Nagyon nehéz az áldozatkérdést, vagy akár a strici szerepét szétszálazni

Interjú Munk Veronikával, aki a német piros lámpás negyedről írta első regényét

Zanza!

Munk Veronika, az Index újságírója több hónapos kutatómunkát végzett Bremerharven vigalmi negyedében, ahol nemcsak a prostituáltak, hanem a futtatók és a madámok nagy része is magyar. Tapasztalataiból videó és cikksorozat is készült, majd végül Kéjutca - Magyar szex euróért címmel könyvet írt. A szerzővel egyebek mellett beszélgettünk megmentők szerepében tetszelgő stricikről, a hazai jogi környezet akadályairól, arról, mit gondol a prostituált vs. szexmunkás vitatémáról, és miért nem foglal állást ezzel kapcsolatban.

Munk Veronika nem először nyúl kemény témához: 17 éves újságírói karrierje során számos társadalmi téma kapcsán ásott mélyre. Többek között írt a tiszalöki romagyilkosságok áldozatainak családjáról, drogfüggők küzdelmeiről, készített helyszíni riportot fogyatékossággal élő szülőknek fenntartott házban, és januárban jelent meg a könyvet megelőző ütős cikksorozata az észak-német kikötőváros piros lámpás utcájában dolgozó szexmunkásokról, futtatóikról és a bordélyházak üzemeltetőiről. 

DSC5441
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Az újságíró 2002 óta az Index munkatársa, több újságíródíj első helyezettje, a Robert Bosch alapítvány Reporters in the Field programjának ösztöndíjasa. Tanulmányait az ELTE-n folytatta, kulturális antropológia, média és szociológia szakokat végzett, 2014-ben pedig doktori fokozatot is szerzett. Első könyve a KéjutcaMagyar szex euróért című könyve, amely a Margó Irodalmi Fesztválon debütál.

Könyvében számos sztereotípiát tesz helyre: a szereplők történetein keresztül szépen kirajzolódnak a prostitúció irányába elmozdító motivációk, árnyalódik a futtatók - prostituáltak egyenlőtlen viszonya,  sőt, az is kiderül, hogy a strici nem mindenhol általános jelenség a szexmunkások között.

Milyen volt újságíróként könyvet írni?

Szerintem a legtöbb újságíró egy idő után szeretne könyvet írni. Nekem is voltak már különféle könyvkezdemények elmentve a számítógépem asztalára, bár az hittem, hogy az első regényem arról a kőbányai lakótelepről fog szólni, ahol a nyolcvanas években felnőttem. Ehhez képest megelőzte a Kéjutca, amiről viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy meg fog születni. Halmos Ádám keresett meg a Libritől azzal, hogy látta a cikksorozatomat és a hozzá kapcsolódó videókat, mi lenne, ha írnék egy könyvet belőle? Természetesen nagyon megörültem a felkérésnek, de azt egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni a megírását.

DSC5420
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Mennyi idő alatt állt össze a könyv?

Viszonylag gyorsan ment, az aktív írás része összesen két hónap volt. Szerencsére gyorsan írok, másrészt kaptam a kiadótól egy nagyszerű szerkesztőt, Hungler Tímeát, aki csodálatos szakember lévén jócskán megkönnyítette a munkámat. Ugyan régóta újságíró vagyok, és a cikkeimen nem kell sokat szerkeszteni, de egy könyv teljesen más műfaj, így Tímeának a tanácsai, javaslatai aranyat értek.

DSC5325
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

A szerzők és szerkesztők között nem mindig ilyen kiegyensúlyozott a viszony. Ezek szerint jól bírod a kritikát?

Ó, én a cikkeimet is el szoktam olvastatni másokkal, szó szerint ráerőszakolom őket a környezetemre. Fontos szempont számomra, hogy minél közérthetőbbek legyenek a szövegeim, ezért különösen igénylem azoknak a visszajelzéseit, akik nincsenek otthon az adott témában. A kritikát pedig ma már jól bírom, sőt igénylem is, ráadásul az Indexben szuper szerkesztőkkel vagyok körülvéve, akiknek szó nélkül megfogadom a javaslatait. Azt már nehezebb megemésztenem online újságíróként, hogy a print végleges, nincs lehetőség az utólagos finomításra. Notórius visszaolvasóként és javítgatóként ezt még emésztenem kell.

