A Német Hét alkalmából egy Lipcsében élő magyar lány, Anita mesél arról, milyen is az élet au-pairként Németországban. Anita tavaly nyár óta tölti kinn napjait, ennyi idő bőven elég volt hozzá, hogy kiderüljün, az élet ott sem habos torta, vagy ahogy németül mondják: das Leben ist kein Ponyhof.
Anita röviden
Elöljáróban írnék pár információt magamról, hogy nagyjából képet kapjanak arról, hogy kinek a sorait olvassák. A 23. életévem töltöttem be nemrég, szociális munkásként végeztem tavaly az ELTE-n, a diplomám átvétele után két héttel pedig már egy bőrönddel, és 50 euróval a kezemben megérkeztem az ismeretlenbe.
Ki (ne) induljon neki?
Az, hogy kinek való az au-pairkedés, egy remek kérdés. A szükséges képesítések és feltételek határai összemosódnak, hiszen nem egy irodába jelentkezünk heti 40 órás munkaidőre. Azt azonban határozottan ki merem jelenteni, hogy az au-pairkedés nem mindenki számára ideális munka. Az első és legfontosabb: szeretni kell a gyerekeket. Igen, ezt külön le kell írnom, ugyanis nem egy olyan ismerősöm van, aki babysitterkedéssel keresi a kenyerét, pedig nem szereti a gyerekeket, csak nem volt más lehetősége.
Márpedig ez tényleg alapfeltétel, ugyanis a gyerekek megérzik, ha valaki csak kényszerből van velük, és nagyon hamar pokollá tudják tenni az illető életét, különösen akkor, ha egy fedél alatt élnek. Nekem személy szerint a 3 hónapos óvodai gyakorlatomon kívül semmilyen tapasztalatom nem volt, és nem is várták el, egyszerűen csak annyit szerettek volna, ha megtalálom a gyerekekkel a közös hangot, és megértjük egymást.
Ezen kívül rugalmasnak kell lenni, ugyanis előfordulhat, hogy este, egy éttermi vacsora közben csörög a telefon, hogy vészhelyzet van, és kell valaki, aki vigyáz a gyerekre, amíg a szülőknek dolga akad. A rugalmassághoz tartozik az is, hogy meg kell szokni egy egészen új kultúrát, de erről majd később. A megbízhatóság és pontosság is alapvető elvárás, tehát az iskolából, különórákról nem lehet elkésni, mert nem csak magunkkal tolunk ki, hanem a gyerekekkel is.
Aki az egyhetes balatoni nyaralás után már leküzdhetetlen honvággyal harcol, annak szintén nem kifejezetten ajánlom a több hónapig vagy évig tartó külföldi tartózkodást. Eleinte jobb egy rövidtávú programmal próbálkozni, mely során eldől, hogy ki mennyire képes megküzdeni azzal, hogy lényegében mindent hátrahagy, és egy másik életbe költözik.
Hallottam már olyan au-pair lányról, aki egy hónap után bedobta a törölközőt és rohant haza, ez pedig a családnak is elég kellemetlen, mert azonnal kell találniuk valaki mást.
A legnagyobb visszatartó erő szerintem azonban a nyelvtudás, azaz annak hiánya. Én egy középfokú nyelvvizsgával, ötös érettségivel, 10 év némettanulással érkeztem meg, ennek ellenére az első 3 hónapban szabályszerűen fejfájást kaptam, ha egy óránál tovább kellett hallgatnom a nyelvet. Halovány vagy nem létező nyelvtudással nem tudnám elképzeli az életem. Természetesen rengeteg nyelvtanfolyam van, de az au-pairkedés mellett rettenetesen fárasztó elvégezni őket, hiszen akkor már annyi szabadidőnk sem marad, hogy egy rendeset aludni tudjunk. Ezt tapasztalatból mondom, életem legnehezebb másfél hónapja volt a nyelvtanfolyam elvégzése, aminek egyébként gyakorlati értelme nem is volt, ráadásul a fogadó családom sem fizette.
A nyelvtudás nem csak azért fontos, hogy hivatalos ügyeket képesek legyünk egyedül intézni, vagy tudjunk rendelni egy sajtburgert, hanem azért, hogy megértsük a családot, a gyerekeket, és ne okozzon gondot, ha problémákat kell megbeszélni. Emellett egy családi összejövetelen is hosszú, kínos, unalmas órákat spórolhatunk meg magunknak azzal, ha valamennyire azért beszéljük a nyelvet.
