#VILÁGOM

Attól félek, hogy elvesztem az eszem, és nem veszem észre.

2017. június 9., péntek 13:33

42 című gyászkötetének felvágatlan oldalain a hiányon és a fájdalmon keresztül beszél díszlettervező barátnőjéről, a mindössze 25 éves Mocsár Zsófiról, akit 2016 nyarán vesztett el. A kötet sikerlistás, a szakma éljenez, mindeközben Zsófi hiánya és a jövő bizonytalansága minden eddiginél erősebb. Peer Krisztiánnal beszélgettünk.

Peer Krisztián utolsó verseskötete, a Hoztam valakit magammal 2002-ben jelent meg. Aztán ő lett a magyar irodalom ügyeletes fekete báránya, akiért aggódva lehetett kezet tördelni, akiről le lehetett mondani, akire haragudni lehetett, aki 15 éven keresztül nem adott ki több kötetet, de még csak magyarázatot se a kérdésre, hogy miért?

Az mondjuk, hogy nem írt, erős túlzás.

Írt ő, persze nem úgy, ahogy az elvárások kívánták, leginkább magának, a laptopjába és a két vastag jegyzetfüzetébe, amiket aztán különböző sorrendben, valahol a belvárosban - talán a Rácskert meg a Sirály között - rendre elhagyott. 

2011-re már nyakig ült bedőlt lakáshitelében, junkie otthona padlóján pedig halmokba gyűltek a kifizetetlen számlák - 20 milliós tartozással a nyakában, víz, áram, fűtés híján a Sirály nevű kultúrkocsmában lakott. Bár egzisztenciálisan padlón volt, sokat írt, még ha blogra is, csatlakozott a Milla-tüntetések szervezőihez, és találkozott egy bizonyos Mocsár Zsófiával. Peer azt mondja, neki köszönheti, hogy egyáltalán belekóstolhatott abba a polgári létbe, amire az önpusztítás éveiben annyira vágyott, és hogy mellette lassan ráébredt arra is: nem másokat büntet azzal, hogy nem ír, hanem saját magát.

2016-ban már közösen tervezgettek, egy új kötethez készültek a versek, Zsófi díszlettervező karrierje szárnyalt, Krisztián mindeközben pókerrel és színházi dramaturg munkáival kereste a pénzt. Félévnyi, szerethető hétköznapok következtek a Duna-parti házukban, ahová a belvárosi éjszakák elől menekültek ki.

Ebben az idillben, egy júniusi hajnalban bukott orra az élet: roham, mentő, kórház, kóma. És aztán a felfoghatatlan.

A Kisüzemben találkozunk, hogy ahogy ő mondja: lássam a saját közegében, ami valójában nem is csak a saját, hanem sokkal inkább kettejük törzshelye volt. " Éveken át jártunk ide, itt találkoztunk a barátainkkal, és itt töltöttük az utolsó szilveszterünket is. A kis pillangós blúzában volt. Abban, ami még mindig otthon lóg az egyik szekrényében" - mondja Peer, aztán mélyen beleszív az első cigarettájába.

Hányadik újságíró vagyok?

Ma a második, hogy a kézirat leadása óta hányadik, annak utána kellene számolnom. Nem lenne teljesíthetetlen feladat, kénytelen voltam beüzemelni egy naptárat, pedig erről a tárgyról régebben körülbelül olyan rossz véleményem volt, mint Gregory Corsonak a házasságról. Mindenesetre eléggé ki vagyok merülve, nem számítottam rá, hogy ilyen nagy lesz a csinnadratta. Plusz, ami még ennél is meglepőbb, a sötét és hideg tél, amitől a legjobban rettegtem, és amikor épp ezért a legintenzívebben dolgoztam a köteten, méznyalás volt a napfényes tavaszhoz képest.

Meg kellene tanulnom nemet mondani, azt sohasem tudtam. Az viszont régebben nem jelentett volna problémát, hogy egy megbeszélt találkozóra végül ne menjek el, vagy egy elvállalt munkát ne csináljak meg. Sőt, szinte ugyanakkora volt az öröm és a megkönnyebbülés, amikor végül az utolsó utáni pillanatban hisztérikusan lemondtam az egészet, mint amekkorát a tényleges teljesítmény okozott volna. Mára viszont a kötelességteljesítés embere lettem.