Én örülnék a legjobban, ha szóba se kéne hoznom, de egyelőre még ritka itthon, hogy egy nő két kicsi gyerek mellett könyvet ír, kutatást végez, magyarul a gyereknevelés mellett szakmai sikereket ér el.

Szerintem is fontos erről beszélnünk, főleg mert úgy gondolom, hogy a munkát és a gyereknevelést egy halmazként kell kezelni, nem pedig egymástól elválasztva, két választási opcióként. Nálunk jól működik együtt a kettő, persze sokat segítenek a nagyszülők, de mindenekelőtt van egy szuper férjem, akivel már úgy ismerkedtünk meg, hogy tudtuk: mindkettőnk életében fontos dolog az újságírás. Így, amikor családot alapítottunk, eldöntöttünk, hogy a gyerekvállalás egyikünk számára se járhat olyan lemondásokkal, amiktől boldogtalanok lennénk. Ezt pedig csak úgy lehet balanszban tartani, ha maximálisan segítünk egymásnak, és ha vállvetve, egyenlő erőbedobással toljuk a gyereknevelés projektet. Nem mondom, hogy ez nem kíván sok logisztikát, precíz időbeosztást, vagy, hogy olykor nem nehéz távol lenni a gyerekektől, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nekik is jobb, ha az anyukájuk kiegyensúlyozott. Az anyjuk pedig akkor tud kiegyensúlyozott lenni, ha van lehetősége olyan témákról írni, amik motiválják.

Nem ez volt az első eset, hogy szexmunkásokkal készítettél interjút. Ennek ellenére azt írod a könyvedben, hogy magad is meglepődtél, mennyire fals elképzeléseid voltak a piros lámpás negyed világáról.

Igen, érdekes felismerés volt, milyen előítéletek éltek bennem, még annak ellenére is, hogy szociológus diplomám van, hogy rendre foglalkozom kemény témákkal, és hogy készítettem már riportot előtte is szexmunkásokkal. Ettől függetlenül a piros lámpás negyedet mocskos, veszélyes helynek képzeltem, a prostituáltakhoz pedig kiégett nők képét társítottam.

Ezek mondhatni általános, hazai percepciók.

Igen, de hát nem is csoda, hiszen Magyarországon a prostitúció tiltott dologként van elkönyvelve, amiről prűd nemzet lévén még beszélni sem illik. De a sematikus képnek semmi köze ahhoz, amit a Lessingstrassén láttam. A kezdeti megilletődöttség után a legnagyobb biztonsággal közlekedtem a piros lámpás negyedben, ahol nemcsak a prostituáltakkal szemben elkövetett, hanem minden egyéb bűncselekmény is kifejezetten ritka. Mondjuk tesznek is érte a német hatóságok: a helyi rendőrségnek van egy piros lámpás negyed alosztálya, nyomozókkal, rendőrökkel, akik csak ezekkel az utcákkal foglalkoznak. A rendőrök itt nem azért korzóznak, hogy prostituáltakat vegzáljanak, hanem, hogy megvédjék őket.

DSC5355
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

A könyvben arról panaszkodik egy nyomozó, hogy nagyon nehéz a magyar lányok bizalmába férkőzni.

A magyar lányokkal a legnehezebb, ők minden hatósággal szemben bizalmatlanok, de nem is alaptalanul, hiszen itthon egyáltalán nem ritka, hogy a rendőrök zaklatják őket. Erről maga Berta, a könyv főszereplője is beszámolt, illetve a magyar Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének (SZEXE) munkatársai is gyakran tesznek jelentést hasonló esetekről. Különösen azóta nehéz a helyzetük, mióta megváltozott a szabálysértési törvény, vagyis a rendőr a helyszínen önhatalmúlag bírságolhat (a törvénymódosítás 2012 áprilisától lépett életbe – a szerk.). Korábban erre nem volt lehetőségük, bírósági eljárás keretein belül zajlott a döntéshozás. Ezzel szemben ma a rendőrök önhatalmúlag adhatnak sárga csekket, az eldobott kotontól (amit lehet, hogy nem is az adott lány hagyott ott, a szerk.) kezdve egészen odáig, hogy a szexmunkás nem az arra kijelölt helyen dolgozik. De az érdekvédelmi szervezet munkatársai szerint az is előfordul, hogy a rendőrök nem tudják, hogy a tiltott kéjelgés 1992 óta nem is létezik.

A sok bírság, az erős rendőri kontroll, a hatóságok hozzáállása mennyire befolyásolja, hogy a magyar prostituáltak főleg külföldön dolgoznak?