Az utolsó olyan pont, amit fontosnak tartok, az az otthonhagyott elvarratlan szálak lezárása, mielőtt elköltözünk. Ne hagyjunk otthon félbehagyott szakítást, igyekezzünk ne haraggal elválni, és tisztázzuk a családdal, barátokkal, hogy mire készülünk, meddig maradunk, mik a terveink. Nekem nagyon sokáig senki nem hitte el, hogy tényleg elköltözöm, és van, aki most sem hiszi el, hogy hosszú távon itt szeretnék maradni. Nem árt ezeket a szándékokat tudatosítani, hogy ne érjen senkit kellemetlen meglepetés.
Mire lesz szükségünk az induláshoz?
Mivel Németország az Európai Unió tagja, így lényegében semmilyen papírra vagy engedélyre nincs szükségünk ahhoz, hogy au-pairként dolgozhassunk. Fogadó családot ügynökségen, vagy különböző, erre szakosodott weboldalakon keresztül találhatunk, és ha az igényeink találkoznak, kezdhetjük szervezni az utazást. A német családok 90%-a nem finanszírozza az utazást, erre készüljünk fel! Azonban ha időben foglalunk, akkor fillérekért lehet jegyhez jutni.
Előre beszéljük meg a családdal, hogy milyen biztosítást fizetnek, ugyanis van, aki csak betegbiztosítást köt, míg van, aki baleset- és poggyászbiztosítást is, ez mindig az adott családtól függ. Ezt azonban mindenképpen tisztázni kell, mielőtt elindulnánk. Szükségünk lesz még egy európai uniós egészségbiztosítási kártyára, ugyanis mindenhol ezt kérik. Én az elmúlt egy évben egyszer sem használtam a család által fizetett biztosítást, minden rendelőben, kórházban az EU-s kártyámra volt szükség. Olyan vizsgálatokat is elvégeztek, amik egyébként több száz euróba kerülnek, tehát tényleg ne induljunk el a kártya nélkül.
Jogosítványt a német fogadó családok nem kérnek, mivel a legtöbb városban remekül működik a tömegközlekedés. Ha szükség van rá, azt külön feltüntetik, ez általában azokra jellemző, akik faluban vagy olyan városrészben laknak, ahol máshogyan nehezen megoldható a közlekedés. A legfontosabb teendőnk a szerződés áttekintése, vagy – ha írásban nem is kapjuk meg az utazás előtt, ahogy például velem is megesett –, akkor emailben vagy telefonon tisztázzunk le mindent pontosan: mi lesz a feladatunk, hány órát kell dolgoznunk, mennyi pénzt és egyéb juttatásokat kapunk, fizetik-e az étkezésünket, és ha igen, hogyan, stb.
Minden kérdést gondoljunk át és tegyünk fel, hogy ne érjen semmilyen meglepetés. A németek nagy része beszél angolul, legalábbis alapszinten, így ha valami nem világos, kérjük meg őket, hogy váltsunk angolra. A lényeg az, hogy ne maradjon kérdés megválaszolatlanul.
A csomagolással kapcsolatban egy nagyon jó tanácsom van, ez pedig az, hogy mindegy, melyik évszakban megyünk, három dolgot vigyünk: gumicsizmát, esernyőt és télikabátot. Ugyanis a német időjárás viszontagságai néha szó szerint derült égből villámcsapásként érhetnek minket. Így fordulhatott elő, hogy tavaly augusztusban sortban és trikóban fagyoskodva indultam kardigánokat vásárolni. Valamilyen szuvenírt is csomagoljunk, nem kötelező, de a fogadó családnak biztosan jólesik, és már indulásnál szerzünk egy jó pontot, főleg, ha Szamos marcipánt és paprikát viszünk.
Hogy telik egy nap au-pairként?
Ez az a kérdés, amit mindenki fel fog tenni, amikor eláruljuk, mivel foglalkozunk. A fogalmat legtöbben ismerik, de azt, hogy mit takar, nem feltétlenül. Az au-pair teendői nagyban függenek a gyerek korától, nemétől, igényeitől és a szülők elfoglaltságától. Aki kisebb gyerekre vigyáz, annak leginkább a babysittelés a feladata, míg aki iskoláskorú gyerkőcök mellé kerül, annak már kicsivel sokrétűbb feladatokkal kell szembenéznie.