Van, akiben felemás érzéseket kelt, hogy ilyen sokat és őszintén nyilatkozol Zsófiról, a haláláról és a gyászról.

Én is találkoztam már olyan kollégával, aki azt mondta, irritálónak találja a folyamatos szereplésemet. Ez teljesen érthető reakció, számomra is a kötet megírása volt a hús, és ami most történik, az csak a köret. Ami viszont nem árt ahhoz, hogy jól csússzon a hús. De el is nyomhatja az ízét. Sokszor ráadásul én támasztok magamnak kötelességeket, mert azt gondolom, ez a hirtelen és váratlanul jött népszerűség feladatokat ró rám, amiket kutyakötelességem teljesíteni. Mondjuk kialvatlanul is bevonatozni Pestre egy Műút támogató estre. Ez egy fasza folyóirat, amit épp most fojt meg szánalmas kultúrpolitikánk. Ami épp csak egy kicsivel rosszabb, mint amit a Pásztor testvérek folytattak. Azokat az üveggolyókat ugyanis, amiket valamiért nem sikerült einstandolnia, inkább a csatornába rugdossa. Ezekben a szereplésekben persze próbálom tartani az egyensúlyt, főleg mert tudom, hogy Zsófi milyen jól pofán röhögne, ha elszállnék magamtól. Amire egyébként sajnos hajlamos vagyok.

Azt mondod, meglep, hogy a könyved ekkora érdeklődést váltott ki, de azért sejthető volt, hogy 15 évnyi hallgatás után egy ilyen pőrén kitárulkozó gyászkötet nagy port fog kavarni.

Persze, amikor leadtam a verseket, sejtettem, hogy a kötetnek lesz irodalmi visszhangja, de azt nem gondoltam, hogy a híre át tudja törni az ötszáz szakmabeli és bölcsész szűk körét, és hetekre beelőzi a Bookline-on mondjuk Nógrádi Györgyöt. Azt is tudtam valahol, hogy nehéz helyzetbe hozom magam a kötettel, hiszen olyan erősen játszom a referenciális olvasattal, a könyvnek olyan érzelmi súlya van, hogy még egy irodalmárnak is nehéz lesz csupán esztétikai trágyként viszonyulni hozzá. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy tucatjával fognak megkeresni olyan tragikus sorsú emberek, akik amúgy nem is feltétlenül versolvasók. Olyan történetek jönnek nap mint nap szembe, hogy muszáj vagyok emlékeztetni magam: létezhet az enyémnél sokkal nagyobb fájdalom.

Mit tudsz mondani, amikor tanácsot kérnek tőled?

Mindig elmondom, hogy forduljanak szakemberhez, olvassanak szakirodalmat a témáról, de tanácsot semmiképp sem adhatok, hiszen azon túl, hogy nem szakmám, még a személyes történetem is csak az elején tart. Egy teljes év sem telt el Zsófi halála óta. Hogyan is mondhatnék bármit, ha én magam sem tudom, meddig jutottam el a gyászban, ha számomra is kérdés még, hová tartok: hogy két év múlva vajon még mindig naponta kimegyek-e bőgni a fához, amit ültettem neki, vagy egy teljesen más életet fogok élni. Fogalmam sincs, min vagyok túl, és mi következik ezután, lehet, hogy örökre az özvegy költő szerepébe ragadok. Egyelőre még az is kérdés, hogy ki tudok-e lépni a saját csapdámból.

Miféle csapdából?

Mielőtt találkoztunk, megittam fél deci rumot, hogy tudjak majd veled beszélgetni, felrázzam és tartsam magam, hogy képes legyek a mai napra, és még meg fogok inni egy-két fröccsöt a Club Mate mellé, mert innen egy dokumentumfilm-vágásra kell szaladnom. Az alkohol egyszerűbbé teszi a dolgomat, de ahogy egy kutyás kolléga fogalmazott: inni annyi, mint örömet kérni kölcsön a holnapból. És hát, ha nem egy fröccsöt iszok, hanem tizenegyet, mert épp nincs valami halaszthatatlan dolgom, illetve elmaradásom, akkor hirtelen még hajlamosabb leszek a fontoskodásra, és azon kapom magam, hogy tátott szájú vagy kuncogó gimnazistáknak szónokolok a Keretben. Zsófival a pia sem volt már probléma a végén, sokat voltunk otthon kettesben, sorozatnézéshez meg nyilván nem ittam, sőt még dohányozni sem dohányoztam. Kamaszkoromban felültem annak a fals mítosznak, hogy ha költő akarsz lenni, ahhoz minimum kell egy személyiségzavar, nehéz gyerekkor, egy saját tragédia, vagy minimum egy szenvedélybetegség. Amikor Zsófival kiköltöztünk a Duna partra, és a kedvéért elkezdtem szépen lassan újra írni, rájöttem, hogy igenis lehet úgy működni, hogy közben nem döglesz bele.