Ez egy nagyon fontos oka annak, hogy tömegesen mennek ki a szexmunkások külföldre dolgozni. A legtöbb interjúalanyom, amikor arról kérdeztem őket, hogy miért Németországban dolgoznak, messze a családjuktól, azt válaszolták, “mert itt nyugalom van, senki sem piszkál minket”.

A lányok veled szemben is bizalmatlanok voltak?

Szerencsére könnyen alakítok ki kapcsolatokat, és ez most sem volt másként, de az kétségtelenül sokat segített, hogy egy madámon (Böbe, a szerk.) keresztül kerültem a negyedbe, benne pedig megbíztak a nők. Tök érdekes, de legalább annyira kíváncsiak voltak az én szakmámra, egy átlagos indexes napomra, mint én az övékre. Egészen profán kérdésekkel is kóstolgattak az elején, mint például hol és mikor vesztettem el a szüzességemet, de én is intimeket akartam kérdezni tőlük, így teljesen jogos volt, hogy ők is kíváncsiskodnak. A legnehezebb dolgom a futtatókkal volt, Ivánnal (a könyv főszereplőjének a futtatója, a szerk.), kapcsolatban például komoly ellenérzéseim voltak, nem gondoltam, hogy végül össze fog jönni az interjú.

Mik a tarifák Bremerhavenben?

  • húsz perc - 30 euró (kb. 9200 forintot)
  • fél óra - 50 euró (kb. 15 ezer forintot)
  • egy óra 100 euró (kb. 30 ezer forintot)

A 20 perces, 30 eurós alapszolgáltatás: óvszeres orális szex és óvszeres aktus. Ezen felüli extrákról egyénileg állapodik meg a szexmunkás és kliense.

Mi számít extrának?

- az anális szex, a fétisjátékok, a szado-mazo szex, a domina szerepjáték, a gumi nélküli szex, de ilyen lehet a mell megérintése és a csók is.

Csúcsidőszakban szinte egymás után adják át a férfiak a kilincset, hetente összejöhet a több ezer eurós összeg is. Bremerhaven az egyik legolcsóbb helynek számít a szolgáltatásokat illetően, de a magyarok között még így is az a hír járja, hogy megéri.

(Még több információ a témában itt található.)

Iván úgy beszél magáról a könyvben, mint a hátrányos helyzetű nők megmentőjéről, aki kiutat ajánl nekik a nyomorból, aki ha kell “befektet a lányokba”, és aki megvédi őket. Azt már Berta meséli el, mintegy mellékesen, hogy ugyan Iván soha nem verte meg, de olyan azért előfordult, hogy dühében az ágyra lökte, csak mert a lány nem akart dolgozni az akut felfázása miatt.

Teljesen átlagos attitűd a futtatók részéről, hogy egyfajta védelmezőként aposztrofálják magukat, akik segítenek a nőknek, megvédik őket, vigyáznak a pénzükre, érzelmi támaszt nyújtanak nekik stb. Ez persze tök fals érvelés, hiszen Bremerharvenben nem kell a placcért küzdeni, mindenkinek van saját kabinja, amihez szerződés köti, ráadásul a negyedben erős a rendőri jelenlét, és az apartmanoknak is vannak biztonsági emberei. Iván azt is elfelejtette részletezni, hogy a futtatók általában nagyon erős kontroll alatt tartják a nőket, az úgynevezett védelmükért cserébe.

Ez mit jelent pontosan?

Azt, hogy a lányoknak sms-ben vagy Viberen kell jelezni, ha kapás van, hogy a kuncsaft mikor érkezett, és mikor ment el. A futtatók azt mondják, hogy ez a prostituáltak védelmét szolgálja, hiszen ha túl sok időt tölt bent a kliens, akkor meg tudják nézni, mi történik, de leginkább mégiscsak arról van szó, hogy - mivel időalapú a tarifa - így tudják, mennyit keres a nő, és hogy mennyi lesz nekik az aznapi jussuk.

Nekem ők olyan férfiaknak tűnnek, akik kihasználják a nőket, viszont a legtöbb prostituált nem így gondol rájuk, hanem társként, üzleti partnerként. A ragaszkodásukban esetleg közrejátszhat az is, hogy félnek a magánytól, hogy a munkájuk miatt nem találnának maguknak társat?