Nagy vonalakban megpróbálom felvázolni, hogy telik egy napom. Két gyermek él a családban, akiknél dolgozom, egyikük 12 éves, tehát már mindent megcsinál egyedül, míg a másik még csak 7, így lényegében vele kell foglalkoznom.
Reggel én ébredek a házban elsőként, elkészítem a reggelit, megetetem a nyulakat (ez a szokatlan au-pair feladatok egyike), megcsinálom a szendvicseket a gyerekeknek, amiket magukkal visznek az iskolába. Ha az édesanyjuk nincs itthon, felébresztem őket, átnézem a kislány hátizsákját, hogy mindent bepakolt-e, ami aznapra kell, és 7-kor elindulunk együtt az iskolába. Németországban a privát és állami iskolákban 7:45-kor kezdődik a tanítás, legkésőbb fél nyolcra ott kell lennünk.
Szerencsére közel lakunk az iskolához, így maximum fél óra alatt megjárom az utat. Naponta egy óra házimunkát kell végeznem, ez hol több, hol kevesebb. Definiálva sincs igazából, mindig azt csinálom meg, amit éppen kell. A mosogatógép beindításától kezdve a rendrakáson át az ablakpucolásig terjed a skála, de takarítanom például nem kell. Ez is családtól függ, hogy ki mit vár el, ugyanakkor a szülők szobáját vagy olyan helyiséget, amit az au-pair nem használ, semmi esetben sem kötelesség kitakarítani, ez a szerződésben is benne van legtöbbször.
Délelőtt szabad vagyok, amit így egy év után sem tudok megszokni, ugyanis délelőtt valahogy nagyon gyorsan elrepül az idő, ráadásul a barátok dolgoznak vagy tanulnak, így legtöbbször magamnak kell valami elfoglaltságot találni. Délután elmegyek a kislányért az iskolába, majd elindulunk valamilyen különórára, zongorára, balettre vagy úszásra, éppen mi van aznap. Az óra végeztével visszamegyek érte, hazajövünk, előkészítem a vacsorát, és ha hárman vagyunk otthon, akkor olvasok esti mesét, és lefektetem őket aludni. Ez körülbelül este 8-9 óra körül történik meg, amikor szünidejük van, akkor később.
Apropó szünidő. Értelemszerűen nem kell egész nap velük lennem, ha a szülők is otthon vannak, de adódtak már kellemetlen helyzetek abból, hogy nem tisztáztuk le időben, ki mikor lesz itthon. Ezen kívül négy hét fizetett szabadság van egy évben, ebből hármat Magyarországon töltöttem, a maradék időben pedig utazgattam ide-oda. A hétvégéim mindig szabadok, sokszor már a péntek délután is. Ez is családtól függ, ugyanakkor az au-pairnek egy szabad délutánnal vagy estével, és minimum egy teljes szabadnappal rendelkeznie kell.
A piszkos anyagiak
A fizetés Németországban 260 euró zsebpénzt jelent, emellé pedig egy havi bérletet, ha az au-pair a gyerekek miatt kénytelen használni a tömegközlekedést, valamint egy kis mellékes, amiből az étkezését tudja fedezni. Utóbbi nincs kőbe vésve, így érdemes előre egyeztetni, mennyi pénzre van szükségünk, majd pontosan dokumentálni, mit veszünk, hogy soha ne legyen belőle félreértés.
Nálunk ez a rendszer szerencsére működik, hetente 50 eurót kapok, amiből a családnak és magamnak is vásárolok. Nekik csak apróságokat (kenyér, tej, zöldség, stb.) magamnak pedig amire éppen szükségem van.
A pénzből ki lehet jönni, két esetben: ha az ember nem akar megtakarítani, és nincsenek nagy igényei. Az üzleteket nem fogjuk belőle kifosztani, de én például gond nélkül elutaztam belőle Münchenbe vagy éppen haza, Magyarországra, emellett megengedek magamnak olyan dolgokat is, amiket otthon nem tudtam. Emellett hetente legalább egyszer elmegyek bulizni, rendezek házibulit vagy éppen étteremben vacsorázok. Itt kell megjegyeznem, hogy Lipcse az egyik legolcsóbb város Németországban, tehát aki Nyugaton él, annak adódhatnak gondjai a pénz beosztásával.