De most újra fájdalomból írtál...

Muszáj volt időben elcsípni a saját érzéseimet, és valahogy artikulálni, milyen, amikor leér az ember a kút legaljára. Végig tudtam, hogy ha nem teszem meg, az elmém nagyon gyorsan szelektálni fog. Hogy egy csomó érzés akár már egy hónap múlva egyszerűen felidézhetetlen lesz. Ahogy például más oldalról hosszú hónapok teltek el, mire képes lettem újra Zsófival álmodni. Miközben hánynak-vetnek az érzelmek, és abszolút a kitettje vagyok a hullámzásuknak, én vagyok az az albatrosz is, aki felülről figyeli, hogyan viselkedik az a hajótörött, aki történetesen én vagyok. Ez egy kettős tudatállapot: miközben írsz, óhatatlanul reflektálsz az érzéseidre, másfelől épp az írás ébreszt rá, mit is érzel valójában. Ez a fajta megkettőzöttség egyrészt pokoli teher, hiszen mintha nem vennél részt az életedben, ugyanakkor bizonyos értelemben segíteni is tud azzal, hogy valamiféle meditatív helyzetbe hoz. Én abszolút azt gondolom, hogy az írás terápiaként is működhet, miközben tudom, hogy ezzel tulajdonképpen a dilettantizmust kisértem.

Még a költők nagy része sem tud ilyen érzelmi teher alatt írni, valamennyire el kell távolodniuk érzelmileg az eseményektől.

Alkat kérdése. A leghíresebb talán Arany János esete, aki a 24 évesen meghalt lánya emlékére írt Juliska emlékezete című verset hagyta félbe azzal a megjegyzéssel: „Nagyon fáj! nem megy.”. De például Handke így kezdi a Vágy nélkül, boldogtalant (és Esterházy A szív segédigéit): „Majdnem két hete már, hogy az anyám meghalt, munkához kell látnom, mielőtt a temetéskor roppant heves kényszer, az írjak-róla vissza nem változik azzá a bárgyú szótlansággá, amellyel a halál hírére reagáltam.” Ha ezt a tizenöt évet végigírom, most valószínűleg hosszú időre abbahagytam volna az írást, de aki már régóta hallgat, nem tud még jobban elhallgatni, annak, hogy úgy mondjam, nem lett volna hírértéke, nem szólt volna ekkorát.

Azt mondtad, bűntudatod volt azzal kapcsolatban, hogy ez a könyv a Zsófi halálából született. De ha nincs kötet, mi más kapaszkodód lett volna?

A legkézenfekvőbb opció ugye az lett volna, hogy összeomlok, és passzív módon átadom magam a fájdalomnak, majd végül terhére leszek a világnak. Ez persze még mindig bekövetkezhet. Nyilván nem célom, hogy semmissé tegyem azt a munkát, amit maga Zsófi, és aztán az ő halála végzett rajtam. Önsajnálatra és önpusztításra mindenki képes, az nagyjából annyira nevezhető teljesítménynek, mint tizenöt évig nem írni verset.

Egy 2011-es videósorozat egyik részében azt mondod, semmi értelme a tervezésnek, képtelen vagy akár napokra is előre gondolkodni. Nem szívesen mondom ki, de Zsófi hirtelen elvesztése téged igazolt.

Azokban a videókban sokat túloztam, egyfajta performansznak fogtam fel a forgatást, de ezzel az egy dologgal kapcsolatban mondjuk épp igazam volt. A meglepőbb inkább az, hogy negyvenévesen is képes voltam magam abba az illúzióba ringatni, hogy kézben tartható az élet. Család, gyerekek, autó. Három és tizenhárom éves tervek. Még egy urológushoz is elmentem, hogy vannak-e még életképes spermáim.