Az egyik videónkban az egyik magyar szexmunkás pont ezt mondja: egy “normális” férfi nem nézné el neki ezt a munkát. Ezek a nők, távol a családjuktól, nagyon vágynak az érzelmi visszacsatolásra, és sokat számít nekik, hogy valakinek el tudják mesélni, mi történt velük aznap.

A futtatók nagy része tudatosan is épít erre, és módszeresen mennek rá az érzelmileg instabil, fiatal lányokra. Berta is így lett prostituált: szerelmes lett egy futtatóba.

Nem végeztem kiterjedt kutatást erre vonatkozóan, de úgy látom, ez a strici dolog főleg magyar, vagyis inkább kelet-európai sajátosság. Amikor egy dominával interjúztam, aki egyben a német szexmunkások érdekvédelmi szakszervezetének a szóvivője is, elmondta, hogy Hamburgban a nők nagyrészt önállóan dolgoznak, senkinek nem adnak “védelmi” pénzt. Ehhez hozzátartozik, hogy a német állam olyan jogi és rendszerszintű környezetet biztosít a szexmunkások számára, amely lehetővé teszi, hogy nagyobb nehézségek nélkül tudjanak egyedül is boldogulni. Ez nálunk pont fordítva működik: a magyar állam a tűrés - tagadás köztes állapotában van, ami annyit jelent, hogy bár legális nálunk a prostitúció, mégis számos jogszabály akadályozza a szexmunkások önálló és törvényes munkavégzését.

Mint például?

Kezdjük azzal, hogy a prostituáltak csak saját tulajdonú ingatlanban dolgozhatnak, ami több szempontból is irreális elvárás. A SZEXE készített egy mini kutatást, ami alapján kiderült, hogy a szexmunkások több mint felének van legalább egy gyereke. Most őszintén, kinek van pénze arra, hogy két lakást tartson fent, csak azért, hogy az egyikben kuncsaftokat fogadjon, a másikban meg a gyerekeivel éljen? Bérelt lakásban pedig ugye nem dolgozhatnak legálisan (ennek ellenére itthon 90%-ban lakásprostitúció folyik), ilyen esetben a tulajdonost bordélyház üzemeltetésével, és kitartottsággal vádolhatják, amit a törvény 0-3 évig terjedő börtönbüntetéssel szankcionál.

 

Egy egész család ül a bíróság előtt

Stricik és stricik között is óriási a különbség. Jobb esetben tényleg csak elveszik a nő fizetésének a felét, cserébe pedig ügyelnek a biztonságukra, de ezek ritkák, a szakértők szerint könnyen elfajulhatnak az "üzleti szerelmek", vagyis a futtatók a nőt pszichésen terrorizálják, vagy akár fizikailag bántalmazzák, munkára kényszerítik őket.

Bremerhavenben is akadnak ilyen esetek, és valószínűleg több is van annál, mint ahány a hatóságok látóterébe kerül, de az emberkereskedelemmel, kizsákmányolással kapcsolatban óriási a látencia. A szexmunkások nem mernek, vagy valamiért nem akarnak feljelentést tenni a futtatójuk ellen.

Az egyik Bremerhaven-hez köthető ügyben (2016 óta két ilyen esetről tud a helyi rendőrség), egy 39 éves magyar nő és 23 éves fia kényszerített akarata ellenére az utcára egy magyar nőt a német vigalmi negyedben. Az anya és fia a korábban is prostituáltként dolgozó nő pénzének nagy részét elvették és arra kötelezték, hogy naponta húsz ügyfelet szolgáljon ki. Az áldozatuknak gyakran óvszer nélkül kellett szexelnie mindössze 20 euróért, közben bántalmazták, ha húsznál kevesebb kliense volt egy nap. A helyi Nordsee Zeitung nevű lap azt írta, olyan is előfordult, hogy a 23 éves férfi kétszer egymásután megerőszakolta a nőt, majd visszaküldte dolgozni. (Még több információ a témában itt található.)

Hogy Magyarországon erős a futtatók szerepe összefügg azzal, hogy patriarchális társdalomban élünk?

Igen, szerintem abszolút függ attól, hogy az adott társadalomban milyen a nemek közti viszony. Ezt igazolja az is, hogy ebben az utcában, ahol főleg kelet-európai nők dolgoznak, teljesen elfogadott a futtatók szerepe.

A hazai prostituáltak magas hányadáról elmondható, hogy többszörösen hátrányos helyzetű, sokuk volt állami gondozott. Meglepő, de a szakemberek szerint megfigyelhető egy új tendencia is, miszerint egyre több, úgymond jól szituált, biztos anyagi háttérrel rendelkező lány vág bele a szexmunkába. Te tapasztaltál ilyet a terepmunkád során?

