Zanza!

Fogalmam sincs, hogy fogok-e valaha ugyanúgy nézni a kedvenc finomságaimra, ugyanúgy élvezni azok elmajszolgatását, mint 14 éves korom - a vízválasztó drasztikus fogyás - előtt. Mert lehet, hogy papíron “meggyógyultam”, de az a tíz év kínlódás soha nem merül feledésbe.

Az evészavar egy mentális börtön volt, ahonnan évekig nem tudtam kiszabadulni. A napi gondolataim zöme az ételek, az evés (vagy nem evés) és a súlyom körül forgott, de nem kizárólag azért, mert jobban akartam kinézni. És ez az, amit a kívülállók nehezen értenek meg: egy bulimiás vagy egy anorexia nervosában szenvedő ember számára a hosszas önmegtartóztatás sokkal többet jelent, mint néhány felesleges kilótól való megszabadulás; az önkontroll gyakorlásával legalább egyfajta hatalom lehet a beteg kezében abban a beszűkült, kaotikus világban, amiben boldogulni próbál.  

“Miért nem eszel? Talán tiltja a vallásod?”

- hecceltek az ismerősök, amikor már szemmel látható jele volt, hogy egy ideje elutasítom a szilárd ételt és csak folyadékon élek. “Valahogy így” - feleltem, hogy mielőbb rövidre zárjuk a témát, mert megmagyarázni azt, hogy mennyire másként működik egy evészavarral és testképzavarral küzdő beteg agya az átlagemberéhez képest, nem egyszerű. És akkor még nem is bírtam volna. Nem láttam át a helyzetet, csak benne éltem. Annyit érzékeltem az egészből, hogy bizonyos élelmiszerek elfogyasztása vagy egyáltalán az evés gondolata félelmet és szorongást kelt bennem.

(A hozzátartozóknak fontos tudni, hogy az anorexiások sokszor nagyon is tisztában vannak vele, mennyire káros a szenvedélyük, viszont minél tovább tart a kezeletlen állapot, annál inkább rabjává válnak a szokásnak, viselkedésük és érzelmeik egyre jobban felülírják racionális gondolkodásukat, és nem ismerik be, hogy a lehetséges kockázatok miatt fel kellene, vagy fel tudnának hagyni azzal.)

Igen, az anorexiás fogyás egyfajta „magánvallás”: értelmet ad a mindennapoknak, rendszert alakít ki az életvitelben, és - az aszkézis érdemeként - különleges jutalommal (szépség, karcsúság) kecsegtet. Az anorexiásoknak tehát nem az a titkuk, hogy nem éreznek éhséget, hanem az, hogy megtanulják kontroll alatt tartani a testüket, hogy megtagadják az étel utáni vágy kielégítését.

Súlyos esetben és hosszan tartó koplalás során természetesen a test és az elme hozzászokik ehhez az állapothoz; a gyomor összeszűkül, az alapanyagcsere lelassul, a hormonháztartás felborul, az éhségérzet pedig ténylegesen csökken vagy teljesen megszűnik. Azt pedig nyilván senkinek nem kell megmagyarázni, hogy a hosszan tartó táplálékmegvonásnak milyen súlyos következményei lehetnek.

shutterstock 117399763

Kaja, kaja, kaja! Nem, kösz, majd később (amikor senki nem lát)

Sem az anorexia, sem a bulimia nem egy leányálom. Az étel, a táplálkozás észrevétlenül központi szerephez jut az ember életében, és behálózza annak minden szegmensét. Amikor tizenévesként huzamosabb ideig megvontam magamtól az ételt, fedősztorikat kezdtem gyártani, hogy ne legyek túlságosan gyanús. A menzát azzal az indokkal mondtam le, hogy ezentúl otthon együtt ebédel a család (három perc sétára laktam a gimitől). Persze a suliban mindig megfigyeltem, mi a napi menü, hogy aztán otthon a megszokott módon be tudjak számolni róla, mi mindent ettem, és még véletlenül se bukjak le azzal, hogy esetleg mást mondok (kamuzok), mint a bátyám. Szörnyű bűntudatom volt, ugyanakkor büszke is voltam leleményességemre és valahol izgalmasnak találtam ezt a titkolózást.