2011 egyébként egy sűrű és fontos év volt számodra. Ekkor jelentek meg az említett videók, csatlakoztál a Milla-tüntetések szervezőihez, próbáltál kikecmeregni egy súlyos lakáshitelből, és találkoztál Zsófival is.

Igen, abban az évben épp tempóban voltam. Volt színházi melóm, a Voks című előadást csináltuk a Tünet együttessel, még írtam is, igaz, csak blogokat. Nyilván részben ennek a svungnak volt köszönhető, hogy három napnál tovább érdekeltem Zsófit. Hogy konkrétan velem élte le a teljes felnőtt életét. Persze utólag kiderült, hogy amikor én azt hittem nagy naivan, hogy milyen faszán kiszúrtam őt a Műcsarnokban, akkor valójában már azért jött oda, hogy megmutasson a barátnőjének. Ennek ellenére elég nehezen engedtem bele magam érzelmileg a kapcsolatba. Hát hogy vegyek komolyan egy húszéves lányt, akinek nyilván száz csávója lesz még rajtam kívül? De aztán Zsófi szívós munkával elfogadtatta velem, hogy nem csak egyféle ember létezik, nem feltétlenül ugyanaz a kifutása minden kapcsolatnak. Sőt, nekem sem kötelező elbaszni valamit csak azért, mert a múltban már annyiszor ugyanúgy elbasztam, az apám döntéseit sem kötelező megismételnem, akár még eggyel jobban is csinálhatom, mint ő.

Az egyik interjúdban az mondtad, valahol minden ember a szüleivel és a saját szexualitásával küzd. Ezek szerint még te is küzdesz?

Na, azt a mondatot például én biztosan nem emeltem volna ki címnek, de megértem egy újság szempontjait is. Hangzatos féligazság. Nyilván jobban fogom csinálni, mint az apám, okosabb is vagyok, bénább is, de azért nem leszek nála sokkal jobb, már csak azért sem, mert ott vannak bennem a mélyen kódolt, mozdíthatatlan minták, beidegződések, amik olyannyira reflexszerűen lépnek működésbe, hogy sokszor például nem ismerek magamra, miközben nagyon is magamra ismerek. Persze a meló is felszakít sok régi érzést, például az a tehetetlenség, amivel most itt állok az élet irracionalitásával szemben, emlékeztet arra a gyermeki tehetetlenségre, hogy nem tudok apu és anyu közé állni, túl kicsi vagyok, és túl nagy a baj.

Zsófiról sokszor úgy nyilatkozol, mint a megmentődről. Ő bírt rá arra is, hogy újra elkezdj írni. Mivel sikerült ezt elérnie?

Sokszor jobban látott engem, mint én saját magamat. Nem olyan rég megtaláltam két levelét: egy kedveset, és egy nagyon dühöset. Mindkettőnek az volt a lényege, hogy “dolgozzál már bazdmeg”! Például: „aki bújt, aki nem: írd ki! majdnem olyan, mint a nyírd ki!

Mondhatjuk úgy is: peer dextere: ölj!” – akkoriban próbáltam megértetni Zsófival (sajnos sikerült), hogy sorozatot nézni éppen olyan értékű cselekvés, illetve pótcselekvés, mint mondjuk írni egy verset, vagy csinálni valami streetart melót, amikben ő akkoriban utazott.

Egyszerűen jobban tudta, mint én, hogy a munka jó hatással van rám, hogy a testtartásomon is meglátszik, ha írok. “Hát nem veszed észre, hogy nálad a nem dolgozás egyfajta önbüntetés?” - mint oly sok mindenben, ebben is igaza volt. El kellett lassan fogadnom, hogy hiába akartam bebizonyítani 15 éven át az ellenkezőjét, mégis Petrinek volt igaza, amikor azt írta: “Mikor nem írok verset: nem vagyok”.

Több interjúdban is úgy fogalmazol, hogy a köteteddel Zsófinak szeretnél bizonyítani. De vajon mi lesz a kötet után? Mi lesz Zsófi mankói nélkül?

Szinte látom magam, ahogy egy tájleíró költeményen dolgozom. Komolyan? Fogalmam sincs. Kurva nagy csapdába lavíroztam magam azzal, hogy az írás aktusát összekötöttem a gyászfolyamattal.