Én a Lassingstrassén egy szűk keresztmetszetét láttam a prostitúciónak, az utcai prostitúció egyik fajtáját. Ott a nők nem lakásokban, vagy az út mellett várják a klienseket, hanem egy kabin kirakatából csábítják be a férfiakat. Ide leginkább a hányattatott sorsú, sok esetben rossz szociális háttérrel rendelkező fiatal nők érkeznek, akik főleg Kelet-Magyarország marginalizált részéről származnak. De vannak budapestiek és jobb környezetből érkezők is. Természetesen minden életút más és más, de gyakran megfigyelhetőek közös metszéspontok, mint a rossz családi, gazdasági, vagy érzelmi háttér. És igen, akadnak jócskán olyanok is, akik átlagos családban nőttek fel, és érettségi után vágtak bele ebbe a munkába. Berta, a könyv főszereplője is egy működő családból való, aki szerelemmel sodródik a prostitúcióba.

A lányok sokszor 16 órát is dolgoznak egy nap. Akkor is ilyen erőltetett a munkatempójuk, ha nincsen futtatójuk ?

Igen, hiszen a legtöbbjüket család várja otthon, ezért minél hamarabb túl akarnak lenni ezeken a heteken, hónapokon. Csak gyorsan össze akarják szedni a pénzt, és aztán haza akarnak menni.

Berta többször is elmondja, hogy ki szeretne szállni, tesz is rá egy próbát, és végül jobb híján közmunkát végez negyvenezerért. De így meg nem tudja fenntartani magát... Ő nem volt tisztában a lehetőségeivel, vagy tényleg nincsenek alternatívák, segítő programok azok számára, akik szeretnének váltani, de nem értenek máshoz?

Magyarországon az emberkereskedelem áldozatai számára vannak segítő programok, ha az adott nő áldozatként tekint magára, akkor igénybe veheti az úgynevezett védett házakat, vagy a minisztérium különböző programjait. Ezzel csak az a gond, hogy a legtöbb nő nem tartja magát áldozatnak. Hollandiában, Németországban például baromi sok program létezik azok számára, akik ki akarnak lépni a szexmunkából, függetlenül attól, hogy áldozatként, vagy dolgozó nőként tekintenek magukra. Ezekben az országokban már felismerték, hogy a kilépés mindenféleképpen egy olyan aktus, amit nagyon nehéz meglépni. Kezdve azzal, hogy a szexmunkával járó fizetési konstrukció nagyon csábító, vagyis rövid idő alatt rengeteget lehet vele keresni.

DSC5409
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Ennek a felét rendszerint odaadják a futtatóiknak, a többi pedig valahogy kifolyik a kezük közül, így a legtöbbjüknek nincs megtakarításuk. Ha valaki nem tanult szociológiát, vagy nem jártas a társadalomtudományokban, nehezen tudja megérteni, ez hogy történhet meg.

Én sem tudom a bölcsek kövét, de az biztos, hogy a halmozottan hátrányos körülmények között szocializálódott embereknek gyakran iszonyú fontos, hogy státusszimbólumaik legyenek, és szerepet játszik az is, hogy sokukat senki sem tanította meg bánni a pénzzel. Egy szülők nélkül, vagy érzelmileg elhanyagolt családban felnőtt gyerek általában nem kapja meg az ehhez szükséges mankókat, és véleményem szerint a magyar oktatási rendszer sem jeleskedik az ilyen irányú tudásátadásban. De a prostituáltak túlköltése lehet érzelmi kompenzáció is, hiszen a legtöbbjük gyűlöli a munkáját.

Ezzel azt hiszem, elérkeztünk a prostitúciót övező egyik legnagyobb vitatémához - amivel kapcsolatban a könyv nem foglal állást - áldozat-e az, aki a testéből él?

Eddig is kritizáltak, amiért ebben kérdésben nem állok erre vagy arra az oldalra, de egyrészt szerintem a kérdés eldönthetetlen, másrészt újságíróként az a feladatom, (hacsak nem egy véleménycikkről van szó), hogy a leíró riportjaimban különböző álláspontokat tárjak az olvasó elé, a saját véleményemet pediga háttérbe szorítsam. Ezt alkalmazom a könyv esetében is, csak irodalmi módon.

És mit gondol a kérdésről civilben Munk Veronika?