Németországban az élet…
…érdekes. Leginkább ez a szó jut eszembe, ha be kell fejeznem a mondatot. Lipcsében élek, ami a szász szövetségi tartomány legnagyobb városa, jelenleg több mint 500 000 lakossal rendelkezik. Fiataloknak, pályakezdőknek és újrakezdőknek tökéletes választás, mivel olcsó, rengeteg szabad lakás és munkahely van, emellett itt is, mint szinte mindenhol Németországban, sok a bevándorló és külföldi, ami garantálja a sokszínűséget. Rengeteg park és zöldterület van, akad pár tó is, és ha végre eljön a jó idő, tényleg pezseg az élet, nincs ember, aki a lakásban üldögélne a napsütésben.
A kultúra is virágzik, mindig van mit csinálni, legyen szó kiállításról, koncertről vagy éppen felolvasóestekről. Az alternatív stílus hívei is szép számban képviseltetik magukat, szóval senki nem lepődik meg, ha egy zöld tarajos punk felszáll a buszra. A kulturális sokszínűség eredménye az is, hogy rengeteg külföldiek által, vagy éppen külföldieknek szervezett program van. A kedvencem kétségtelenül a Sprachenabend, ahol különböző idegen nyelveket gyakorolhatunk, és érdekes embereket, velük együtt történeteket ismerhetünk meg. De akadnak zenei fesztiválok, vagy éppen spanyol oktatók által vezetett flamenco kurzusok is, szóval mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot.
Szinte minden német sportol, így biztosan találunk fitnesstermet a közelben, és a legextrémebb, legkülönlegesebb sportokat is kipróbálhatjuk anélkül, hogy napokig kellene oktatót keresgélnünk. A németek másik legnagyobb hobbija az utazás, szinte mindegyikük, akit megismertem, bejárta már a fél világot, van, aki luxushotelekben, másik egy hátizsákkal. Emellett a „Mitfahrgelegenheit” programom (Magyarországon ehhez hasonló a Telekocsi) is remekül működik, ezzel a lehetőséggel olcsón utazhatunk Németországon belül és kívül is. A couchsurfing sem ismeretlen itt,így ingyen megússzuk a szállást, és egy helyi lakos szemével felfedezhetjük a várost. Mindenki nyitott ezekre a lehetőségekre, rossz tapasztalatom vagy kellemetlen élményem sem utazás, sem szállás kapcsán nem volt még eddig.
Mi a helyzet a német emberekkel?
Ami a mentalitást illeti, a legörömtelibb dolog az, hogy az emberek toleránsabbak és empatikusabbak, mint Magyarországon. Nem egyszer kerülhet elénk olyan kép, hogy egy tetőtől-talpig tetovált srác és egy bevásárlókocsit maga után húzó néni beszédbe elegyednek a villamosmegállóban. Ha leejtek valamit, akkor tízen hajolnak le érte, a villamos a legtöbb esetben megvár és kinyitja az ajtót, stb. Ezek az apró dolgok azok, amik kellemesebbé teszik a mindennapokat és amik igazán nem kerülnek semmibe.
Ami a németek illeti, vannak sztereotípiák, amiket alá tudok támasztani és vannak, amelyeket megcáfolnék. Leszögezném, hogy Németország hatalmas, és ahány tartomány, annyi szokás, tehát ezek csak a személyes tapasztalataim. Legtöbbször a hideg, távolságtartó, precíz, szervezett jelzők jutnak eszünkbe, ha a németekre gondolunk. Nos, utóbbit akkor el is oszlatnám, ugyanis majdnem minden német, akit ismerek, rettenetesen rendetlen, és ők maguk is nevetve vallották be, hogy hát sajnálják, de ennek az előítéletnek nem tudnak megfelelni.
A távolságtartás jellemző sajnos, ez az oka annak, hogy igazából minden barátom más nemzetiségű. Vannak német ismerőseim is, de őket nem nevezném barátnak. Nagyon sok idő és munka szükséges ahhoz, hogy valaki befogadjon a privát zónájába, azonban ha valakinek van türelme hónapokat vagy éveket várni, és egy igaz barátságot kiépíteni, akkor biztos lehet benne, hogy az illető a halálos ágyánál is ott fog állni.