A kötetben a legszemélyesebb gyászversekhez csak úgy tud hozzáférni az olvasó, ha felvágja az oldalakat. Emlékszel hogyan jött ez az ötlet?

Pontosan emlékszem a pillanatra. Ültem kint a tornácon, épp ment le a nap, fröccsöztem, spangliztam, és az „a tisztálkodószereket kibasztuk a kukába” kezdetű vers első verziója után voltam épp. Tudtam, hogy éles különbséget akarok tenni az előtte és az utána versek között, és az is tiszta volt, hogy a performansz felől szeretném megmutatni, amit Zsófi halála megváltoztatott bennem. Az első ötletem amúgy egy heti rendszerességű standup comedy volt. Aztán bevillant a felvágatlan oldalak ötlete, és azonnal látszott, hogy ez lesz a megoldás, ami baromira megijesztett. Mintha ezt az egészet én akartam volna, mintha valami fura, mágikus, tudattalan módon én magam idéztem volna elő Zsófi halálát, ami íme a helyére került. Mintha lenne helye. Helyükre kerültek a puzzle-darabok, és tombolt a paranoia, a halál haszonélvezője lettem.

Tehát Zsófi halálával saját magadat vádoltad?

Kamaszkoromban (nyilván a Doktor Faustust olvashattam épp) ledealeltem az ördöggel: legyek nagy költő bármi áron. Tudom, hogy azt hiszed, ezt az egészet csak álmodod, de az ördöggel kötött alku ébren is érvényes – erre a mondatra ébredtem fel. Mondjuk csak kezet fogtunk. Semmit nem írtam alá vérrel.

A versek nagyon intim közelségbe engedik az olvasót, látjuk a hétköznapjaitokat, kiderül, hogy Flopnak hívják a közös kutyátokat, hogy egy befőttesüvegbe gyűjtitek az aprót, hogy Zsófi vágta utoljára a hajadat. Nem féltél, hogy a saját érzéseiden keresztül túl sokat mutatsz Zsófiból?

Abban bíztam, hogy működik az arányérzékem, jelez az ízlésem, ha átlépek egy határt. És hát ott volt nekem a szerkesztőm is, aki aktívan részt vett a versek elkészültében, akiben bíztam, majd szól, ha túl sok vagyok. Nekem az volt az igazán nagy kérdés, hogy vajon a kötetből mennyire lehet kiolvasni Zsófit? Mert az nyilvánvaló, hogy a fájdalmon, a hiányon keresztül beszélek róla, de hogy sikerült- e őróla is mondani valamit, vagy csak a saját nyüszítésem hallatszik, azt nem tudtam pontosan megállapítani. Aztán nem olyan rég Zsófi egyik barátnője azt mondta nekem, hogy minden este olvassa a verseket, mert ilyenkor úgy érzi, olyan, mintha Zsófival beszélgetne. Ez kibaszott megnyugtató volt.

Szerinted mi a legnagyobb önbecsapás a gyászban?

Ha csak a jóra emlékszel. Az anyámnak, a barátaimnak persze ezt ajánlanám, mert könnyebbé teszi, de én nem engedhettem meg magamnak ezt az önáltatást. Ebben próbáltam radikális lenni. Inkább fájjon jobban.

Most, hogy nincs Zsófi, most hogy van kötet, mitől félsz a legjobban?

Hogy elvesztem az eszem, és nem veszem észre.

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

KERTÉSZ Ötletek zöldségágyások beültetéséhez

A nyár általában a pihenés időszaka, ezért a legtöbben ilyenkor már nem akarnak intenzív gondoskodást megkövetelő zöldségeket vetni. Lássuk, mint lehet tenni!

OTTHONTÉRKÉP Hagyd le a képről apu sörhasát!

A nappali ajtaján belógó hatalmas sörhas, egy csak félig látszó kutya vakarózó hátsó lába, lerágott csirkecsont a könyvespolcon – biztosan mindenki látott hasonló vicces vagy visszataszító fotókat ingatlanhirdetésekben.

MÁS TÉSZTA Búzadara dal - megyek panírozni

A nyár minden bizonnyal legújszerűbb dallamos hip-hop slágerében réteslisztről, búzadaráról és kenyérlisztről énekelnek a debreceni egyetem afrikai származású hallgatói. Ne hagyd ki!
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta