsúlyt, hogy a csemetének teljesítenie kell a kijelölt szintet, produkálnia, megütni a mércét. Hanem inkább arra, hogy a felnőttek dolga segíteni őt a kibontakozásban, a benne rejlő képességek felfedezésében, az ismeretei gazdagításában. A gyereknek is megvan a feladata: erőfeszítést kell tennie, de nem robotként (mindenből legyél ötös, fiam!), hanem a képességeinek, személyiségének megfelelően.
Hogy az iskola így fog-e hozzáállni: hát, ebben meglehetősen nagyok a különbségek. Reméljük, igen, vagy legalább lesz egy-két jó érzékű pedagógus, aki ellensúlyozni tudja az őrá is nehezedő nyomást, hogy a gyerekig már ne jusson el. De a szülő hozzáállása is fontos, hogy továbbra se feketepontok, értékelések, jutalommatricák, százalékok és osztályzatok alapján ítélje meg őt, hanem az élményeire, a valódi fejlődésére, alakulására legyen kíváncsi. Nem az lesz sikeres felnőtt, akire már gyerekként olyan elvárások nehezülnek, amivel igazából egy kész felnőtt képes jól megküzdeni, hanem aki kapott kellő türelmet, inspirációt, szabadságot és biztatást gyerekként.
Van, aki attól fél, csalódni fog a gyerek. A legtöbb csemete izgalommal várja az iskolát, mert az nagyfiús, nagylányos dolog. A szülő pedig sejti, hogy nem minden fog tetszeni neki. Nem érdemes előre „felkészíteni”, azaz riogatni, mert úgysem tudhatjuk, neki mi lesz a benyomása. És elméletben úgysem készülhetünk az örökmozgóval arra, hogy „ott ám majd meg kell ülni egy helyben”. Mindenképp szerencsés kezdés, ha jókedvűen, bizalommal megy a gyerek, ne rontsuk el! Lehet, hogy ami nekünk probléma volt annak idején, azt ő másképp éli majd meg.
A másik fontos kérdés, mi van, ha nem jön ki jól a gyerekközösséggel, a tanítókkal. Különösen az a szülő tarthat ettől, akinek nagyon visszahúzódó, szorongó a gyermeke. Abban, hogy a közösségben megtalálja a helyét, az otthoni biztos bázis segít a legtöbbet. Ha valaki tudja, hogy van egy közeg, ahol feltétel nélkül elfogadják, ahol nem fogják megkérdőjelezni a szavát, és ahol minden bajban mellé állnak, akkor külső terepen is könnyebb megőrizni az önbizalmát.
Egy hatéves kislány tízóraiját folyton elkunyerálta egy-két erőszakosabb osztálytársa. Ő bizonytalanabb, zárkózottabb természet volt, nem mert ellent mondani. De úgy gondolta, ha otthon beszámolna erről, őt hibáztatnák a szülei: „miért adod oda nekik?”. De mégis szeretett volna valami segítséget kapni, ezért torzított a történeten, és úgy adta elő, hogy elveszik az ételét. A szülők meghökkentek, de aztán nem történt semmi, és többet nem is hozták fel a témát, a gyerek sem, hiszen megvolt a tapasztalata, hogy hiába.
Milyen jó lenne, ha egy gyerek akkor is beszámolhatna a történtekről, ha maga sem érti, ő miért úgy reagált. Ebben segíthet, ha a szülő felkészíti, elmondja, hogy van olyan, az ember olyat tesz (vagy éppen mulaszt el), amit utólag szégyell, vagy nem is érti, miért úgy viselkedett. Mondjunk példát a saját életünkből! És biztosítsuk a gyereket, hogy akkor is beszélhet a problémájáról, ha úgy érzi, ő is hibázott valamiben. Akkor is segítünk, és mellette állunk.
A távolból nem tudhatjuk, mi segített volna ennek a lánynak. Talán elég lett volna átbeszélni a helyzetet, megkérdezni, miért fél nemet mondani, és akkor rájött volna, hogy nem is olyan ijesztő az. Talán segített volna, ha szülő és gyerek együtt kitalálják, legközelebb mit fog felelni, akár egy tartalék szendviccsel a táskájában, hogy tudja, ha mégsem sikerül, akkor sem marad éhen. De fel is hívhatta volna egyik szülő a másikat, ha a csemete is elfogadja ezt a segítséget. A lényeg, hogy partnerek és elkötelezettek legyenek a szülők a probléma megoldásában.
Egy másik lány arról számolt be, sosem mondta el szüleinek, hogy csúfolják az iskolában, mert „mit tudtak volna tenni otthonról?”. Minden bizonnyal a szülők is ezt gondolták, ha nem is mondták ki, hogy mit is tehetnének, ha egyszer nincsenek ott. A gyerek megérzi, kész-e a szülő, hogy segítsen.
Igaz, a szülő nincs ott vele az iskolában, és minden helyzetre ő sem tud azonnal ható, frappáns tanácsot adni. De nem is feladata ez! Kezdésként elég, ha olyan otthon a légkör, hogy bármit megoszthat a gyerek, és a szülő elkötelezett, hogy segítsen neki. Aztán majd megbeszélik, hogyan: anya, apa beavatkozása szükséges-e, vagy elég a háttérből támogatni. Fontos, hogy a szülő ne ijedjen meg, hanem képviselje, hogy rendezhetők a nézeteltérések, konfliktusok.
Mint minden nagy változás, az iskolásság is hoz majd kihívásokat a szülőnek és a gyereknek is, de bizonyára legalább annyi váratlan örömet is. Így legyen!
Cziglán Karolina
pszichológus