A párkapcsolatokkal ugyanez a helyzet. A német férfiak nem fognak az erkély alatt szerenádot adni, és ha fel is hívnak másnap, az is csak udvariasságból történik. A legtöbb fiatal vagy nem akarja lekötni magát, vagy már családja és gyerekei vannak, így nehéz megtalálni azt, akivel hosszabb távon elképzelhetnénk valamit. Azt azonban bátran kijelenthetem, hogy a német férfiaknak imponálnak a külföldi nők, mert elmondásuk szerint kedvesebbek, nyitottabbak, barátságosabbak, és nem utolsó sorban háziasabbak, mint a német lányok, nők, akik egy kicsit el is vannak kényeztetve.
Összességében nem ért semmilyen rossz tapasztalat amiatt, hogy magyar vagyok, sőt, mindenki rögtön megjegyzi, hogy Budapest mennyire gyönyörű, és milyen szép emlékeik vannak a Balatonról. Emellett érdeklődnek az iránt is, hogy milyen Magyarország, vagy éppen mi zajlik most nálunk.
A nyelvtudást már említettem korábban, így csak ismételni tudom magam: ha beszélünk németül, vagy legalábbis próbálkozunk, folyamatosan pozitív megerősítést fogunk kapni, és segítséget ahhoz, hogy jobban menjen. Nekem a mindennapokban nem jelent gondot a kommunikáció, és szinte mindenki megjegyzi, hogy milyen jól tudok németül, ami rengeteget jelent.
Tehát tényleg érdemes energiát fektetni a nyelvtanulásba, mert hosszú távon kifizetődik. Ha viszont angolul szeretnénk beszélni, nehéz dolgunk lesz, ugyanis lehet, hogy a legtöbb német beszél angolul, de nem szívesen használják és előfordulhat, hogy ugyanúgy németül válaszolnak, ha valamit kérdezünk.
Jó és rossz élmények, beilleszkedés után
Mindenki segítőkész, akármire van szükségem: a család, az ismerősök, a barátok. Már nem munkaerőnek érzem magam, hanem tényleg családtagként kezelnek, ami megkönnyíti a beilleszkedést. Magától értetődő, hogy ettől függetlenül vannak hátrányai az együttélésnek, például a privát szféra részleges hiánya. Én szerencsés helyzetben vagyok, mert saját emeletem van fürdővel, de aki nem ennyire Fortuna kegyeltje, az belekerülhet abba a kellemetlen helyzetbe, hogy egy 100 négyzetméteres lakáson kell osztoznia három másik emberrel.
Másrészt sokszor előfordul, hogy hétvégén bemegyek a konyhába, ahol egy négyzetcentiméternyi hely sincs a koszos edényektől, és muszáj elpakolnom, különben nem férek el. Márpedig hétvégén elvileg nem dolgozom. Bosszantó apróságok ezek, amikkel valószínűleg minden au-pair kénytelen szembenézni legalább egyszer.
Ugyanakkor vannak olyan pillanatok is, amikor azt érzem, hogy megéri ezt csinálni, és jó helyen vagyok. Ilyen például az, amikor a gyerekek azért kapnak jobb jegyet az iskolában, mert segítettem nekik, vagy amikor a kislány megölel, és azt mondogatja, hogy mennyire szeret, és nem akarja, hogy valaha is elmenjek. Ezeket az élményeket pedig nem lehet pótolni semmivel.
Ha újrakezdhetném...
… nem változtatnék semmin. Amióta itt élek, 180 fokos fordulatot vett az életem. Nem csak az életem, de saját magam is. Sokkal nyugodtabb, elfogadóbb, nyitottabb és magabiztosabb vagyok, és úgy érzem, hogy minden lehetséges, ha eleget dolgozom érte. Mindenkinek azt tudom tanácsolni, hogy amíg fiatal, és van rá lehetősége, nézzen körül a világban, gyűjtse a tapasztalatokat, élményeket, szélesítse a látókörét, és próbáljon ki olyan dolgokat, amelyekre eddig azt mondta volna, hogy „Áh, én ezt soha!”. Végeredményben ettől lehetünk azok, akik lenni szeretnénk.