Nyilván nem sokáig maradt titok: 21 nap alatt 60 kg-ból 47 kg lett, plusz gyengeség, zéró életkedv, ingerlékenység és romló tanulmányi eredmények. Ez az, amit mások láttak. És hogy én mit éltem át? A fogyás megelégedettséggel töltött el - bár a tükörben ugyanakkorának láttam magam, hinni akartam aggódó szeretteimnek, és hinni akartam a mérlegnek, hogy legalább egy kicsit különlegesnek érezhessem magam.

Amikor szó szerint már csak vizet voltam hajlandó fogyasztani, mégsem ment le több deka rólam, akkor kezdtem érezni, hogy ennek így nem sok értelme van. És persze addigra már a családot is kikészítettem annyira, hogy megígértem, abbahagyom az önsanyargatást, csak ne kelljen kórházba feküdnöm meg pszichológushoz járnom. Az én testem, az én életem, majd megoldom, higgyetek nekem! Ezután kezdődött a jojózás és a bulimia időszaka; az lett a rögeszmém, hogy a napokig tartó koplalás után milyen jól esik majd az ünnepi lakoma (magyarul egy jó kis falásroham, de mennyivel pátoszibb kifejezés már a lakoma egy beteg számára!).

Szinte észrevétlenül automatizálódott ez a viselkedés: az éhezés és falás, vagyis az önsanyargatás és önjutalmazás ördögi körébe kerültem, és ebben őrlődtem hosszú éveken át. Már egyáltalán nem sajnáltam magamtól egyetlen falatot sem, ha egyszer kiéhezve a kedvenc ételeim közelébe kerültem. Ha már lúd, legyen kövér! Majd holnaptól megint fogyózom - nyugtatgattam magam egy-egy "jutalomszeánsz" alkalmával. Rengeteg időt, energiát és pénzt vesztegettem arra, hogy ebben a kilátástalan világban éldegéljek, hiszen a kajához és a kajáláshoz fűződő viszonyom irányította minden gondolatomat, érzésemet és tettemet. Amikor hétvégenként a barátok pizzázást terveztek, valamilyen indokkal kibújtam a közös program alól, vagy igyekeztem úgy időzíteni, hogy csak a kajálás végére érjek oda. Köszi, srácok, ne várjatok meg a rendeléssel, mert ma a nagybátyáméknál lesz családi vacsi. De azért sietek!

Ne gondolj a piros eleféntra!

Ugye most előtted is megjelent egy piros elefánt képe? Nos, az evészavarral küzdők és az étel/étkezés kapcsolata talán ehhez az egyszerű trükkhöz hasonlítható leginkább. A táplálékbevitel korlátozása oda vezethet, hogy az evés- és testképzavarral küzdő személy szándékosan keresi az olyan helyzeteket, ahol csábító ételek látványának és illatának vannak kitéve. Mintha élvezné a kísértést, azt, amit valójában kerülnie kellene. A tét pedig egyértelmű: ha kibírja, vállon veregetheti magát, erősödik az önuralma és “jó” úton halad, büszke lehet magára. Ebbe a viselkedésbe pedig simán belefér a főzőműsorok követése, a receptek böngészése, a sütés-főzés a családra, a barátokra, vagyis mások etetése.

Mindebből a környezet talán annyit érzékel, hogy mivel a beteg jól kiismeri magát a konyhában, biztosan szereti a hasát, és jókat szokott lakmározni. Ha pedig mégis olyan kérdésekkel bombáznák az illetőt, hogy te miért nem ülsz le enni?, egy rutinos köszi, én már főzés közben jóllaktam a kóstolgatással, majd később eszem eltereli a gyanút.

shutterstock 577596670

És a tudomány szerint mire jó, hogy magamat éheztetem, miközben másokat etetek?

Elég meggyőző az a két magyarázat, amivel a kutatók eddig előrukkoltak. Az egyik szerint az agy így jelzi az éhező személynek, hogy ennie kellene. Egy adaptív evolúciós folyamat eredménye ugyanis, hogy agyunk nem feledkezik meg arról, hogy szervezetünknek az egészséges működéshez üzemanyagra van szüksége.

Ancel Keys amerikai fiziológus a második világháború után az éhezés és a szegényes étrend hatásait kereste a koncentrációs táborokat megjárt emberek megfigyelésével. A szakember azt találta, hogy akik huzamosabb időn át komoly éheztetésnek voltak kitéve, hamar az ételek "megszállottjai" lettek. Evésről csevegtek és álmodoztak a fogolytársakkal és evésről is álmodtak, miközben minden más jelentéktelenné vált számukra. Az evés körüli gondolataik pedig csak akkor kezdtek eltűnni, amikor újra rendes élelemhez jutottak, rendszeresen ettek és hízni kezdtek. A vizsgálati alanyok közül hárman végül hivatásos szakácsok lettek, ami jól tükrözi, hogy a hosszas ételmegvonás mekkora hatással volt az életükre.

A másik hipotézis szerint az, hogy az evészavarral küzdők az ételek "megszállottjai" lesznek, a kontrollálás szükségességéből fakad, ami gyakran központi szerepet játszik egy mentális rendellenesség kifejlődésében. A legtöbb beteg számára a saját teste feletti uralom sikere kompenzálja az élet más területén átélt kudarcokat. Ez sokaknál az önbizalomhiányból fakad, de számos más, egészségügyi probléma velejárója lehet.

Az étel elkészítése és meg nem evése megerősíti az evés- és testképzavaros személy önértékelését, vagyis úgy éli át az étel adta örömöket, hogy másokat lát jóízűen falatozni.

Ez a fajta megszállottság azonban nem csak az evészavarral küzdőkre, de a szigorú étrenden élő fogyókúrázókra is igaz. Egy friss tanulmányból kiderül, hogy a sikeres fogyókúrázók (akik ellen tudnak állni a kísértésnek) rosszabbul teljesítenek a kognitív feladatokban - szemben a sikertelen fogyókúrázókkal, akiknek viszont szabadabb agyi kapacitása lehetővé teszi számukra, hogy sokkal jobb eredményeket érjenek el a kognitív teszteken. Vagyis az ételek, illetve a fogyás iránti megszállottság komoly mértékben rontja az általános kognitív teljesítőképességünket. Ezt én is nap mint nap megtapasztaltam...

shutterstock 570799186

A gyógyulás olyan, mint egy rozoga hullámvasút: felfelé gyök kettővel, nyikorogva döcög a kocsid és többször el is akad, bezzeg lefelé magától is gond nélkül halad! Ám a végeláthatatlan zötykölődés és bosszankodás közben egyszer csak fejbe kólint a felismerés: mennyi mindentől megkíméltem volna magam, ha hamarabb felülök rá! Aztán jön a vigasztaló gondolat: még mindig jobb későn, mint soha.

Egy evészavarból - amivel a testképzavar gyakran kéz a kézben jár - egyáltalán nem könnyű kilábalni. A gyógyulási folyamat része az elgyengülés, az időszakos visszaesések is, ezeket azonban nem kudarcként, hanem fontos és hasznos tapasztalatként kell elkönyvelni. Fogalmam sincs, hogy fogok-e valaha ugyanúgy nézni a kedvenc finomságaimra, ugyanúgy élvezni azok elmajszolgatását, mint 14 éves korom - a vízválasztó drasztikus fogyás - előtt. Mert lehet, hogy papíron “meggyógyultam”, de az a tíz év kínlódás soha nem merül feledésbe...

Blogmustra