Azt, hogy nagyon nehéz az áldozatkérdést, vagy akár a strici szerepét szétszálazni. Aki az én élethelyzetemből kizsákmányoló férfinak tűnik, az a prostituált szemében mást jelent, ahogy te is mondtad, akár szerelmet, társat, üzletpartnert. Hogy jövök én ahhoz, hogy áldozatnak tekintsem azt, aki saját magát nem tartja annak? Engem valahogy minden olyan álláspont zavar, ami leértékelő, vagy fölülről lefelé tekintő, csupán azért mert valaki olyan tevékenységet végez, ami a társadalmi normánk szerint morálisan megkérdőjelezhető. Szerintem ideális esetben ez is lehet munka, amennyiben a szexmunkás saját magának dolgozik és nem függ egy férfitól. Csak ez sajnos ritka, pláne Magyarországon, ahol nagyon könnyű olyan helyzetbe kerülni, ami már a kizsákmányolással egyenértékű. A legtöbb hazai prostituált középen, ebben a billegő zónában él, vagyis az “emberével” dolgozik együtt, akinek odaadja a pénze felét.

A prostituáltak mennyire vannak kiszolgáltatva a klienseknek Bremerhaven utcáin?

Kevésbé, mintha egy lakáson lennének velük kettesben. Itt a kabinok között viszonylag vékonyak a falak, ugrása készen állnak a biztonsági őrök, és a szexmunkások is odafigyelnek egymásra, például senkinél nem szól hangosan a zene, pont azért, hogy meghallják, ha valakit bántanak. Ez a hallgatólagos megállapodás amúgy már mentett meg lányt ezen a környéken, erről írok is a könyvben.

Böbének, a madámnak van egy tizenéves lánya, aki ugyan tudja, hogy az anyja mivel foglalkozik, de az iskolában mélyen titkolja. Azt gondolná az ember, hogy ott, ahol mindez teljesen legális tevékenység, kevésbé szégyellnivaló.

Bár nem akkora tabu mint itthon, de azért szégyellnivaló munkakör, és ott is övezi egy morális távolságtartás. Egyébként meglepő, de a magyarok egyáltalán nem olyan elutasítóak a prostitúcióval szemben, mint ahogy azt gondolnánk, legalábbis egy reprezentatív kutatás alapján ez az eredmény jött ki. Például arra a kérdésre, hogy legyen- e a prostitúció szervezett rendszer Magyarországon - hiszen a harmincas évekig a bordélyházak rendszere jól működött - a kérdezettek fele igennel válaszolt. De az is kiderült, hogy sokan semmit nem tudnak a hazai szabályzásról, és azt hiszik, hogy a prostitúció tiltott dolog.

A könyvedről eszembe jutott Viktória -  A zürichi expressz című film, ami a Svájcban dolgozó magyar prostituált mindennapjait mutatja be. Míg a német negyedben, amiről írsz, viszonylag alacsony a bűnözés, nincsenek súlyos drogproblémák, addig a filmben ennek az ellenkezőjét látjuk, pedig az sem a harmadik világban játszódik.

Hogy Bremerhavenben viszonylag jó a közbiztonság, az tényleg nem általános jelenség, de én csak erről tudok beszámolni, hiszen főleg itt kutattam és ezt tapasztaltam. Vincze Barbara újságíró kolléganőm viszont, aki az Origóra írt riportokat Svájcban dolgozó prostituáltakról, ennek látta az ellenkezőjét is. A prostitúció zárt világának számos dimenziója létezik, amit az adott ország jogi környezete, gazdasági, kulturális adottságai formálnak, és nagyban függ az ott dolgozó szexmunkásoktól is, akiket szintén nem lehet egy sematikus képpel azonosítani.

DSC5474
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

A könyv alapján úgy tűnik, mintha ezek a szexuális aktusok nem lennének olyan mérvadóak, mint ahogy az átlag gondolkodik róluk.

Mert nem is azok. Ha ebben a közegben élsz, mások lesznek a normák, és átértékelődik a pénzért dugás fogalma. Normalizálódik, még nekem is, pedig én csak megfigyelőként voltam jelen a piros lámpás negyedben. Maguk a lányok is úgy beszélnek az aktusról, (ami egyébként teljesen normális pszichés eltávolítás), hogy „üzletben voltam”, nem pedig úgy fogalmaznak, hogy dugtam/szexeltem a klienssel. Azt a magánéletükben csinálják. A többi csak kereslet-kínálat.

Blogmustra